Szent Iván napjára népszokások, hagyományok

Június 19. és 25. közötti péntek: Szent Iván éjszakája.

Június 20. és 26. közötti szombat: Szent Iván napja, a nyári napforduló ünnepe ...

Szentiván-éj, a mágikus éjszaka

Az év legrövidebb éjszakáján a nyári napfordulót ünnepeljük, de ez nem azonos Szent Iván éjszakájával

A régiek hiedelme szerint varázslatos éjszaka ez, amikor szinte bármi megtörténhet, a kívánságok teljesülhetnek.

A néphagyományokhoz illően – világszerte – örömtüzeket gyújtanak, melyeknek csodás erőt tulajdonítanak.

Általában június 21-e a nyári napforduló, szinte az összes kultúrában a Nap, és ennél fogva a fény diadalának ünnepe volt, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult.

A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot kívánta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni.

A sötétség és az ahhoz kapcsolódó rontó hatások így egy időre – még ha csak egyetlen éjszakára is – de elveszítették hatalmukat az ember felett.

Bár a kereszténység elterjedése után a Nap megsegítésének motívuma mindinkább háttérbe szorult, a tűzünnep mégis megőrizte korábbi szimbolikáját és mágikus karakterét, mivel a tűz gyakorlati hasznával együtt már a régi korok emberei számára is nélkülözhetetlen erőt képviselt.

Szent Iván a fény napja,

hiszen a nyári napforduló szomszédságában áll.

A szentivánéji ünnepségek legfontosabbika a tűzgyújtás és a hozzá kapcsolódó énekek. Ezekkel az év leghosszabb napját ünnepelték ősidők óta, hiszen a napfordulókat a keresztény egyház létrejötte előtt is megünnepelték Már Egyiptomban is tűzugrással ünnepelték a Nap évenkénti megújulását , s kívánták mágikus úton elősegíteni.

A keresztény egyház Szent Jánost tette a napforduló védőszentjévé, ünnepe a 5. század óta vált általánossá.

Az egyház a középkori liturgiájába építette és „megkeresztelte” ezt az igen ősi ünnepet.

A XVI. század óta jelen van a magyar népi hagyományban a Szent Iván napi tűz, bár már az ősmagyarok tűzimádatát is dokumentálták a kortársak.

Olyan nagy jelentőségű ünnep volt, hogy a június hónapot Szent Iván havának nevezték.

Talán legpogányabb ünnepünk a legkeresztényibb szent, Keresztelő Szent János egyházi napjával fonódik egybe

Ki volt Keresztelő Szent János?

Az utolsó próféta és Jézus előfutára, ő keresztelte meg Jézust, ezért az ő személye kapcsolja össze az Újszövetséget az Ószövetséggel.

Keresztelő János Jézus rokona volt, fél évvel volt idősebb nála.

Egy népi okfejtés szerint azért van a tűzugrás, mert a várandós Szűz Máriával való találkozás alkalmával Keresztelő Szent János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani de nem egyszer hanem háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.

Közismert a párhuzam, amelyet Karácsony és János születésnapja, valamint a nappalok hosszabbodás és rövidülése között vesz észre az ember.

Erre vonatkozik János mondása Jézusról: neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell .

János a pusztába vonult, mielőtt prédikálni kezdett Krisztus közelgő eljöveteléről.

A Jordán folyó vizében keresztelte meg az embereket.

Ebből származik a keresztelés szentsége a keresztényeknél.

Maga Jézus is elment hozzá megkeresztelkedni.

Heródes király bár szent embernek tartotta mégis elfogatta és lefejeztette Jánost. Biblia szerint mikor Heródiás ( Heródes felesége) lánya, Salomé táncolt a király előtt, az megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát.

Az anyja ( aki igen haragudott Jánosra, mert elítélte hogy néhai férje testvéréhez ment feleségül) utasította Salomét, hogy Keresztelő János fejét kérje jutalmul egy tálcán. Ez meg is történt.

A fejét vevő bárd miatt Keresztelő Szent János patrónusa a mészárosok, de még a bányászok védőszentje is, de a korán elhalt gyermekek támasza is.

Benne bizakodnak azok az édesanyák, akiknek magzata kereszteletlenül halt meg, mert neki hatalma van ezeknek sorsán is könnyíteni.

Az ilyen gyermek odaát is állandóan sírdogál a keresztség után.

Aki meghallja, könyörületből ha vet egy rézpénz-darabot a hangocska felé és mondja: én tégöd mögkörösztöllek Körösztölő Szent János nevibe!

Aztán valami ruhadarabot is odadob, a gyermek megnyugszik és üdvözül.

Szent Iván tüzébe gyümölcsöt is kell dobni, hogy az angyalok vegyenek belőle, vagy akinek kishaltottja van, annak.

Meg is kell nevezni, hogy kinek szánták.

Van, ahol azért, hogy a meghalt hozzátartozóknak is jusson a gyümölcsből. A tűztől egyenesen a temetőbe is mehetnek a sírra tenni az almákat.

Látható az ősi halotti kultusz is jelen van a szokásban.

Miért Iván ha János?

A Jánosnak a délszláv nyelvekben az Iván és a Jován név is megfelel.

A bizánci hatást valószínűleg szláv papok közvetítették hozzánk, a név a bizánci egyház kultikus befolyására emlékeztet.

Vannak olyan területek, ahol Virágos Szent Jánost ünnepelték ekkor.

Az ünnep egyéb elnevezései: Búzavágó Szent János, Keresztelő Szent János.

Miért gyújtották a tüzet?

A Szent Iván-napi tűzgyújtáshoz különböző hiedelmek, mágikus szertartások fűződtek. Mágikus célú volt a szentivánéji tűzgyújtás, de gyógyító hatást is tulajdonítottak neki.

A máglyát illatos virágokból és gyógynövényekből rakták.

Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen és még elősegíti a jó termést.

A Szent Iván - napi tűzgyújtásról a 15. század óta vannak hiteles adataink.

Bod Péter arról írt, hogy a gyermekek, ifjak mindenfélét összeszedtek, hogy abból tüzet gyújtsanak.

Az egyház néhol a Szent Iván tüzét az ördögi cselekedetek közé sorozta.

Hazánkban mint a legtöbb helyen, tűrte, sőt szentelménynek tekintette.

Ennek magyarázatát abban a pogány szokásban látta, hogy a tűzzel és a füsttel elűzhetik a kutak, források körül ólálkodó sárkányokat.

Bod Péter megemlíti a tűz körüli táncot és éneklést.

E naphoz kötődő termékenységvarázsló rítusról is tudósít: "Az égő üszköket szoktak kezekben hordozni s azokkal a határokat kerülni, így gondolkodván, hogy így áldatik meg az ő földjeiknek termése."

A tűz ugyanis összefügg a megtisztulással.

A pogányság korában a megtisztulás a termékenység egyik előfeltétele volt.

A jó gabonaterméstől a nők termékenységéig kihatott ez a gondolat.

A Szent Iván¬napi tűznek természetesen egészségvarázsló szerepe is volt.

A tűz tisztító és gyógyító ereje a néphitben sokáig élt.

Ez a tűz átugrálása, és a felette füstölt különféle növények következtében aktiválódott. Ezért pároltak a tűzön virágos bodzafaágat, ezt eltették s alkalom adtán daganatra tettek.

A tűzön megpörkölt vadbodzát az ágyba tették a bolhák ellen.

Gyógynövényeket füstöltek, ezekből teát főztek különféle nyavalyák ellen.

Volt ahol a lányok mentek el estefelé könnyen égő anyagot lopkodni, mert csak úgy lehetett hasznukra a tűz, meg a rajta füstölt fű ha lopták az alapanyagot.

A tüzet némely településen este a temetőben rakták meg, de ez nem volt általános.

Az ünnep fénypontja a tűzugrás !

Nézzünk is egy kis filmet erről:

video:

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=y8mE-jh-WBY

A tűzugrás szokása legtovább a magyar nyelvterület északi és déli peremvidékén maradt fenn, manapság sikeresen folyik a hagyomány " visszatanítása", hiszen azt a vágyat fejezi ki, hogy a Nap mindig olyan magasra hágjon, mint e napon - ez az érzés nem veszik ki az emberekből a XXI. századra sem.

A tűzugrásnak termékenységfokozó hatást is tulajdonítottak.

Jelentése volt annak, hogy ki kivel ugrik párban, ki előtt ér földet.

Abból, hogy a leányok miképpen ugorták át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhez menésre.

A fellobogó lángokat a közösség tagjai egyenként átugrálták.

A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa.

Néhol direkt bűzös füstöt is támasztottak, hogy az ördögöt ezzel is elriasszák.

A kígyókat elriasztó tűz szépen összekeveredett a keresztény kultúrkörben a sátáni, ördögi kígyó- ugyebár a gonosz jelképe -elűzésével is, s ekkor már nem orrolt meg az egyház sem a tűzgyújtásért.

Egyes helyeken a mező szélén gyújtottak tüzet és égő üszkökkel kerülték meg a vetést. Másutt nagy tüzet raktak az erdő vagy a hegy tövében.

Daloltak, táncoltak körülötte.

Az égő üszköt elvitték a házakhoz, letűzték a kertbe, hogy a hernyó el ne pusztítsa a gyümölcsöt, vagy a vetések közé, hogy az élet meg ne üszkösödjék.

Igen hosszú a Szent Iván éneke, valójában énekfüzér mitikus, vallásos és párosító mozzanatokkal.

Utal a tűzrakás tényére s a tűz körüli elhelyezkedés rendjére:

Tyüzet megrakájuk, négyszögre rakájuk.

Egyik szögin űnek szíp öregasszonyok,

A másikon űnek szíp öreg emberek,

Harmagyikon űnek szíp hajadon lányok,

Negyediken űnek szíp ifjú leginyek.

A hosszú éjszakára, s az ünnep patrónusára Szent Jánosra is utal.

Virágos Szent-János,

Éjszakád világos:

Míg előtted leszek,

Tiszteletet tészek,

Csak addig világos;

Légy aztán homályos.

Vannak a füzérben párosító énekek is:

Magas a rutafa, ága elágazik

A tengeren is átalhajladozik.

Haja fölyő, gyöngykoszorúja gyöngy.

Eggyik ága hajlik Janovics Ferencudvarába

Selem szál haja

Magyar Ilona

Haja fölyő, gyöngykoszorúja gyöngy.

Tűzugrálás közben ezt kiáltották:

"Kezem, lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrjon!"

Egymást így biztatták:

„ Ne félj pajtás, ugord át, nem süti meg a pofád!”

A tűzugrásnak egészség¬ és szerelemvarázsló célja is volt.

Miből rakták azt a tüzet?

A tűzrevaló zsúpszalma, rőzse, májusfa, gaz és szemét is lehetett, amit néhol a lányok gyűjtöttek, és a tüzet is ők gyújtották meg.

A tűz meggyújtásának és átugrásának szertartásos módjai voltak.

Csallóközben egy lány háromszor körüljárta és vízzel megszentelte a tűzrevalót, majd egy legény ugyancsak háromszor körbefutotta és égő fáklyával meggyújtotta.

A szokás lényeges része a szerelemvarázslás: a tűz átugrása közben párosító és kiházasító dalokat énekeltek.

Gyakran igen hosszúak ezek az énekek, erre utal az közismert szólás:

Hosszú, mint a szentiváni ének (egyrészt a falu összes fiatalját összeénekelték, másrészt néhol már az ünnepet megelőző vasárnapokon is tartották.)

Angyalozás? Az mi?

Keresztelő Szent János ünnepének vigíliáján a csíki székely falvak népe falurészenként lombsátrat készített ¬ néhol a legutóbbi időkig ¬ valamelyik ház előtt.

Ebben az imasátorban az előimádkozó vezetésével olvasókat és litániákat imádkoztak. Ezeket keresték fel az angyalozók.

A játékban a csengettyűs kivételével lányok vettek részt.

A menet élén a csengettyűs nyomában haladt a királyné, a két kicsid angyal társaságában, a harmadik sorban két zsuzsanna, akiket a két hátulsó angyal követett. Házról házra jártak köszöntő énekükkel, cserébe adományokat kaptak, melyeket az ünnep végén elosztottak egymás között.

A mátkálás is szokásban volt ekkor:

Husztót faluban a lányokat legények vitték át a tűzön, s ezt mondták:

"Mátka, mátka, mátkázunk. Még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk."

Kezükben volt a mátkafa is, ami botra tűzött cseresznyeág.

Másutt tűzugrás közben ezt mondogatták: "Mátka, mátka, mátkázzunk, még élünk, még halunk, mindég mátkák maradunk.

Egymás apját, egymás anyját meg ne szidogassuk."

Lányok lánnyal, legények legénnyel mátkáztak.

Ez úgy történt hogy kiálltak az utcára, "ha találtak, megcsókolták egymást.

Ezentúl a legények komának, a lányok mátkának tisztelték egymást."

A hazai német polgárság is megtartotta Szent János ünnepét: nyáresti tűz volt a tűz gyújtása és átugrálása volt szokásban.

Ezt látjuk a képen:

A városháza előtti térre gyűlt össze a város vezetősége és a szegényebb nép is. Diákok énekeltek, síposok és trombitások zenéltek, a nép pedig táncolt. Tűzijátékot is rendeztek.

Tánczos Erzsébet írása

Forrás:

http://netfolk.blog.hu