A MAGYAROK TUDÁSA: FÁVAL KAPCSOLATOS MESTERSÉGEK

FÁVAL KAPCSOLATOS MESTERSÉGEK

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem

hallgasd a kérésem.

Én vagyok tűzhelyed melege

Hideg téli éjszakákon,

Én vagyok tornácod barátságos fedele,

melynek árnyékába menekülsz a tűző nap

elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.

Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja

Én vagyok asztalod lapja,

Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,

A deszka, amelyből csónakodat építed.

Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája,

koporsód fedele.

Vándor, ki elhaladsz mellettem,

ne emelj rám kezet!

Ne bánts!

- asztalos vagy bútorkészítő,
az ácsmesterségből vált ki

(fűrészelés, gyalulás)

Régi asztalosműhely

Az asztalos egyfajta faműves, aki az ács szakmának egyik, a kora középkorban specializálódott ágát műveli.

Legismertebb első készítményeinek ezért a több ezer éves kultúrákból, rajzokon fennmaradt bútortípusokat tekinthetjük: a zsámolyokat, heverőket, kereveteket, a székeket, trónszékeket, ágyakat, stb.

Az első „szekrényeket”, azaz a ruhás ládákat, vagy a polcokat, könyvtámaszokat is ácsok faragták és illesztették még össze faszegekkel, fakötésekkel, de ragasztó nélkül, különféle technikákkal.

Később ez is az asztalosok privilégiuma lett.

Ma is teljes mértékben érthetőek Comenius tankönyvének az e szakmára vonatkozó sorai:

„Az asztalos (szökrényes, szökrönyös) meggyalulja a deszkákat a gyaluval a faragó (gyaluló) széken, megsimétja a simétó gyaluval, megfúrja a furóval, megfaragja (díszíti) a faragókéssel, egybenfoglalja (ereszti) enyvvel és hevederekkel, és (így) csinál táblákat, asztalokat, ládákat, és egyebeket…”

Ehhez az idézethez, és a ma ismert szerszámok kialakulásához meg kell jegyezni, hogy az említett faragószék vagy vonószék a mai gyalupad elődje lehetett, a vonókést (kézvonót, háncsolót) pedig Erdélyben ma is gyalunak hívják.

A vésés – kalapács nélkül vagy annak segítségével –, a fúrás, később a fűrészelés és a kapaszerűen kialakított rövid fanyelű, (kő, bronz majd vas) élű eszközökkel történő alakítások a faművesség legősibb megmunkálási módjaihoz tartoznak, de a kezdetleges gyalualakok is több ezer évvel időszámításunk előtt már ismertek voltak a Földközi-tengeri és a keleti kultúrákban.

Az asztalos szerszámai a már előzőleg említettek utódai, így pl. a ma ismert gyalupad a padékekkel és a padszolgával, a fejsze, balta, szekerce és bárdok sokféle típusai, az egyszeresen ívelt szalu vagy a két síkban ívelt éllapú teknővájó kapacs, a szegkiemelő és a harapófogó, valamint a különböző részfeladatoknak megfelelően kialakított gyalu-, fűrész- és furdancstípusok mellett a jelölő, mérő, enyvező és szorító eszközök.

Az asztalosság egyik ágát művelő mintaasztalos a fémöntéshez használt öntőmintát, magszekrényt és magot készíti.

Az asztalos szakma másik közeli rokona pedig az a faesztergályos mesterség, melynek egyes termékeit mint alapanyagot használja fel (pl. bútorlábak és -oszlopok, esztergált majd hosszában kettévágott díszítések) ma egy asztalos vagy egy farestaurátor.

A kész munkát festéssel vagy egyéb módon, pl. aranyozással díszítették vagy inkább védték meg a farontó kártevőktől a festésre vagy az aranyozásra szakosodott külön mesteremberek.

A késő középkorban vált ki, illetve különült el az asztalosságtól a kárpitos mesterség.

Az ács céh pecsétje 1825.

- ács - hajóács - malomács:

(gerendafaragás és ácsolatkészítés, az ács nem gyalul egyedül a faszakmákból)

Hajóács

Malomács

ÁCSMESTERSÉG

Régen a gazda maga faragta meg a különféle gerendákat, mint a ház sarkain és végein felálló szegláb-akat, a födémet tartó mestergerendá-t és a szalma- vagy nádtetőt leszorító ormozófá-t.

Maga fonta meg vesszőből a falakat, a mai vesszőkosárhoz hasonlóan, a közét pedig betapasztotta földdel.

És így készítette egyéb épületeit, még kemencéjét is.

Ácsmesterségnek nevezzük a faszerkezeteket, illetve a stabil gerendaszerkezeteket készítő kisiparos tevékenységet.

Az ács olyan szakképzett mesterember, aki ácsmesterséggel foglalkozik, bővebben: a fa megmunkálásával az építkezések körében, valamint régebben a bútorok, nyílászárók és más fából készült berendezések elkészítésével.

Az ács céh ládája

Ácsolt láda - szuszék - Szászhalom

Ácsolt bútoraink, - mennyegzői, - kelengyés ládák jelkészlete

hidat képez a Csillagos Égtől a Földig, a múlt - jelen és - jövő között:

"A mindenséggel mérd magad!" - József Atilla

video:

https://www.youtube.com/watch?v=BPQlMf6iQC4&feature=youtu.be

(Forrás: Solymár - Köszönöm!)

Az ács, vagy áts szó honfoglalás előtti török eredetű jövevényszavunk,valószínűleg a még nem specializálódott fafaragó embert jelölték vele.

(Szláv megfelelője a taszár, illetve a teszér.)

A fa faragása, illetve a késztermék alakja az idők során a kereslettől és a divattól függően változott, ennek megfelelően kivált belőle az asztalos, a teknőkészítő, a faesztergályos (a pipaszár készítő, oszlopkészítő, kulacskészítő), és a zsindelyfaragó stb. szakma, - a szobor vagy más díszítőelemek faragása pedig a művészet síkjára emelődött.

Keresztgerendát tartó tornácoszlop Szenna, Somogy m.

Mestergerenda

Az újabb korban az ácsmesterségből a specializálódás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozó stb.

Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették.

A hazai ácsmesterség ismeretéhez elsősorban népi építkezésünk táji-tematikus feldolgozásai tartalmaznak adalékokat. (→ még: famunka)

Az ács által használt anyagok:

Régebben fűrészeléssel és bárdolással, ácskapoccsal lefogatva alakították ki keményfa-rönkből a beépítendő anyagokat, majd faszegekkel rögzítették. (Kivételt képeztek a vörösfenyőből készített vízalatti támasztócölöpök.)

Újabban fémszeget használnak, mellőzik a bonyolultabb csapolásokat és a fatelepeken kapható, gépekkel készre alakított gyalult gerenda, palló, léc is főként puhafából készül.

Az "igényesebb" épületekhez viszont ma nem hazai faanyagot használnak, hanem érintetlen és betegségektől mentes erdőkből, pl. Erdélyből származó keményfát hozatnak be, valamint a fatörzseket is mint régen kellő ideig (évekig) szárítják.

Munkamódszerek:

Régebben a bakokra rögzített rönköt ,,megbárdolták", majd hossz- vagy keresztirányban fűrészelték vagy hasították (repesztették).

Az így készült és méretre vágott gerendák, pallók, deszkák vagy lécek oldalait, éleit vagy végeit pedig a továbbalakítás során a lapoláshoz, csapoláshoz vagy csavarozáshoz előkészítették.

A kész faanyagot a terv szerinti helyére beállítva vagy beillesztetve a meghatározott építési sorrend szerint és az elhasználódásból eredő kicserélhetőségre tekintettel oldható kötéssel összeépítették, rögzítették.

Az ács elvétve használ kézi gyalut, régebben is a vonókés szolgált a finomabb felület elkészítésére például ládáknál, bútoroknál.

A ládák elemeinek összeépítését hornyolással és faszegkötéssel végezték, a díszítést eleinte karcolással, később véséssel-faragással és festéssel végezték.

Ácsszerszámok:

1. fészi, 2. furu (nyele nélkül), 3. zsindelyhornyoló, 4. szekerce, 5. faragófészi vagy bárd, 6. fahasító, 7. kézvonó, 8. bot (véséshez és zsindelyhasogatáshoz), 9. a ház ereszének gerendái közé felszegezhető fészitartó különféle fejszékkel (fészi, szekerce, bárd, keresztfészi, erdei fészi), Kászon

(Irod. Frecskay János: Mesterségek szótára (I–III., Bp., 1882–84); Vajkai Aurél: Adatok a Budapest környéki tót falvak népi építkezéséhez (Népr. Ért., 1937); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (Bevezette és sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Selmeczi Kovács Attila: Gerendavázas épületek felállítása Észak-Borsodban (Herman Ottó Múz. Évkve, XII. Miskolc, 1973).

- faesztergályos

(bútorláb- és díszkészítés, faoszlop esztergálás és faragás)

- bútorkészítő, bútorfestő:

Torockói festett bútorok

- fafaragó, faműves:

Életfa - Vass Tamás fafaragó - Népi Iparművész alkotása

FAIPAROS HIMNUSZ

"A fát kidönti két karunk, zokogva hal sok ág,

De két karunktól újra él, tovább, tovább, tovább.

Míg eldalolja szép dalod formálja értelem,

Hogy feldíszítse otthonod és támaszod legyen.

A fát kidönti két karunk, zokogva hal sok ág,

De két karunktól újra él, tovább, tovább, tovább.

A bölcsőtől már elkísér az egész élten át,

S ha munkád egyszer véget ér, a sírba véle szállsz.

A fát kidönti két karunk, zokogva hal sok ág,

De két karunktól újra él, tovább, tovább, tovább."

Simmer Sándor fafaragó- Bösztörpuszta

http://www.iranymagyarorszag.hu/fafarago_muhely_(simmer_sandor)/I180256/

Őseink - faragott múltunk - Waum Péter fafaragó mester munkája

- íjkészítő:

László Gyula – íjasmester, íjász

- szoborfaragó

Kopjafa

Székelykapu

- fonottbútor készítő

- vesszőfonás, kosárfonó:

- gyékényszövő

- nádazó

- kosárfonó

- csuhézás, csuhé-, szalma-, tárgykészítő

- hangszerkészítő:

Magyar népi hangszerek néven a magyar népzenében használt hangszereket értjük.

A magyarság, mint a világ más népei is gyakorlatilag bármit képes hangszerként használni.

A terméknév szerint elkülönültek a fahangszerek készítői.

Bökös László hangszerkészítő

A magyar népi hangszerkészítés két úton haladt:

vannak nemesen egyszerű isntrumentumok (pl. nádsíp, köcsögduda),

illetve rendkívül bonyolult, nagy jártasságot és hozzáértést kívánó hangszerek (pl. cimbalom, tekerőlant)

- kép- és tükörkeretező, -készítő

- bodnár, kádár:

(fakádakat, hordókat, dézsákat)

Kép forrása: Illés Vanda Anna

A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát.

Veres Imre kádármester

Az első permetező kannákat is fából munkálták ki.

A legtöbb faedény-típus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik, régies elnevezése a ,,borkötő" volt.

Ezek a faedények többségükben faragott faléc, a ,,donga", a fenék, és az egészet összefogó ,,abroncs" nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz pontos méretek alapján készülnek.

- bognár

(kerékgyártó, szekérgyártó)

kerékgyártó, bognár, kerekes…

…szekerek, kocsik, szánok fa alkatrészeit készítő kisiparos.

Szerszámai: fejszék, fúrók, vésők, fűrészek, vonószék, eszterga, gyaluk, körzők stb.

Kerékgyártó az elmúlt évtizedekig majd minden községben dolgozott.

Kovácsmesterrel együttműködve készítette a → kocsikat és a → szekereket.

Az olyan kerékgyártót, aki az úri kocsikhoz és hintókhoz szükséges minden munkát (asztalos-, lakatos-, nyerges-, fényező- stb.) elvégzett műhelyében,→ kocsigyártónak nevezték.

A magyar kocsigyártó-mesterség igen nagy múltú, a késő középkortól századokon át európai hírű volt.

Nagyobb városokban rendszerint a kovácsokkal alkottak közös céhet.

A kocsiknak és szekereknek tájanként eltérő jellegű típusait alakították ki.

Hegyvidéki erdős területeken – az elmúlt évszázadban elsősorban már csak Erdélyben – házimunkaként vagy háziiparban a parasztok önállóan is megfaragták.

A Székelyföldön a keréknek való fát edzésképpen teknőben forrázzák, kemencében melegítik.

A kerékfalakat természetes görbületű, ún. horgas bükk- vagy szilfából, sablon után faragják, majd kerékfal-kihajtó padban formálják.

A kerékszéken kifúrják a küllők helyét és összeillesztik a kereket.

A kerékagy külön esztergán készül.

A Hont, Nógrád, Heves megyei paraszti faragók alföldi és dunántúli uradalmakba szegődtek éves vagy hónapos munkára kerékgyártónak vagy faragóbéresnek.

(Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Haáz Ferenc Rezső: Az Udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932); K. Kovács László: A magyar közlekedés, teherhordás, hír- és jeladás (Bp., 1948); Jordán Károly: Bognár kisipar (Bp., 1959).

- hintókészítő

- kerékgyártó, kerékjártó

- teknővájó

Teknővájó eszközök

- könyvkötő

- papírmerítő, papírkészítő, fehérmíves:

Vincze Mátyás

- faszénégető:

A szénégetők az ércolvasztáshoz nélkülözhetetlen olcsó faszenet állítottak elő, ezért munkájuk és termékük iránt régebben a kovács- és lakatosmesterek, majd a hazai kohászati központok támasztottak jelentős igényt.

Az erdei mesterségek sorában a szénégetés elsősorban a kohász és a vasverő központok közelében a 19. század elejétől virágzott, mivel a jó kénmentes vas előállításához elengedhetetlenül szükséges volt a faszén, azonban a mesterség ennél sokkal ősibb.

A faszén készítéséhez gyertyánt, bükköt, kőrist, cserfát használnak.

A fát boksába rakják, s ehhez előzetesen egy sík területet keresnek vagy alakítanak ki.

A kisebb, 80 köbméter fa kiégetéséhez való boksának 8 méter átmérőjű hely kell, 250 köbméterhez pedig 12 métereset készítenek elő.

A vastagabb fákat, törzseket rendesen középre helyezik, 3 rend majdnem függőlegesen egymásra állított fából rakják, így itt a magassága eléri a 3-3,5 métert, majd földdel betakarják.

A boksát a tetején gyújtják be, majd 8-12 napig lassan égetik, majd egy napig pihentetik.

A kész faszenet kosarakban szállították egyéb iparosoknak, illetve városokba, ahol vasaláshoz használták, manapság grillezéshez, illetve a puskapor egyik alapanyaga.

Diófapác házilag

A fabútorok felületkezelése elengedhetetlen, hiszen a natúr fa tisztítása nehézkes, könnyen koszolódik, sérül.

Felületkezelésre alkalmas a festék, a lakk, vagy a pác is.

Natúr fából készült bútorainknak kiváló pácot készíthetünk házilag, mely színt ad, és óvja a felületet.

A diólevelet és a termés zöld burkát

leöntjük csapvízzel, úgy hogy ellepje azt, és addig főzzük, amíg a folyadék mennyisége negyedére csökken, majd hagyjuk kihűlni.

Ezt követően átszűrjük, majd a szűrletet visszaöntjük a főzőedénybe, és újra főzzük.

Most addig, amíg kb. 2 dl folyadék marad és besűrűsödik.

Megvárjuk, míg kihűl, majd egy befőttes üvegbe szűrjük és már használhatjuk is, de csak még korábban nem festett és nem lakkozott fára.

A páclé száradásáig mérgező, óvatosan bánjunk vele.

Számítsunk rá, hogy az edényt, amiben főzzük, örökre megszínezi.

A natúr fába beivódva védi azt, barnás színt ad neki, de az erezete láthatóvá marad.

Diófa termése

A bútorápolás előtt fontos a portalanítás.

A szárazon törlés karcolhat, ezért a port inkább fél liter langyos vízbe tett egy teáskanál glicerinnel és ugyanennyi 15 százalékos ecetből készült keverékkel portalanítsunk.

Ezzel spricceljük be a bútort, és pamuttal töröljük át.

A bútorokon a vízfolt okozta nyomokat étolaj és 70 százalékos alkohol egyenlő arányú keverékével dörzsöljük át.

A karcolásokat világos bútorok esetén félbevágott mogyoróval, sötét bútoroknál dióval tudjuk mérsékelni, vagy eltüntetni.

Kiváló bútorápoló készíthető, ha egy fazékban vizet forralunk, majd beleteszünk egy kisebb edényt, amiben 50 ml jojoba-, vagy olívaolajban 5 gramm méhviaszt olvasztunk fel vízfürdőben.

Amikor homogénné válik a keverék, azt felhordjuk a bútorra, és pamuttal átdörzsöljük.

Szintén így készülhet tápláló bútorfényesítő szer,

amihez 75 g méhviaszt, 200 ml terpentint (ami természetes növényi olajjal is helyettesíthető) melegítünk vízfürdőben, majd 30 csepp illóolajat adunk hozzá.

Ha kihűlt kenjük a fára, hagyjuk hatni pár percig, végük pamuttal töröljük le, és polírozzuk fényesre a bútort.

A bútor bőr részeit tejjel átkenve kezelhetjük.

Velúrra ezt a módszert ne használjuk!

(Forrás: szépzöld)

NÉPMŰVÉSZETÜNK VÉDELMEZ MINKET

A népművészetünkben jelenlévő képi információ a Világegyetem élő (és azon túli) szerkezetét jelenítik meg előttünk, bennünk.

Amennyiben ezek a képek a neuron-hálózatunkban is benne vannak (gondolunk rájuk), úgy az Ősi Intelligencia élő nyomait hordozzuk.

Ebben a megközelítésben védelmet is jelentenek!

Úgy védelmez, hogy ismerjük, tudjuk, megértjük, használjuk, beépítjük mindennapjainkba őseink tudását.

Életünk részévé tesszük újra....és rezgésszinten uraljuk is.

Így a formákon, motívumokon, ezek ismeretén, tudásán és azok erőin át védelmet is jelentenek számunkra, hiszen a Forrás erejében élünk.

...és akkor még nem is szóltunk a népmeséinkről, szólásainkról, közmondásainkról, népdalainkról, néptáncunkról, gyógynövényeinkről, gyógyvizeinkről, rovásírásunkról stb. melyek szintén az ősi tudásunk részei.

Mind - mind fontos, és a teljességhez tartozik!