A MAGYAROK TUDÁSA: 2013. 07. 07.

Árpád apánk - Honvisszafoglalás - A pozsonyi csata

(907. július 3-6.)

…, hogy értsük honnan is jöttünk, kik vagyunk és miért nem honfoglalás a honvisszafoglalás!

Történelmi tény, hogy „utolsó hazajövetelünk” törzsszövetségének egy része, közöttük éppen az „Árpádi törzs” a Kaukázustól délre eső területeiről származott, mely terület Arméniát és Szíriát is magába foglalta, közepén

Adiabene tartománnyal és a Van-tó központú tartománnyal.

IV. Béla királyunk felesége: Laskarish Mária ide küldte Ottó frátert három társával, hogy keresse fel az ő itt élő rokonait.

Ottó fráter a maradvány-magyarokat 1233-ban még itt találta és vélük magyarul beszélt.

De misszióját nem teljesíthette, mert a tatárok betörése elől menekülnie kellett.

(Dr. Fehér M. Jenő: Exodus Fratrum 97-101. oldal)

Lukácsy Kristóf 1870-ben kiadott „A magyarok ős elei, hajdankori nevei és lakhelyei” című könyvében, örmény kútfők alapján, szintén a magyarok ittlétéről ír.

Dr. Fehér Mátyás: Magyar történelmi szemle: II. évfolyam 2. számában írja, hogy Örményországban és Kurdisztánban még a tizenhetedik században is voltak jelentős létszámmal magyarok.

Egyik királyuknak, Patatuának sírját itt, a Kaukázustól délre, az Urmia tótól nem messze tárták fel a régészek, a Kr. e. hetedik századból.

(Dr. Déry Zoltán: A magyarok elnevezés és azonosítása.)

Dr. Georges Rouw, francia történész: „Ancient Íraq” című könyvében a 382. oldalon azt írja, hogy az Arsacida uralkodók tehetséges arisztokratákkal kormányozták ezt a területet, megengedve vazallus királyságok kialakulását, mint például Osrhoene, Adiabene és Characene, és hogy az „Arszákok és vazallusaik gazdagok voltak, mert ellenőrzésük alatt tartották Ázsia és a görög-római világ közötti kereskedelmi utakat.

Az AR-SAC név azonos a Saca-Szkíta népnévvel.

Ez a terület a Kaukázustól délre tele van magyar helységnevekkel.

Ami minket mai tárgyunk szempontjából leginkább érdekel, az az Adiabene királyság és kapcsolt részei:

Arpadu, Emese, Hunor, Karsa (Kars), Van-tó, Arpachia és Nimrud városokkal. Erről a területről húzódtak fel az „Árpádi magyarok” a Kr. u. ezredközepén a Kaukázus északi oldalára, ahol a VIII. században már törzsszövetségben éltek.

Árpád város

A szíriai Árpád vár

Honszervező Árpád apánkban és családjában még élénken élhetett őseiknek szavárd múltja, mert Bulcsú és Tamás Árpád házi hercegek bizánci látogatásukkor a császár előtt „Szabartói Aszfaloi”-nak mondták magukat, ami körülbelül „Szavárdi Lovag” jelentésű. („Szabír-tói ősföldi” is lehet.)

Árpád, népével a Kárpát-medencébe érkezve kijelentette, hogy az ő ősének, Atilla királynak hagyatékaként, örökség jogán vette birtokba a Pannon-Avar-Hun-Magyarok ősi földjét.

Iskoláinkban, amikor még magyar történelmet is tanítottak, azt mondták tanítóink, tanáraink, hogy Atilla származási helye nem ismeretes.
Pedig ha ő Nimródi leszármazott, akkor legokosabb, ha Nimród földjén, Sineárban, Sumérban keressük szülőföldjét. Kálti Márk Képes Krónikája erről a következőket írja: „Atilla, Isten kegyelméből Bendegúz, fia, a nagy Magor unokája, ki ENGADI-ban nevelkedett, a hunok, médek, gótok, dákok királya”, stb.
A Kézai Krónika pedig azt írja, hogy

Atilla és népe a Médek módján ruházkodott.

Tehát akár nevelkedési helyét, akár viseletét tekintjük, mindkettő az Árpádi nép ősi lakhelyére, a Kaukázustól és a Káspi-tengertől délre eső területre, Nimrud/Ménrót birodalmára mutat.

Árpád és Emese városát pusztítják:

www.facebook.com/hunnemzetiseg/posts/912598595420012

Szelényi Imre a Pannon nép eredetéről írt értekezésében szintén azt írja, hogy

Árpád törzse az Orontes és Eufrates felső folyása közötti Arpaduból jött.

Ettől délnyugatra volt Emese (Ma Homs) városa.

Árpád nagyanyjának neve szintén Emese volt.

Az csak természetes, hogy az Árpádi nép északra húzódása nem egyszerre történt, hanem kisebb-nagyobb csoportokban, és évszázadokat vehetett igénybe.

Itt most vissza kell térnem a központi fekvésű Adiabene kiskirályságra. Miért?

Azért, mert

nemcsak Árpád családjának vannak Adiabenei vonatkozásai, hanem Nimródnak/Ménródnak, és „Isten Fiának”, Pártus/Szkíta Jézusnak is.

Mariell Wehrlyv Frey Jesat Nassar, Genannt Jesus Christus című, 1966-ban írt művében bőven kitér Jézus származására is. Frey tulajdonképpen a Mamrejov testvérek apjuktól örökölt kutatási eredményeit - miután azokat Dr. O. Z. A. Hanish zend főpap átnézte, véleményezte és angolra fordította - dolgozta fel. Mamrejov atya, aki a pravoszláv egyház megbízásából végzett vallástörténelmi kutatásokat és éveken át gyűjtötte az anyagot Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban, végül feleségével együtt a Szentföldön telepedett le és gyermekei is ott születtek.

Kompetenciája tehát úgy őneki, mint Dr. Hanishnak - aki a teheráni orosz nagykövet fia és főrangú Zarathustrián pap volt - kétségtelen.

Vessük fel inkább a kérdést, hogy

milyen nyelven beszélt a magyar történelem másik nagy alakja: Árpád és az Árpádi törzs?

Egyes történészek azt mondják, hogy bizonyára valami türk nyelven.

Van, aki azt mondja, hogy hun nyelven.

Csak éppen azt nem akarják mondani, hogy

Arameus nyelven. Jézus anyanyelvén.

Pedig ez volna evidens, hiszen

Árpád nagyanyja, Emese egy Adiabenei hercegnő volt.

Amikor Anonymus: Gesta Hungarorumában azt írja, hogy „Anno Dominice in carnationis DCCXVIIII-o Ugek ... longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger, filiam Eunedubeliani ducis nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus...”

A fordítók nem tudják értelmét adni az

„Eunedubeliani” szónak,

mert azt személynévnek veszik, holott az egy hibásan írt helyhatározó és jelentése: „Adiabene-beli”.

A mondat helyes értelme tehát a következő:
„Urunk megtestesülésének 819. esztendejében Ügyek, Szhkítiának ... Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére, Dentu Magyariában feleségül vette az Abiabene-beli vezérnek Emese nevű leányát.

Ettől fia született, aki Álmusnak neveztetett...”

Álmos és Árpád - Józsa Judit alkotása

Mindezekből az is következik, hogy az „Árpád-ház” és az Adiabenei királyi „ház” között közvetlen rokonság állt fenn, és így a két királyfi, Jézus és Árpád vérrokonok voltak és mindketten az arameus nyelvet, „Az Ige nyelvét” beszélték.

Ide tartozna még a kaukázusi Árpádovics család története, akik Árpád egyik Badeli nevű fia leszármazottainak tartják magukat.

Mindezek után, érthető, hogy miért kellett az Árpádok családfájának „utolsó arany-ágacskáját” is letörni.

Az akkori hatalmasak nem bírták volna elviselni azt az igazságot, hogy Jézus királyfi és Árpád király ugyanazon családfának „arany-ágacskái” voltak.

VAJON A MAI "HATALMASOK" ELBIRJÁK-E?

Jézushitű Atilla király származása:

www.facebook.com/notes/hun-nemzetis%C3%A9g/j%C3%A9zushit%C5%B1-atilla-kir%C3%A1ly-sz%C3%A1rmaz%C3%A1sa/978010688878802

Pártus-Szkíta Jézusról:

www.facebook.com/hunnemzetiseg/posts/967671816579356

KURD = MÉD = SZKÍTA/HUN ~ SÓLYOM Nemzetek:

www.facebook.com/media/set/?set=a.948752005138004.1073741838.901601646519707

(Forrás: Hun Nemzetiség)

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt...

oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit.

Szükséges, hogy megismerjük ennek a hatalmas viadalnak részleteit, az egyesült európai hadseregek szervezetét és Árpád azon hadműveleteit, mellyel ezt a hatalmas ellenséget megsemmisítette.

A Hon-visszafoglalás, a hazajövetel után a 24 Hun Törzsszövetség a Megyer Törzsre bízta a határvédelem megszervezését.

Az Avarokkal folytatott tárgyalások révén megőrizték az

Arvisura törvények szerinti gyepű-elvet.

Árpád saját védelme alá helyezte Pozsony várát és a környékbeli kabar településeket.

Az etelközi magyarvész miatt asszony nélkül maradt kabar harcosokat házasságra szólította fel.

Ekkor Árpád uruki hitű és keresztény hitű papok vezetésével egy békés felvonulást rendezett az árvíz sújtotta Ibos és Encs határfolyók vidékére, ahol a kabar harcosok segítséget nyújtottak a helyi lakosoknak.

Szered vitéz, Vázsony fia Tarhosnak jelentette, hogy az avar származású Fekete Arnó sóvári (Salzburg) püspök jegyzéke alapján a Tarcsatár, Kalágé, Göröc és Győr földvárainak avar kincsei milyen vallási intézményeknél, mely városokban lettek elhelyezve.

Ezen kincsek egy részét az Ibos menti avar asszonyok magukkal hozták.

Pásztón Árpád már a második tárkány kalandozáson magkapta a 881-ben elrabolt avar kincsek részletes rovását.

Nyomban rajtaütött Bécs városán, majd a visszaszerzett avar kincsek maradványait visszahozta. 884-ben Alsó-Marót tartományban szedte össze az avar kincseket, majd 888-ban Lóbérc tartományban jelent meg tárkányaival a kincsekért, amelyeket Verecke kabar fejedelem nyilvántartása szerint a kabaroktól loptak el még az Avar Törzsszövetség idején.

892-ben a Nyitra és Pozsony nemzetségek környékén szedték össze az elrabolt aranykincseket, amelyet Árpád Kassán tartott esküvőjén Eperjesnek adományozott.

896-ra megtörtént a 10 töményes honfoglalás és Árpád a nagy árvíz mellett megjelent az Encs és Ibos határfolyóknál és az idegen papok által ellopott aranykincseket visszaadta az avaroknak.

Árpád "nyugati kalandozásai" nem mások voltak, mint egy igazságos harc az elrabolt avar kincsek visszaszerzésére, a megtépázott Atilla örökségének helyreállítása.

907-ben a Melegvizek Birodalmának, Atilla örökségének birodalmát, Árpád régi-új népének területét a Német-Római szövetséges csapatok Lajos király vezetésével megtámadta.

Badiny Jós Ferenc: A pozsonyi csata

Árpád Népe és a velük egyesült őshonos lakosság a békesség és öröm földjén lakozó MAGYARSÁG, a Magyar Birodalom ellen az egyesült európai német-római seregek támadást indítottak.

A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli:

"decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis

"rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak"

írja az annalium Boiarum.

A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit.

Így írtak róla a múlt XIX. század történészei:

Már június 17-ikén 907-ben roppant sereg gyűlt össze az Ensen túl Ensburg vára és Sz. Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt.

Az itt megállapított hadjárati terv szerint, - melyben Nagy Károly császárnak az avarok ellen ezelőtt több mint egy századdal (794) szerencsésen sikerült hadműködésének utánzására ismerhetünk, - a német haderőnek, mely legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva egyszerre kellett előnyomulni s a Duna völgyében működni.

Maga a király s mellette Burghárd passaui püspök és Aribó gróf a tartaléksereggel Ensburgnál foglaltak állomást.

A Duna északi partján a vitéz Luitpold kele határgróf nyomult elő; a déli parton Dietmár salzburgi érsek Zakariás säbeni, Ottó freisingi püspökök, Gumpold, Hartvich és Helmprecht apát urak vezették zászlóaljaikat; középett a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhaddal, a dunaparti két hadsereg fedezete alatt.

Mind a három hadosztály akadálytalanul nyomult elő Pozsony tájáig, miután az Ensen innen lévő magyar csapatok a túlnyomó erő elől visszavonulva, az ellenségnek szabad tért engedtek.

A magyar haderő vezetői, mielőtt erejüket összpontosíthatták, csak apróbb lovas csapatokkal nyugtalanították a salzburgi érsek hadosztályát, mely a további előnyomulást veszélyesnek tartva, Pozsony irányában megállapodott s a könnyű magyar lovasság csatározásai ellen csak célszerűleg megerősített táborában találhatott biztonságot.

Miután azonban a nemzetségek zászlóaljai megérkeztek, az összes magyar haderő az ellenség hadtesteit külön-külön s legelsőbben is a főpapok táborát határozá megtámadni.

Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása, nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban: de e rövid heves roham az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni.

A magyarok ekkor, hogy czéljokat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyes kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget, s éppen oly gyorsan száguldottak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonulásukkor üldözőikre szakadatlan nyilazva.

Éjjel nappal, jobbról balról, mind addig folytak a csatározó támadások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva erejét és bátorságát nem vesztette.

Ekkor minden oldalról tömeges rohamot intéztek a lankadt bajorokra, s augusztus 9-dikén a megvívott tábort összetiporták.

Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpapok a viadal helyén halva maradtak.

Még azon éjjel a legnagyobb csendben átúsztatott a Dunán a magyar hadsereg, s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold a túlparti szerencsétlenségről értesülhetett volna, ennek táborát is fölveré, zavarba hozá s csaknem egészen megsemmisíté.

A fővezéren s Eisengrin királyi főasztalnokon kívül tizenkilencz bajor főúr esett el a viadalban, s ezrenként borították a csatatért a németek tetemei, kik közül csak kevésnek sikerült Ensburgba Lajos királyhoz menekülni.

A bajor nemesség színe ott veszett.

Harmadnap a hajóhadra került a sor.

Ezt a fedező hadosztályok tönkre tétele után kétségbeesés szállá meg s a magyarok győzelme e napon az előbbieknél még könnyebb lőn.

Sieghard herczeg csak futással menthette meg életét; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak közt maradtak.

Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

A koczka fordult s a támadottak támadókká váltak, s nyomon űzték a szétvert hadak megfutamodott maradványait, melyekkel csaknem egyszerre érkeztek Ennsburg közelébe, útközben Szent-Pölten monostorát is fölégetve.

Lajos király pihent hadaival ellenök vonula.

A tért, melyen a két seregnek találkozni kellett, oldalt erdők szegélyezték, s ezeket a magyarok szokásuk szerint előre erős csapatokkal rakták meg.

A királyi sereg támadása után a magyar lovasság csakhamar futásnak ered, a németek diadalt reményelve hévvel nyomulnak utánok, de a mint az erdő mellett elhaladnak, a lesben álló csapatok borzasztó riadással kitörve, hátba támadják őket.

E pillanatban a futamodók megfordítják lovaikat és sűrű nyilazással fogadják üldözőiket, kik két tűz közzé szorítva s néhány pillanat alatt bekerítve, fegyvereik csapásai alatt hullanak el.

A király kevesed magával csak nagy bajjal menekülhetett Paussauba." (Szabó Károly, A magyar vezérek kora 148-154. II. 1892.) Hogy a német hadsereg veresége teljes volt, azt az egykorú és közelkorú évkönyvírók sem tagadják.

Lajos király már nem mert többé bajor földön tartózkodni.

Németország biztosabb nyugati részébe húzódott.

Az Ennsen alól fekvő szép vidék egészen a magyarok birtokába került s még az augsburgi nagy veszteség után is, egész Géza vezér idejéig birtokukban maradt.

De mégsem lehetett oly nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei) csata, mert

a veszteség ellenére jó 100 évig a németek nem háborgatták többé Magyarországot.

Így verte szét dicső Nagy Árpád Apánk azt az egyesült, támadó német-római hadsereget, melynek zászlajára az volt írva: a magyarokat meg kell semmisíteni!

Ezzel teremtette meg Árpád végérvényesen az erős Magyar Birodalmat.

Általa nyert szép Hazát az egységes, összetartó és a Vérszerződés Alkotmányával rendezetten kormányzott Magyar Nemzet.

De nagy áldozatot adtunk ezért!

Árpád volt az áldozat, mert belehalt ő is és két nagy fia is ebben a Magyar Hazát megalapító véres küzdelemben kapott sebeibe.

(Badiny Jós Ferenc)

A csata következménye, hogy a magyar határ az Enns folyó lett /Ober Enns innen a meséink “Óperenciás tengere”/ valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni. /Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben./

A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on.

forrás: Hunhír.info

A dicsőséges pozsonyi csatáról tartottak előadást Székelyudvarhelyen:

Sashalmi-Fekete Tamás történész a dicső pozsonyi csatáról tartott érdekfeszítő előadást hétfőn Székelyudvarhelyen.

A rendezvényre a Jobbik Udvarhelyszéki Csoportja és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom szervezésében került sor.

A rendhagyó történelemórán a hagyományos akadémiai irányvonaltól eltérő szemszögből lett megközelítve a 907-ben történt honvédő diadal.

Sashalmi-Fekete Tamás szerint a történelemkönyvekben sajnálatosan két mondattal elintézik a pozsonyi csatát.

Miért történik mindez?

- vetődhet fel a költői kérdés.

„Nincsenek magyar források, ezért másokra kell hagyatkoznunk, bajor, sváb illetve salzburgi forrásokból és nekrológokból kell összerakjuk a kirakós elemeit.

Aki egy kicsit is érdeklődik nemzetünk múltja iránt, egyáltalán nem lepődik meg ezen fajta hozzáálláson.

Azonban a kitartó kutatómunka eredményeképpen elég pontos képet kapunk eme nagyszerű eseményről” - magyarázta az előadó.

A számos érdeklődő előtt megtartott értekezésében az előadó kifejtette: a frank hadjárat június 28-tól július 6-ig tartott.

A cél Pannónia visszaszerzése volt.

Hatalmas sereggel Ennsburg várából és a Szent Flórián kolostortól indult a hadjárat keletre.

Árpád a nagyszerű magyar hírszerzésnek köszönhetően, szinte azonnal értesült a tervekről.

Lajos király serege nagyrészt nehéz gyalogságból állt.

A frankok a Duna folyását követték, a jobb és bal parton illetve az ellátmány és harci gépek hajón érkeztek.

Valójában Pozsonyt nem érték el, a nagy csata helyszíne a mai Ausztriában található Baddeuchadenburg-nál.

A nagy csata július 4-én, 5-én és 6-én zajlott.

Az első helyszín a Dévényi-szorosnál volt, Dietmark seregét verték tönkre a magyarok.

A csatában részt vettek Árpád fiai.

Tarhos, Üllő és Jutas sajnos meghaltak, Zolta túlélte, ő lett később a fejedelem.

A magyarok sajátos harcmodort vetettek be, amit az ellenség nem ismert.

Csata közben menekülést színlelve hátrafelé lenyilazták az ellenséget.

Ehhez kellett a kengyel, hogy bravúrosan tudjanak harcolni.

Az avarok honosították meg a kengyelt, a „nagy” nyugatiak nem ismerték.

A profi magyar íjászok szusszanásnyi időt sem hagytak az ellenségnek, folyamatosan lőtték őket.

Jóformán megsemmisítették az 1. hadsereget.

Közben leszállt az éj.

A 2-es számú sereg nyugovóra tért a Duna túlpartján.

A magyar csapatok átúsztatták a lovakat, a Dunán.

Mindez a legnagyobb csendben történt.

Kutatások alapján valószínűleg felfújható bőrtömlőket erősítettek a lovak oldalára és vízhatlan tömlőkbe tették az íjakat, nyílvesszőket.

Csendben megközelítették a második sereget és az éjszaka leple alatt hangos kürtszó kíséretében teljesen szétverték őket is.

A harmadik ütközet a hadihajók ellen folyt.

A Duna kb. 230-250 m széles, tüzes nyilakkal könnyen lángba borították, ill. zsákmányként megszerezték.

A frank sereg túlélőit hazáig kergették a magyar katonák.

Útközben is folyton rajtaütöttek a menekülőkön.

Mindez nem volt elég, mert Ennsburg várát is ostrommal elfoglalták.

A vereség teljes volt.

Ennek a hatalmas győzelemnek köszönhetően a frankok 123 évig nem merték Magyarországot háborgatni!

A csatában állítólag Árpád apánk megsérült, aminek következtében nemsokára meghalt, de erre nincs bizonyíték.

A diadalnak köszönhetően Árpád volt az, aki létrehozta, megvédte és szilárd alapokra helyezte a Magyar Államot.

Az előadás során elhangzott: az akadémiai tanítás szemszögéből kicsi, barbár, sztyeppei, nomád népnek vagyunk beállítva.

Pedig őseink ismerték a bőr- és fémpáncélt, különféle vérteket, íves kardokat (a nagyobb vágófelületért), míves lószerszámokat.

Mindehhez komoly háttériparra volt szükség: bányászat, fémmegmunkálás, élelmezés, stb.

Sashalmi-Fekete Tamás érdekességképpen bemutatott egy sodronyinget, ami körülbelül tizenöt kilogrammot nyomott.

Ez azt jelzi, hogy az akkori harcosok nagy teherbírású és edzett férfiak voltak.

„Az előadással szinte párhuzamosan zajlott a melegfelvonulás Budapesten. Párhuzamot lehet vonni a két férfitípus között.

A domináns mindig győz, a gyenge kihal” – jegyezte meg a történész.

Az előadó egy érdekes esetre is felhívta a figyelmet: a Török Hadtörténeti Múzeumban járva egy nagyon lényeges tanításban részesült, amit nekünk is át kellene venni.

Ott kizárólag a győztes csaták, hadjáratok vannak megemlítve, nálunk többnyire (szinte kizárólag) a vesztesek.

Mi lehet ennek az oka?

És itt érkezünk el egy elgondolkodtató tényhez: kinek érdeke a magyarságot mindig kicsinyíteni, erényeit csorbítani, érdemes ezen elgondolkodni mindenkinek – zárta gondolatait Sashalmi-Fekete Tamás.

Sashalmi-Fekete Tamás történelemtanári és történész diplomával rendelkezik. Kaposvárról költözött Székelyföld szívébe, Székelyudvarhelyre. Saját elmondása szerint, rokonai csodálkozására, nem nyugatra, hanem keletre költözött.

Ennek a helyiek nagyon örülnek, mert nagyszerű előadásnak lehettek részesei és remélik, többször is hallhatják még hagyományt teremtve a „Dicső múltunk” rendezvénysorozattal.

[Csiszár Melinda – Itthon.ma]

Újra áll a Kárpátok őre!

A tölgyfából faragott alkotás felállításával a

dicsőséges pozsonyi csata 1106. évfordulója előtt is tisztelegtek.

95 év után újra áll a Kárpátok Őre.

A bevonuló románok 1918-ban felgyújtották, de a magyar összefogásnak hála újra áll a Kárpátok Őre másolata.

A Csíkcsomortánban pénteken felavatott emlékmű a székely nép élni akarását jelképezi.

Szeszák Ferenc A Kárpátok őre című 1914-ben készült alkotását 1915. augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján avatták fel Kolozsvárott.

A Deák Ferenc utca elején álló szoborba a hadiárvák és özvegyek javára adakozók szegeket verhettek be.

Az alkotást az 1918 decemberében bevonuló románok gyújtották fel, és jellemző módon a romániai rendszerváltás után sem engedték visszaállítani.

Horváth Béres János szobrász és Tóth Vásárhelyi József építész hatméteres alkotása

ezért először Szilvásváradra, a Szalajka-völgybe került.

Az Őr csak 95 év elteltével került vissza Erdélybe, azon belül Székelyföldre, a háromszéki Csomortán településre.

A Kárpátok Őre védelmi rendszert Árpád fejedelem alakította ki, célja a Kárpátok hágóinak, szorosainak védelme volt a külső támadások ellen.

A határőrök többségben székelyek voltak.

A tölgyfából faragott alkotás felállításával a dicsőséges pozsonyi csata 1106. évfordulója előtt is tisztelegtek.

Az Árpádok címerpajzsa a Magyar Országos Levéltár palotájának falán. „MagUra „sumérul” oroszlánt jelent.” - Varga Csaba

Hét oroszlán: a „hét vezér-hét törzs” tükröződik, a Médeknél, Pártusoknál, Atillánál és Árpádéknál is.

„Népem, ha úgy szeretheted önMAGad, mint én szerettelek, örökké élsz!” - Atilla

„Atilla módfelett szerelmes természetű volt.” - Képes Krónika 1360.

Egy-két szólás őrzi még magában a rÉgi Igazságot: a „szívem mélyén” tudom, mi az igazság, a „szívem vágya” az, amit szeretnék, és természetesen a „szívemből szólt” az, akivel egyetértek.

„A legtisztább mágia a szívben lakozik.” - Nora Roberts

A HÉT-TÖRZS SZERben-"élése" , az amerikai kontinenst -Àzsiából - benépesített eggyes Magari Törzsek számára is elengedhetetlen alap volt: