A MAGYAROK TUDÁSA: Madéfalvi veszedelem

Madéfalvi veszedelem

(1764. január 7. )

A madéfalvi veszedelem 250. évfordulójára

(…) a székely lehet szent, gyilkos, az égvilágán minden, de gyáva soha!

A Habsburg-elnyomás ellen tiltakozó székelység mártírjainak közös sírhelyén, a Vészhalmon, ma az 1899-ben közadakozásból felépített emlékmű áll.

Madéfalva, Csíkszeredától északra, a Madéfalvi Hargita lábánál fekszik, egy községet alkot Csíkcsicsóval.

A település a "csíki Szent Bertalan-éj" - a SICULICIDIUM vagy a madéfalvi veszedelem színhelye volt.

Részlet Nyírő József: Madéfalvi veszedelem című regényéből

„A királyi parancsra a bűnvizsgáló bizottság mindent elkövetett, hogy a lázadás főbűnöseit kiderítse.

A foglyok nyomorgatása elérte a tetőpontját, de a kínzások hiába voltak.

A foglyoknak már alig volt emberi formájuk, de semmi főben járó bűnt nem lehetett kihúzni belőlük.

A vizsgáló biztosok úgyszólván a székekhez nőttek az éjjel-nappal tartó kihallgatások, tanácskozások alatt.

Roth tábornok különösen az urakat, nemeseket igyekezett bajba rántani, főképpen Bornemisza főkirálybírót és a szépvizi tiltakozó szék-gyűlés résztvevőit, s mikor látták, hogy semmi törvénytelenséget nem sikerült rájuk bizonyítani, azon igyekeztek, különösen a katonák, hogy legalább a vizsgálatra fordított költségeket megvegyék rajtuk.”

1764. január 7-én hajnalban támadta meg a Carato alezredes vezette császári katonaság az erőszakos besorozás ellen fellázadó székelyeket Madéfalvánál, a falu ostroma során pedig körülbelül 200 – nagyrészt fegyvertelen – embert ölt meg.

Madéfalvi veszedelem - Sebestyén Gáspár festménye

Ez volt az úgynevezett „madéfalvi veszedelem”

, mely során nem csak férfiak, de nők és gyermekek is a vérengzés áldozatául estek, és aminek következtében a székelyek később tömegesen vándoroltak ki az Oszmán Birodalom területére.

Miután a 18. század során fokozatosan gyengülő Török Birodalom katonai ereje még Mária Terézia (ur. 1740-1780) uralkodása idején is komoly fenyegetést jelentett a Habsburg Birodalomra nézve, a királynő 1761–62 során elrendelte, hogy – a Délvidék és Horvátország mintájára – a Kárpátok hegyláncai által jól védett Erdélyben is szerveződjön határőrség.

A Naszód környékén élő románok – akik zömmel jobbágysorban éltek – készségesnek is mutatkoztak az ottani ezredek létrehozásakor, a székelyek azonban, akik számos privilégiummal rendelkeztek, igyekeztek szabotálni a királynő terveit.

A Mária Terézia által teljhatalommal felruházott Adolf Buccow tábornok, katonai főparancsnok amúgy sem örvendett túl nagy népszerűségnek a fejedelemségben, mindezt azonban tetézték az 1762-es összeírásokkal kezdődő zaklatások, melyek rövid úton lázadáshoz vezettek volna.

Miután a királynő belátta az erőszakos sorozás veszélyeit, 1763 tavaszán „felfelé buktatta” Buccow-t, vagyis kinevezte Erdély főkormányzójának, a katonai főparancsnoksággal pedig a látszólag körültekintőbb Siskovics József bárót bízta meg, aki Lázár János gróf társelnökségével egy bizottság segítségével folytatta a toborzást.

Mint kiderült, a látszat csalóka volt, ugyanis Mária Terézia határozott kérése ellenére a székelyeket továbbra is a megtörés eszközével igyekeztek besorozni, ez pedig érthető módon feszültséget szült.

1763–64 fordulójára általános jelenséggé vált, hogy amelyik székben megjelentek a császáriak, a székely férfilakosság jelentős része – esetenként a nőkkel, gyermekekkel együtt – a közeli erdőségekbe menekült, a bujdosók pedig idővel tömegekbe szerveződtek.

Fontos megemlíteni, hogy a madéfalvi gyászos események előtt nem történtek fegyveres atrocitások, a gyülekező székelyek petíciókkal, küldöttségek útján igyekeztek lebeszélni a császári tiszteket az összeírásokról.

Valószínűleg ez Madéfalva esetében sem történt volna másként, a Csíkban található falucskához érkező csapatok vezetője, Carato alezredes azonban arra kapott utasítást a sorozást koordináló bizottságtól, hogy erőszakkal verje le a – háromszékiek és kászonszékiek által is támogatott – helyi ellenállást.

A Siskovics bárótól érkező parancs nyomán a katonatiszt 1764. január 7-én hajnalban körbezárta a falut, majd ágyútűz kíséretében rohamot indított a székelyek ellen.

A császári katonák órákon át üldözték, és gyilkolászták a védtelen falusiakat, köztük nőket és gyermekeket is.

A házak java részét kifosztották, majd felgyújtották, a menekülők közül pedig sokakat a mezőkön vagdostak le Carato huszárjai.

A madéfalvi vérengzés mérlege körülbelül 200 halott és kétszer ennyi fogoly volt; utóbbiakat Talócára, vagy a csíkszeredai várba hurcolták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket.

A január 7-én elfogottakat néhány nap után szabadon engedték, áprilisban azonban megkezdődött az események kivizsgálása, ennek során pedig számos székely vezetőt – főleg plébánosokat – ismét börtönbe vetettek.

A brutális fellépés mindazonáltal megtette hatását, ugyanis a többi szék lakossága az ágyúkkal felvonuló császári katonaság előtt végül letette a hűségesküt, az összeírók pedig 1764 során felállították a királynő által kért ezredeket.

Mindennek dacára a „madéfalvi veszedelem” nem maradt következmények nélkül: a következő hetekben, hónapokban több ezren keltek útra a Székelyföldről a Kárpátok túloldalán fekvő Moldvába, hogy a Török Birodalom fősége alatt megmeneküljenek a katonai szolgálattól.

Ahogy a székely nyelv mondja, a kitelepülők „elcsángáltak” Erdélyből, ezért a későbbiekben csángóknak nevezték azokat az emigránsokat, akik új otthonukat végül nem Moldvában, hanem attól északabbra, Bukovina területén találták meg.

Moldvai csángó magyarok a madéfalvai emlékműnél

Az újabb vándorlás arra vezethető vissza, hogy a ma Romániához tartozó terület 1775-től Habsburg uralom alá került, ezt követően pedig a tartomány magyar kormányzója, Hadik András gróf intézkedett a moldvai székelyek áttelepítéséről, akik – például Istensegíts, Hadikfalva és Józseffalva településeken – ma is jelentős magyar közösséget képeznek.

(Szerző: Tarján M. Tamás)

(Forrás: Rubicon/Babarózsa)