2014. május 31., szombat

Benedek Elek - A csodaszarvas


Benedek Elek


Nagy mesélő volt, talán mondhatom legnagyobb országunkban.

Meséin rengeteg gyerek nőtt fel.






Benedek Elek
(1859-1929)


Benedek Elek, a Székelyföld szülötte 1859. szeptember 30-án látta meg a napvilágot Erdővidék egy kicsi falujában, Kisbaconban. 
"Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb….

„Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. 
Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos "Csíkország" orra ez a hely) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed.” – írja az Édes anyaföldem! c. könyvében.






A falu lakói melegszívű, becsületes emberek voltak, akik évszázados meséket, legendákat, történeteket őriztek a lelkük mélyén, amiket aztán munka közben vagy esténként elmeséltek egymásnak s gyerekeiknek.

 "Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek…" 

Ebben a szép természet – és emberszerető környezetben nőtt fel Benedek Elek, de a legnagyobb ajándék számunkra az, hogy meg tudta őrizni, tovább tudta adni olvasóinak mindazt, ami az ő gyermekkorát széppé tette.

A boldog kisbaconi diákévek után a székelyudvarhelyiek kevésbé örömteliek.



A Székely Tündérország, 






A Székely mesemondó, A Magyar mese- és mondavilág könyvei, ebben a sorrendben jelentek meg.






Magyar népmesét kell a gyermekek kezébe adni, mert az a magyar nép lelkét, örömét, bánatát, mindennapjait tárja a gyermekek elé.

Ő az első író, aki a gyermekirodalom ügyét a magyar művelődéspolitika fontos kérdésének tartotta, mint országgyűlési képviselő.

A világról alkotott értékrendje, gondolatvilága az 1894-ben megjelent Testamentum és hat levél c. irodalmi végrendeletében olvasható.

Jelentősek Benedek Elek mesefordításai is. Ezek a Kék, Piros, Ezüst és Arany mesekönyvek.

Említésre méltót alkotott novelláival, regényeivel, valamint a magyar nemzeti múltat népszerűsítő írásaival is.

Élete alkonyán visszatért szülőföldjére, ahol fáradhatatlanul küzdött tovább elképzeléseinek valóra váltásáért.

Munka közben érte a halál 1929. augusztus 17-én.
Az utolsó három szó, amelyet leírt, írói végrendelete: -
 … fő, hogy dolgozzanak."

Korai végrendeletében megírta sírversét is, melyet sírkövére véstek:

"Jézus tanítványa voltam,
Gyermekekhez lehajoltam.
Szívemhez felemeltem,
Szeretetre így neveltem."


"Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
Csak ültetek a jövő nemzedéknek!"

(Benedek Elek: Öreg faültető éneke)








AZ OLVASÓNAK:


A Magyar Mese- és Mondavilág kötetei sok ezer példányban forognak a magyar ifjúság és a nagyközönség kezén, s így az a vágyam, hogy a magyar nép meseköltése közkinccsé váljék, máris teljesült.

Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. 
A magyar népé ezért az érdem elsősorban. 
Az ő lelkének kincsei e mesék. 
Én csupán a nép mesemondó fia vagyok.

Köszönöm, hogy hallgatjátok mesemondásomat.


Kisbaconban, 1901 július havában

Benedek Elek






MAGYAR MESE- ÉS MONDAVILÁG


A CSODASZARVAS


- MESÉLTE BENEDEK ELEK -



Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. 
Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. 
Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. 
Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái* a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? 
Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. 

Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. 
Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta országának mindenféle dolgát, nyakába vetette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról lőtte le a repülő madarat. 
Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.






Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. 
Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is. 
Nagy ritkán ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevekedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. 
Hadd menjen hírük hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.





Hunor és Magyar - Kolozsvári - Donkó Rebeka rajza 



Gondolta magában Nimród: "na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem". Hadd lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová a szívük húzza. 
Mondta is a fiainak:

- Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. 
Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratját, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb elkalandozának. 







Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz, elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. 
De egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

- Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

- Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

- Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra.
 Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

- Már régen forgatom én is ezt a fejemben - mondá Magyar -, csak ajangottam* elémondani. 
Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

- No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. 
Ami igaz, igaz: az édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. 
Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza sem jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb, elébb. 
Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdő-mező. 
Szemmel be nem lephető,* végetlen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltanak vadakkal.

Hej, ez kellett nekik! 
Itt aztán volt mire vadászni. 
Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. 
Meg is sokallották már, annyi volt a vad. 
Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon, nem bántották. 
Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. 
Az után elcsatangoltak reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. 
Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott. 
A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. 





Jankovich Marcell rajza 



A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. 
A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet.

- Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! - kiáltott Hunor.

- Csodaszép, csodaszép! - kiáltott Magyar is -, még nem láttam ehhez hasonlatost.

- Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli legény. 
Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. 
Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart.







Habba keveredtek* a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. 
Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. 
El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak.
 Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... 
De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. 
Ide már nem követhették: ott vesznének mindannyian. 
Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet még nem láttak. 
Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. 
Övig gázoltak a fűben, virágban. 







Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében.

- Be szeretnék itt maradni örökre! - mondá Hunor áradozó szívvel. - Hát te, öcsém, Magyar?

- Én is, bátyám, én is!

- De vajon mit szól majd az édesapánk?

- Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap s hét éjjel tartott az útjok. 

Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. 
Az öreg Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. 
Szomorú volt, nagyon szomorú. 
Gyönge hangon kérdezte:

- Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem sokáig élek.

Mondá Hunor:

- Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. 
De lásd, visszajöttünk elmondani, hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna mindkettőnknek.

- S az én országom nem kell tinéktek? - kérdé Nimród bánatosan.

- Apám - szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az ország az övék. 
Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

- Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. 
Még egyszer megpihent rajtuk tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek, s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. 
Azt mondta Hunor:

- Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra* is!

- Jól van, bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. 
Egy nagy csapat leány, egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. 

Szépen összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.





Táncoló hajadonok - Kurinszky Kata rajza



Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért tudták, hogy egyet gondolnak mind. 
Egyszeribe közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy leányt fölkapott a nyergébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. 
Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták, hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú.
 De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leánya. 
Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát.
 De a leányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az ő esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. 
Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. 
Idők múltán már nem volt elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.



Forrás: http://mek.oszk.hu/04800/04833/04833.htm/http://www.hotdog.hu/irodalom/eletpalyak/benedek-elek-eletrajza









A magyar népmesékben, szólásokban és közmondásokban benne van az Univerzum működésének minden törvénye és rendje, egyfajta útmutatók a megértéshez.



Engedjétek meg, hogy Benedek Elek egyik népmese gyűjtését itt most idézzem. 








Ez a mese segít megértenünk, hogy nem istent kell játszanunk, hanem Isten-i-vé kell válnunk ahhoz, hogy megértsük, minden a maga útján halad a Szeretet áramában.


   
ISTEN


Egyszer, mikor Jézus Szent Péterrel a Földön utazott, azt mondja Péter:
- Hej be szeretnék Isten lenni, majd másként kormányoznám én ezt a világot!
Mondotta Jézus szelíden:
- Bolondot beszélsz, Péter, bízd csak az Istenre a világot, egyedül ő tudja azt elkormányozni.
- De így, de úgy - mondja Péter -, majd megmutatnám én, csak egy napig lehetnék Isten.
- Hát jól van - mondotta Jézus -, teljék kedved, légy egy napig Isten.
Még jóformán ki sem mondotta ezt Jézus, aranyos karosszék szállott le az égből.
- Ülj bele, Péter, s kormányozd a világot!
Beleül Péter az aranyos székbe, s hát abban a pillanatban jön egy szegény asszony, hajtja a borjas tehenét a legelőre. A tehén a borjúval elkezdett legelészni, a szegény asszony pedig megfordult, s ment hazafelé.
Rászól Péter az asszonyra:
- Hé, asszony, hát te nem maradsz itt? Ki őrzi a tehenedet?






- Majd őrzi a jó Isten - felelte az asszony -, van otthon elég gyermekem, akit őrizzek.
Azzal az asszony elmegy, a tehén a borjával ott marad a legelőn. 
Mondja Jézus:
- Péter, te vagy az Isten, tenéked kell őrizned a tehenet s a borját – s ahogy Jézus ezt mondta, egy karikás ostor csavarodott Szent Péter nyaka körül.
Rekkenő meleg volt, csípték a legyek a borjat, egyszerre csak, uccu neki, fölcsapja a farkát, szalad árkon-bokron keresztül, s utána a tehén, de Szent Péter is kiugrik az aranyos székből, szalad a tehén után, nagyot rittyent a karikás ostorával, s kiabál:
- Hó, hahó, megállj, hó!
De bizony sem a tehén, sem a borjú meg nem állott. Csurgott a verejték Szent Péterről, s jó este lett, mire visszaterelte a tehenet a borjával.
- Látod, látod, Péter - mondotta Jézus -, az egész világot akartad kormányozni, s még egy tehenet sem tudtál megőrizni...
Telt-múlt az idő. Szent Péter, úgy látszik, elfelejtette ezt az esetet, s megint mondja Jézus Krisztusnak:
- Haj, de szeretnék Isten lenni!
- Ugyan, miért, Péter?
- S te még kérded azt, Uram! Segítenék az özvegyeken, az árvákon, a jókat megjutalmaznám, a gonoszokat megbüntetném. Hiszen ha Isten lennék, megmutatnám, hogy nem lenne több rossz ember a világon.
Jézus nem szólt semmit, hadd beszéljen Péter. Amint továbbmennek, Jézus egy fának az ágán méhrajt pillant meg.
- Eredj, Péter - mondja Jézus -, koppintsd meg azt az ágat, üsd a rajt a kalapodba, hátha hasznát vesszük.
Odamegy Péter a fához, megkoppintja az ágat, de a rajnak csak egy része esett a kalapjába, a más része a kezefejére hullott. 






A méhek egy ideig szépen megmaradtak a Péter keze fején, de egyszerre csak egyik megszúrja a fullánkjával, Péter nagy mérgesen ledobja a kalapját, s a többi méhet is lerázza a keze fejéről.
Kérdi Jézus:
- Mi lelt, Péter?
- Jaj, egy gonosz méh megszúrta a kezemet, úgy fáj! - mondotta Péter.
- Hát azért nem kellett volna ledobni az egészet, büntesd meg azt, amelyik megszúrt.
- Hiszen ha én tudnám, melyik szúrt meg - mondta Péter nagy haraggal.
- Látod, Péter, látod - mondotta Jézus -, mégsem lenne jó, ha te Isten volnál: az emberekkel éppen úgy cselekednél, mint ezekkel a méhekkel. Ha egy megbántana, bosszút állanál a többin is. Csak bízd Istenre a világot, Péter.
Mondotta Péter szelíden, meghunyászkodva:
- Igazad van, Uram, többet nem kívánom, hogy Isten legyek.







Ez a mese arra mutat rá, hogy fogadjuk el önmagunkat. 
Ne akarjunk másnak látszani, mutatkozni annál, akik vagyunk. 
Van-ságunk egyébként sem meghaladható, hiszen téren és időn túl létező TUDAT.



(forrás: Pusztai Orsi)






Továbbá:



1.Világszép Tündér Ilona - ősmagyar legenda:

2.Hargita:

3.MOLDVÁRÓL, S A MOLDVAI CSÁNGÓKRÓL:

4.Nyergestető - a magyar történelem Thermopülai csatája:

5.A pozsonyi csata:

6.Magyar mitológia és rovások - Világfa - Életfa - Égigérő fa - Tetejetlen fa:

7.Az utolsó Táltos:

8.Turániak - Magyarok - Anyahita szól hozzánk:

9.Az Arvisurából - részlet 1 – 2.:

10.A magyarság ősi gyógymódjai és vallása:

11.A magyar szent korona igazi rejtélye!!! 

12.Húsvéti népszokások, hagyományok:

13.CSABA KIRÁLYFI:

14.A MAGGYAR NÉP A MAG NÉPE! A MAGGYAR AZ ŐSNYELV!
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/03/a-magyar-nep-mag-nepe-magyar-az-osnyelv.html

15.MIENK VAGY ERDÉLY:

16. Meseterápia - Magyar ősmesék – népmesék:


20.Egy galaxis kívülről nézve az "ŐS" jelkép olvasatát adja nekünk:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/08/egy-galaxis-kivulrol-nezve-az-os-jelkep.html

21.Nyelvünkről a kettőskereszt összefüggéseivel:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/04/nyelvunkrol-kettoskereszt.html

22.Az Ige, a SzékelyMagyar Rovásírás feltámadott... 1-2. rész:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/03/az-ige-szekelymagyar-rovasiras_24.html

23.Magyarul beszélő indiántörzsek:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/04/magyarul-beszelo-indiantorzsek-moricz.html

24.A magyar népviselet és a szakrális geometria:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/03/a-magyar-nepviselet-es-szakralis.html

25.Az ősi Székely - Magyar rovásírás titka - A kódolt nyelv  
Rovás ABC értelmezése: http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/10/az-osi-szekely-magyar-rovasiras-titka.html







További:


- Pünkösdölés és más népszokások, hagyományokhttp://emf-kryon.blogspot.hu/2013/05/punkosdoles-es-mas-nepszokasok.html


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése