2014. szeptember 4., csütörtök

A DARAZSAK



A DARAZSAK

(Vespidae)







Jellemzően 15-20 mm hosszúságúak, de fajtól függően méretük elérheti akár a 50 mm-t is.

A darázs testfelépítésre legfőképp a hangyára hasonlít, de életmódja inkább a méhhel mutat szoros kapcsolatot.

Hártyás szárnyú rovar, melyeket nyugalmi állapotban két oldalára lapít.

A darázs testét jellegzetes sárgás-fekete rajzolat színesíti, de vannak fajok (ló-darázs), melynek színezete rozsdabarna.

A darázs testét a méhhel ellentétben ritka, rövid szőr borítja, mely szabad szellem nem is észrevehető.

Összetett szemekkel, és fejlett rágókkal rendelkezik, melyeket hatékonyan használ táplálékszerzésre.

A darázs ragadozó rovar, és közel 100-200 fajuk él Magyarországon.

A legelterjedtebb a kecske-darázs, a német darázs, és a lódarázs.

Nem minden darázs él társadalomban

A darázs legfőképpen közösségi életmódjáról híres, legtöbb esetben kolóniába szerveződve találkozhatunk vele.

Ennek ellenére vannak azonban 
magányos darazsak.
A magányos darázs termetre karcsúbb, mint közösségi társai.
Fészküket elsősorban sárból, agyagból készítik, de előszeretettel fészkelnek be növények száraiba is.
A kialakított fészekbe megbénított rovarokat hordanak, majd erre petéznek.
A később kikelő lárva darázs ezekből táplálkozik.







A társas darázs 
jóval elterjedtebb, mint a magányos darázs.
Már fészkelési szokásuk is eltérő.
A magányos darazsakkal ellentétben a társas darazsak fészküket inkább faodvakba, háztetők alá, kőrakások alá építik, de nem ritka, hogy egy elhalt féregjáratba költöznek be.

A társas darázs kolóniája elérheti akár a 100-400-as populációt is.
A darázs társadalom élén minden esetben egy termékeny nőstény áll.

Bizonyos fajoknál előfordulhat “trónfosztás”.
A királynőt meddő dolgozó nőstények veszik körül.
Ők táplálják a lárvákat, építik a fészket, és védik a kolóniát a veszélytől.


A darázs nem hétköznapi szaporodása:

A darázs szaporodási mechanikája nagyban eltérő a rovaroknál ismert egyszerű megtermékenyítésnél.
A darázs szaporodása, és egy kolónia élete egy állandó körfolyamat része.
Bár tavasszal van a darázs kirajzásának fő időszaka, a darazsak szaporodásának a bemutatására érdemes átugrani az őszi hónapokra.

Az ősz a királynő megtermékenyítésének az ideje.
Ez azonban nem a méhecskénél jól ismert násztánc keretein belül történik.
A megtermékenyítés a királynő, és egy termékeny hím között jön létre.

Néhány esetben egy királynő több hím darázstól is megtermékenyülhet.
Az érdekes része azonban csak most következik.
A hím spermaváladéka a királynő testének egy szűk részében eltárolódik.
A spermákra ugyanis csak a következő tavasszal lesz szüksége.

Az ősz beálltával a dolgozó példányok elpusztulnak.
A telet csak a megtermékenyített királynő képes átvészelni.
Megtermékenyítés nélkül azonban a királynő is elpusztulna.

Miközben a darázskolónia kezd kipusztulni, a királynő otthagyja a fészket, és megfelelő helyet keres magának a téli hibernációra.

A tavasz megérkeztével a hibernált királynő magához tér, és elkezdi keresni a fészek kiépítésére szolgáló ideális környezetet, ami egyáltalán nem biztos, hogy a korábbi fészek közelében lesz.







Miután rátalált a megfelelő területre, a királynő nekikezd a fészek kiépítésének, amibe majd megkezdi a tojások lerakását. 

A fészek építését, és később a lárvák etetését 4-6 hétig önmaga végzi.

A következőkben, amit nevezhetnénk akár a harmadik fázisnak, megkezdi a tojások lerakását.

A sperma, amelyet még ősszel raktározott el, most kerül felhasználásra.
Az elraktározott sperma mennyiségével igen jelentős mértékű kolóniát képes nemzeni, anélkül, hogy ismételten meg kellene termékenyíteni.

Ebből kifolyólag akár egyetlen királynő képes egy tetemes méretű kolónia kiépítésére.

Minden tojásból meddő nőstény darázs, közismert nevén dolgozó születik.

Az etetésüket egy ideig a királynő maga végzi, de amint a dolgozók felnőtté váltak a királynő végleg visszahúzódik.

A dolgozók átveszik a királynő eddigi feladatait, így ő már csak a tojások rakásával foglalkozik.

A nyár végeztével a tavaly ősszel elraktározott sperma kezd kifogyni.
Ekkor rakja le utolsó tojásait, melyből termékeny hímek és nőstények (királynő) kelnek ki.

A fiatal királynők megtermékenyítését azonban nem az újdonsült hímek végzik el.

A termékeny hímek kirepülnek a fészekből, és társat keresve más kolóniák királynőit termékenyítik meg.
A hímek azonban a megtermékenyítést követően elpusztulnak.

Ez idő alatt az alapító királynő, és a kolónia dolgozói fokozatosan elpusztulnak, míg az újdonsült királynők a megtermékenyítést követően felkészülnek a télre.

És a körforgás kezdődik elölről!







A darázs lenyűgöző fészeképítési technikája:

A darázs áldozathozatali, és szaporodási képességei mellett, fészeképítési technikája előtt is kalapot kell emelni.

A darázs fészek építését eleinte a királynő végzi, majd a dolgozó példányok teljes egészében átveszik ezt a feladatot.

A fészek alapanyagát fák, papírok kirágásával nyerik, melyet nyálukkal ragasztanak össze, és illesztenek a fészekbe.

Ha a fészek kiépítésére elfogyna a hely, képesek akár lyukat rágni maguknak a falba, hogy kolóniájukat bővítsék.

(Éppen ezért a fészekből kivezető nyílásokat sosem szabad betömni, mert akár be is rághatják magukat a lakásba.)


A darázscsípés veszélyei:

Bár a darázs alapvetően az embert nem bántja, ha veszélyt éreznek bátran támadnak.
Fullánkjukat gond nélkül szúrják át a bőrfelületen.

A méhhel ellentétben a darázs azonban több szúrásra is képes, mert fullánkja nem szakad be az áldozatba.

Csípésükkel a helyi tüneteken túl, szélsőséges túlérzékenységet is kiválthatnak, legrosszabb esetben pedig akár halált is okozhatnak.

A fullánkkal átjuttatott méreganyag nagy részét acetilkolin alkotja.
A méreg toxintartalma a darázs étrendjétől is függ.

Az inkább rovarokat, húsokat fogyasztó darázs csípése mérgezőbb.
A darázs csípése rendszerint helyi duzzanatot okoz.
A csípés helyén bevérzés, sejt-, és szövetelhalás is bekövetkezhet.

A darázs csípése 1 órás fájdalommal, és több napos viszkető érzéssel jár.
Így reagál a szervezet az idegen anyagokra.

Szélsőséges esetben túlérzékenység léphet fel.
A vérbe kerülő mérgező anyagok az immunrendszert ellenanyag termelésre késztetik, aminek a hatására a szervezet érzékennyé válik.

Egy ismételt csípést követően a fokozott antitest termelés hatására az arra hajlamosak allergiás megbetegedést kaphatnak.

 Voltaképp nem is a csípéstől, hanem az antitest termelésétől.

Az allergiás reakció szélsősége esetben anafilaxiát okozhat.







Tünetei:

szédülés, alacsony vérnyomás, ziháló lélegzés, ajak-, nyelv-, arcduzzadás, szívritmuszavar, ájulás.

Ha hasonló tünetei vannak, vagy a duzzanatok nem a csípés helyén keletkeznek, azonnal forduljon orvoshoz



Részletesen a darazsakról 

(Vespidae)


A valódi darazsak (Vespidae) 
a hártyásszárnyúaknak egyik legfontosabb rendjét képviselik, mert az idetartozó formák változatossága és formagazdagsága fogalmat nyújt arról, hogy hogyan alakul a primitív darázstípus, amely még az ásódarázsra emlékeztet, az idők folyamán a legmagasabbrendű darázsszervezetté.

Ugyanis a darazsak gazdag családja, mely kb. 2000 fajt számlál, 

a legprimitívebb formákat a legmagasabban specializálódottakkal egyesíti, azokkal, melyek az egyszerű fészkeket, tölcséreket építő fajokkal szemben valóságos államalkotó képességekre tettek szert.

Az első megtekintésre azt hinnők, hogy állatainkat főleg potrohuk feketesárga gyűrűzöttsége jellemzi, de ezzel más fajokon is találkozunk.

Fontosabb megkülönböztető bélyegeik inkább a szárnyak alkatában rejlenek. 
Ezeket a darazsak nyugalmi helyzetben hosszában viselik, a nélkül azonban, hogy a potrohukat azokkal takarnák.







Csápjuk, mely a hímen 13-, a nőstényen 12-tagú, térdalakúan hajtott.
Fejük általában szívalakú, szemeik vesealakúak.
Mellük elől mélyen bemetszett, potrohuk pedig mindig rendkívül mozgékonyan ízesül a torhoz, úgyhogy a darazsak nőstényei fulánkjukat, mely nem egyéb átalakult tojócsőnél, igen eredményesen használhatják.







Természetes, hogy a hímeknek nincsenek fulánkjaik.

Noha testszabásukban és szárnyuk alkotásában bizonyos egyöntetűség nyilvánul meg, az mégis bizonyos tekintetben változatos, s e szerint a darazsak tulajdonképpen három csoportra különülnek el.

Az elsőnek tagjaira jellemző,
hogy ajkuk a fejpajzs kivágásában foglal helyet, nyelvük fonalas, s hogy szárnyuk két zárt szegélyalatti sejtet alkot, pajzsocskájuk a mögötte ülő hátsó pajzson rajta ül.

A másodiknak tagjait
a háromosztatú nyelv, a fogazott karmok, s a hosszú állkapcsok jellemzik.

A harmadik csoportba
tartozó fajok, melyek közé az igazi társaséletet élő darazsak tartoznak, nagyjában az előbbiekkel megegyeznek, azonban egyszerű karmokat viselnek, rágóik rövidebbek és a szemekkel nem érintkeznek, ami természetesen a szem fokozatos megrövidülésével is összefügg.


Lássuk ezeket a csoportokat egyenként:

Az élősködő darazsak (Masarinae)
mindenesetre a legalsóbb helyet foglalják el a darazsak családjában.
Pajzsuk általában megnyúlt, csápjaik végükön megvastagodnak.
Szárnyaikat gyakran még nem tudják testük fölött összecsukni s azok inkább széjjelállók.

Félszáznál több fajuk a trópusokon él és élősködő, a délvidéken csak kevés akad közöttük, mint a Ceramius és Celonites.
A Celonites abbreviatus Vill. a Teucriumon és a Sedumon él.
Igen fürge, 6–7 mm hosszú állat; potroha alul kivájt, úgyhogy ez a darázs testét begömbölyíti.
Feje és melle sárga, de potroha is sárgán gyűrűzött.

Életmódjáról keveset tudunk.
Sokak szerint élősködő, de tény, hogy hosszúkás, kamrás sejtjeit nyállal kevert földből készíti, ágakra erősíti; mézet raktároz fel bennük, vagy rovarlárvákat, nagy számmal és szorosan egymáshoz, hogy a kikelő lárváknak elegendő táplálékuk legyen. 





Fali darázs


A fali darazsak (Eumeninae) 
rengeteg sok faja szintén a trópusok lakója, különösen Amerikában él nagy változatossággal, de azért akad közöttük szép számmal a mérsékelt égöv alatt is.
Karmuk csak egy fogat visel, középső lábszáruk 1–2 sarkantyút hord, hátsójuk pedig két tüskés nyúlványt, fejpajzsuk nem visel fogacskákat s szárnyuknak három könyöksejtje van.

Az élősködő darazsakhoz hasonlóan
a fali darazsak
is magányos életet élnek s életmódjukban még az ásódarazsakra emlékeztetnek, annyival is inkább, mert sejtjeikben különféle rovarlárvákat, hernyókat helyeznek el a kikelő lárváik számára.

A gömböcdarázs (Eumenes coarctata L.)
ennek a nemnek egyik jellegzetes alakja.
Színre igen változatos, feketén és sárgán mustrázott, melle gömbölyded.
Első potrohgyűrűje nyeles, a második harangalakú.
Csinos, fürge állatocskánk szívesen tartózkodik virágokon,
Thymusokon és Umbelliferákon, agyagból összetákolt fészkeiket gyakran látjuk egyenként sziklákon, vékony ágakon v. fatörzseken.
Ezek nem egyebek, mint jókora mogyorónagyságú, vékonyfalú sárgömböcök, amelyek belül egészen kivájtak, végükön hirtelenül megvékonyodnak s födelet alkotnak.
Mielőtt ezt a darázs elzárná, fészkét előbb megtölti különféle hernyókkal s petéjét lerakja.
Ennek fejlődése hosszú időt igényel, mert a lárva áttelel s így a kifejlődött darázs csak a következő évben jelenik meg.
Megtörténik azonban, hogy helyettük egy szép, zöld fémdarázs kel ki, amely kakuktojásait az Eumenes fészkébe csempészte, ameddig az még nem volt elzárva.

Az Eumenes pomiformis F.
Európában meglehetősen északra felvonul.
Feketesárga teste még díszesebb az előbbiénél.
Lepeletier egy növény szárán elég durva agyagfészket fedezett fel, nem volt nagyobb egy mogyorónál s benne zöld álcák feküdtek, mint a zöld fali darázs fészkében.
Azt hiszi, hogy ez volt a darázs fészke s kiderült, hogy ennek a fajnak két nemzedéke van, mely 23 nap alatt fejlődik ki.

A trópusi fali darazsak
építőművészetükkel mintha bizonyos haladást árulnának el európai rokonaikkal szemben.

Így az Európában élő Eumenes arcuatus F.
nem épít egyesével elhelyezett sárgömböcöket, hanem kövekre, fatörzsekre egymással összefüggő agyagsejteket, amelyek felületükön boltozatosan agyaggal vannak borítva.

A trópusi Afrikában élő Eumenes dimidiatipennis Sauss.
szintén ilyen építőművész.
Fészke mintegy 12 szilvanagyságú, két sorban elhelyezett, hosszúkás agyagsejtből összetett.
Házak falára vagy sziklákra építi s messziről olyannak látszik, mint valami sárlepény, amelyet emberi kéz csapott volna a falhoz.

A kürtösdarazsak, az Odynerusok
harangidomú potrohukkal tűnnek ki.







Kivájt fejpajzsuk hátul fogas szögletbe van kihúzva.
Potrohuk alkotása fajuk szerint változó.
Minálunk több mint 50 fajt számlálnak s ezek között legismertebb a kürtösdarázs (Odynerus parietum L.).
Potroha hátán barázda húzódik végig s testére általában a sárga szín jellemző.




1. Kürtösdarázs (Odynerus parietum L.).
2. Tűzvörös fémdarázs (Chrysis ignita L.).
3. Francia darázs (Polistes gallicus L.).



Fészkét kopott vályogfalakban üti fel.
Erős rágóival 10 cm mély lyukat váj, mely olyan tág, hogy benne kényelmesen mozoghat, de meg nem fordulhat.

Az agyagot vízzel és nyálával nedvesíti, hogy megpuhuljon s így hordja kifelé.
A lakás bejáratát kürtővel látja el s ezt azért építi, hogy az álcát a nap izzó sugarától megvédje.

Amikor elkészült építményével, hozzálát a vadászathoz s melléhez szorítva hozza haza a különféle rovarlárvákat, különösen a hernyókat.

Ezeket fejüknél fogva vonszolja be a fészek belsejébe, számra nézve igen sokat, úgyhogy azok valósággal összepréselődnek.

Ha már elég táplálékot hordott egybe, akkor a petéjét oda rakja és befödi a kürtő nyílását.

A második pete lerakását ugyanilyen munka előzi meg.
Reaumur megfigyelte, hogy egy óráig tartott, amíg testhosszának megfelelő lyukat fúrt az agyagba.

Megtörténik, hogy régi fészkeket is felhasznál és a bundásméh fészkébe is betolakodik.
A petéből kikelő álcák rendkívül falánkak, úgyhogy az egész készletet elprédálják.
Néhány hét alatt megjelenik a kifejlődött darázs és könnyen áttöri a fészek betapasztott nyílását.

Hogy a kürtösdarazsak (Odynerus)
 mennyire értelmesek, azt Wesmael megfigyelései igazolják.

Egy darázs levélfonadékában lepkehernyóra bukkant.
Megszagolgatta a levelet mindkét végén, aztán a közepén beleharapott.
Ezt addig folytatta, míg a hernyó a sok zaklatástól elhagyta búvóhelyét.
Ezt várta a darázs és a menekülő hernyót most már könnyűszerrel megfoghatta.

A Symmorphus murarius L.
is az ügyesebb építődarazsak közé tartozik.







A házak agyagfalába és vakolatába fészkelődik be s itt valóságos telepeire akadunk rá.
Ezeket könnyű megismerni vízcsapalakú kürtőikről.
Ha ezeket letörjük, amit igen könnyen végrehajthatunk, akkor a kürtő alatt kilátszik a fészek nyílása, amely azután a fészek üstszerű tágulatába vezet.
Ide viszi a darázs csupasz hernyóit, melyeket összefogdosott.

A trópusi Eumenidák
között igen nagytermetű és a mellett élénkszínű fajokkal találkozunk, s ezek között a szarvas darazsak, a
Synagrisok
tűnnek ki legjobban; a trópusi Afrika lakói.

Orsóalakú, tövén kiszélesedett potrohukról ismerhetők fel, kardalakúan megnyúlt állkapcsokat viselnek és hosszú alsóajkuk háromtagú tapogatókat. 
Hímjeik néha homlokuk szarvalakú dudoraival tűnnek ki és hatalmas állkapcsaikkal.

Igen harcias természetűek és állítólag úgy viaskodnak, mint a mi szarvasbogaraink.

A nőstényekről Roubaud feljegyezte, hogy ösztöneik részben sokkal bonyolultabbak, mint az Eumeneseké. Csak a Synagris spiniventris Illig. emlékeztet rájuk.

Ez a pompás feketeszínű, kékszárnyú darázs, melyet piros potroha végéről is felismerhetünk, Hesperida-hernyókkal rakja tele agyagból épített fészkét és azt lezárja.

Roubaud szerint a darázsnak ez az eljárása az utódokra káros, mert az összehordott lárvák többnyire már tele vannak légyparazitákkal, s így táplálékul már nem szolgálhatnak, úgyhogy a darázs lárvái könnyen elpusztulhatnak.

Sokkal eredményesebben gondoskodik utódairól a
Synagris calida Serv.,
 mert megfigyelőnk szerint az anyadarázs nap-nap után friss táplálékot hord a fészekbe, tehát friss hernyókat, míg a lárvák nagyrészt már megnövekedtek. Ekkor a darázs még egy kiadós adaggal örvendezteti meg falánk csemetéit, mire lezárja fészkét.
Egy harmadik faj, a
Synagris cornuta L.
azonban már teljesen a társas darazsak módjára eteti fiataljait, mégpedig akképpen, hogy összerágott rovarlárvákból pépet készít, úgyhogy a lárvák nem juthatnak nekik meg nem felelő táplálékhoz.

A darazsak legmagasabban specializálódott csoportját kétségkívül a
Vespidae-család tagjai alkotják, 

nemcsak testalkatuknál fogva, hanem azért is, mert ő náluk találkozunk a szociális életnek magasabb formájával.

Természetes, hogy sokszor nem teszi lehetővé az egyes egyén számára a csendes, békés megélés lehetőségét, s azért is itt a darazsak érdekes várain belül állandóan a legnagyobb harc és küzdelem folyik.

Ám éppen ennek a folytonos küzdelemnek a jegyében fejlődik egyre tökéletesebbé a darazsak állama és egész társadalma.

Téves tehát az a megállapítás, hogy a szociális rovarok életében nem volna semmiféle haladás, hogy azok ma is ott vesztegelnének, ahol százezer évvel ezelőtt.

Csakhogy egy emberélet túlságosan kevés ahhoz, hogy ezeknek az állatoknak életében a legkisebb fejlődést is észrevegye.

Azonban az ivadékgondozásnak igen sokféle, majd kezdetlegesebb, majd előrehaladottabb, tökéletesebb formája már egymagában is arra a következtetésre vezet, hogy ebben is a fokozatos fejlődés elve érvényesült.

 Eredetileg a darázsanya – mint azt az előbb említett
Synagrisok
tanusítják – bizonyára megelégedett azzal, hogy kikelő lárváit megrágott, pépszerű anyaggal táplálja.

Sok nemzedéken keresztül azonban ez a folyamat rendkívül elnyúlt és a 
darázsanya 
még nem szentelhetett elég időt a fiatalok felnevelésének, amikor azok közül az elsők már hamarosan elérték fejlettségüket s megnövekedtek.

Így azután lehetségessé vált, hogy a 
fiatal darazsak
még nem hagyták el fészküket, hanem az anyadarázs lakását egyúttal saját otthonuknak tekintették és ivadékgondozási ösztöneiket, melyeket öröklés útján szereztek, testvérnemzedékükön tovább gyakorolták.

S amikor ez bekövetkezett, már meg is valósult a 
darázsállam 
a maga egyszerű formájában, élén egy darázsanyával, mondjuk királynővel, amelyet azután dolgozók 
kisebb-nagyobb serege vesz körül.







Ezek rendszerint vagy semmilyen, vagy termékenyítetlen
petéket
raknak, s feladatuk most már abban merül ki, hogy az
ivadékokat
gondozzák és felneveljék.

Amilyen fokozatos fejlődéssel találkozunk a darazsak államának kibontakozásában, éppúgy nincsen ugrás azok építőművészetében.

 Igaz, hogy a darazsak már nem ássák fészküket a földbe oly módon, mint az 
ásódarazsak
de viszont építésükben még igen sok primitív vonás jut kifejezésre. 

Az állatok azonban ennek ellenére is mindig vakoló munkát végeznek, felhasználnak bizonyos ragasztóanyagot építkezésükhöz, ha csak idegen járatokat el nem foglalnak.

Építőanyagul homokot, agyagot, a szociális darazsak pedig megrágott növényi részeket használnak fel.

Igen sokszor megesik, hogy az állat régi gubacsokban telepszik meg.

A Symmorphus sinuatus F.
építését Enslin figyelte meg.
Az állat a növény belül kirágott szárába egymásután elhelyezett több lárvát nevel fel, ezek szövedéket készítenek.







Mindegyik szövedéket egymástól penészgombaréteg és agyagból készült válaszfal választ el, legfelül pedig az anyadarázs különféle törmelékekkel dugaszolja el az üreg bejáratát.

A fészeképítésnek tökéletesebb formáját a szabadonálló gömbalakú fészkek képviselik, de ezeknek igen sok fokozatuk van.

Legegyszerűbb esetben több sorban elhelyezett, hatszögű sejtekből álló korong alkotja a fészket, melyen a sejtek nyílásukkal lefelé állanak.

Ha nem így volna, az eső belecsurogna a fészek belsejébe és a fiatal nemzedék hamarosan tönkremenne.

 Ezek az úgynevezett lépesfészkek.

Építésüket a
Polybius-darázsnál 
lehet figyelemmel kísérni.

Ez az állat lépjét néhány kocsánnyal ráerősíti valami levélre, aztán alul fedőborítékkal takarja be azt, de egy nyílást hagy rajta.

Tegyük fel, hogy a sejtek megtelnek fiatal lárvákkal, s hamarosan szűk lesz a fészek.
Ekkor a darazsak az első lépre ráépítik a másodikat, ugyanolyan méretekkel, ezt követi a többi, miközben a fészek lassan hosszúkásra nyúlik.

Más fajok építkezései annyiban térnek el, hogy a középen marad a repülőnyílás. Erdőben faágakon sokáig csüngő fészkeket gyakran belepi a moha, moszat, sőt mindenféle növény, s az ilyen alkotások néha éveken keresztül lógnak még akkor is, amikor a darázsnépség már régen kiköltözött belőlük.

Saussure említi, hogy a
Polybia liliacea-darázsnak
hengeralakúan összepréselt fészke néha igen nagy; a párizsi múzeumban megőrzött fészek 125–127 cm hosszúság mellett 62 cm szélességet ért el.







A Polybia cayennensis 
szintén fedeles és lépes fészket alkot, de különféle ásványi anyagokkal keveri az építkezésre felhasznált agyagot.

Míg az európai darazsak fészkei nem érnek el különösebb nagyságot, addig a trópusi Amerikában olyan darazsak élnek, amelyeknek építményei az 1 m-t is meghaladják.

A Tatua morio
nevű darázsnak fészkeit „hollandi pipa” néven ismerik.
Óriási szélesre tágulnak ki, mint valami pipa, amelynek a szárát azután az a faág alkotja, amelyen ezt a sajátságos, s igen aprónyílású fészket állataink megerősítik.
Rendkívül kemény faluk van ezeknek az építményeknek, s ellentállanak az idők viszontagságainak.
Annyira szimmetrikusak és szabályosak, hogy aki nem ismeri, könnyen emberi kéz alkotásának nézné azokat.





Polybia sedula, rejecta - Chatergus chartarius - Tatua morio - darázsfészkek



Az ó-világi darazsak többsége
lépes-korongos fészküket burokkal veszi körül, s ez a fészeképítésnek harmadik módja.
Ebben az esetben a repülő-nyílások elmaradnak, mert a kasformájú fészkek könnyen megközelíthetők.
De vannak amerikai fajok is, melyek ezt a módszert követik.

A Chatergus apicalis
nevű darázs faágra építi, egymás alatt körülbelül egyenlő távolságban elhelyezett kocsányokra, lépes fészkét és azt igen tág harangalakú búrával veszi körül.
Ettől annyiban tér el például a
Polybia ampullaria
fészke, mert az egyes egymás fölé rakott lépek nyelükkel nem valami növényre vannak erősítve, hanem egymás fölött közvetlenül függnek össze.

Az eddig leírt típusoktól merőben különböznek
a trópusi Amerikát lakó Nectariniák
építményei.
A fészket borító papírszerű burok általában gömbalakú, s csak egyetlen levél alkotja, illetőleg réteg, s nem levelesen rétegzett, mint azt többnyire látjuk.

A fészek emeletekre nem osztott, az egyes sejtek sokkal inkább egymásba illesztett koncentrikus és szabályos gömböket alkotnak, amelyeknek anyaga nagyon törékeny.

A lépeket szalagok erősítik a burok falához, egymáshoz pedig spirálisan futó papírvékonyságú szelvények.

Ezen a helyen vannak az átjárók, úgyhogy e szelvények lépcsőket alkotnak, s ezek vezetnek el a lépekhez.

Minthogy azonban a sejteknek támasztékául is szolgálnak, tulajdonképpen hármas célt szolgálnak.

Meg kell jegyeznünk, hogy a fészek belsejét ágak egész hálózata járja át s ez ad a fészeknek szilárdságot.

Az ilyen fészkek különböző nagyságúak, de néha a 70 cm-t is meghaladják.


A fészkek tárgyalása után most eljutottunk
a darazsak szaporodásához és ivadékgondozásához.

A darázs a lép sejtjeit a párosodás után telerakja petékkel, mégpedig úgy, hogy rendesen egy petét juttat mindegyik lépsejtbe, míg az
Eumenesek
igen érdekesen ragasztják hosszú kocsányra petéjüket és azt ráakasztják fészkük burokjának belső felszínére.







A magányos darazsak
lárváiknak megbénított rovarokat visznek táplálékul, hasonlóan primitív rokonaikhoz, s ezeket repülés közben ejtik el.
Néha fel is darabolják őket, s a darázs ezt úgy hajtja végre, hogy hátsó lábaival felakaszkodik egy faágra s így könnyebben végez áldozatával.
Fejét többnyire leharapja, de lábait is lemetszi, azután zsigereit megrágja, s az így elkészített pépszerű anyagot viszi haza a lárvának.

A darazsak lárvái nyugalmi helyzetben pihennek a sejtekben, s erre legszebb példával a
Symmorphus sinuatus F.
lárvái szolgálnak.
A lárva igen sokáig marad nyugvó helyzetben, esetleg július végétől tavaszig, s csak akkor bábozódik be.
Azonban a szociális darazsak lárvái többnyire néhány hét alatt elérik teljes kifejlődésüket, s szövedékükön egyszerűen keresztülvágják magukat.

A tavasszal megjelenő darazsak valamennyien áttelelt példányok.
A téli álom ugyanis ez állatok körében rendes jelenség.
A darazsak ilyenkor összekuporodnak s teljesen mozdulatlanok.
A párosodás a fészek belsejében, de a szabadban is végbemehet.

A darázsállam népessége igen változó, s a
papírdarazsaké (Polistes F.)
aránylag legkisebb.
Az idetartozó formák széltében-hosszában népesítik be Földünket, s legismertebb közülük a
francia darázs (Polistes gallicus L.).
10–16 mm hosszú fekete darázs, fején és mellén gazdag sárga mustrázattal. Csápostora sötétbarna.
Bizonyos fokig emlékeztet a mi közönséges darazsunkra, de potrohszelvényei sárga gyűrűket viselnek.







Állatunk kiálló kövekre, vagy zsindelyek alá és keritésekre építi fészkét.
Ezt eleinte csak egy, majd több sejt alkotja, ezek pedig egy korong-, vagy tányéralakú léppé szaporodnak, amelyet azonban az állat nem lát el burokkal. 
Sejtjeit papírszerű anyagokból építi, amelyet többnyire megrágott fából készít, de megtörténik, hogy ez alkalommal csakugyan papirost használ fel, mint azt egyik
Polistes-fészekben
talált kék papírdarab is elárulta.

A Polistes-nőstények 
többnyire fészkükben tartózkodnak, azt állandóan javítják, toldozzák-foldozzák.
Ha megközelítjük, rögtön nyugtalankodni kezdenek, kidugják fejüket és körülsétálják fészküket, de fulánkjukat rendesen nem használják.
Fehér lárváik a lefelé álló sejtekben ülnek, s mégsem potyognak ki.
Gyakran mézzel vannak telve sejtjeik, de korántsem ezzel etetik lárváikat, hanem pépszerű anyaggal.







A szaporodásban nemcsak a megtermékenyített királynők, hanem a dolgozó nőstények is kiveszik részüket.
Ezek a királynőtől alig különböznek, s ha megtermékenyítetlenül maradnak, olyan petéket raknak, melyekből csak hímdarazsak fejlődnek.

A Polistesek fészkei a trópusi Amerikában előforduló
Apoica pallida Ol.
fészkeihez képest igazán jelentéktelen építmények.
Az Apoicák fészke is csak egyetlen, lapos felszínével lefelé álló korongot alkot, de annak átmérője eléri az 50 cm-t is.
Benne százakra menő apró hatszögű sejt foglal helyet.
A fészek messziről barna ernyőnek látszik, természetesen nyél nélkül.
Építői karcsú termetű barnássárga darazsak, melyek Müller megfigyelései szerint nappal pihennek, éjjel azonban felkeresik a virágokat, mézet gyűjtenek s azt feldolgozzák.

Érdekesek Sieboldnak a
 Polistes diadema
 szaporodására vonatkozó megfigyelései.
Ezekből kitűnik, hogy 
ezek a darazsak parthenogenetikusan, szűzszaporodással fejlődnek.

John Word közlése szerint a nevezett kutató erről úgy győződött meg, hogy a Polisteseknek nagyobbszámú fészkeit hozta lakása közelségébe, úgyhogy az állatok életefolyását állandóan szemmel tarthatta.

Amidőn nyár végén meggyőződhetett arról, hogy a darázskirálynő mellett csak dolgozók voltak a fészekben, herék meg hiányoztak, összefogdosta a királynőket és a fészekből egyúttal valamennyi petét és fiatal lárvát eltávolított, úgyhogy már csak a meglehetősen fejlett lárvák maradtak a dolgozók gondjaira bízva. 
Néhány nap múlva a sejtekben peték jelentek meg, amelyeket csakis a meg nem termékenyített dolgozók rakhattak, minthogy a darazsak ilyeneket nem tűrnek meg fészkükben.

Ezekből a petékből azonban herék fejlődtek, s ezzel beigazolódott, hogy – legalább is a
Polisteseknél,
de minden valószínűség szerint más társasdarazsaknál is – a herék termékenyítetlen petékből fejlődnek. 





Polistes dominula



A Vespa-nemhez tartozó fajoknak
kúpalakú s tövén hirtelen lemetszett potrohuk van; életmódjukban az előbbiekkel nagyjában megegyeznek, de azoknál jóval élénkebbek, fürgébbek és fulánkjukat szívesebben használják.

Néhány kivételtől eltekintve, társaséletűek, egyéves államot alkotnak, fészküket emeletesen egymás fölött elhelyezett korongokból építik meg, melyeknek alapanyaga nyállal kevert megrágott fatörmelék.
Azonkívül ezt a fészküket burával is körülveszik.

Általában nyugtalan természetű állatok; folytonosan röpködnek és állandóan eleség után járnak.
Az édességet rendkívül kedvelik.
Ha nyáron a szabadban terített asztalnál uzsonnázunk, a feltálalt gyümölcsöt és mézes ételeket ezek az állatok messziről megérzik és hamarosan ott teremnek. 

A kertekben esetleg kárt is okozhatnak, megtámadják a gyümölcsöt.

A mellett a nyers húst sem vetik meg és állandóan rovarokra vadásznak.
A legyeket, ahogy Schenk mondja, a virágokon, leveleken fogdossák össze. 
Lábukat lerágják és a helyszínen elfogyasztják őket.

A lepkék sincsenek tőlük biztonságban, s ezeket annyira kedvelik, hogy a feszítődeszkán kifeszített állapotban is nekikesnek.

Gyakran lakásokba is ellátogatnak, ott megfogják a legyeket s elrepülnek velük. 
Rovarok húsával többnyire lárváikat etetik ugyanúgy, mint a madarak fiókáikat.

Abból a sok százra menő darázsnépségből, melyet felnevelnek, ősszel csak egynéhány termékeny nőstény marad vissza, s ezek a régi fészket elhagyják, s mint királynők, tavasszal új államot alapítanak.

Áttelelés alkalmával ezek a fiatal királynők Meyer szerint sohasem ásták magukat a földbe oly mélyre, mint a poszméhek, többnyire csak búvóhelyet találnak fák odvaiban, kéreg alatt, falak repedéseiben, istállókban stb.

Nem lábaikkal kapaszkodnak meg, hanem rágóikkal, mégpedig olyan görcsösen, hogy szájukban megtaláljuk annak a tárgynak maradványait, melybe ilyenkor beleharaptak.
Lábaikat ilyenkor erősen testükhöz szorítják, csápjukat lefelé tartják, szárnyukat inkább hasuk felé irányítják, s ezáltal elérik azt, hogy a téli álom alkalmával lábukat semmi sem veszélyezteti.
Ilyen állapotban találtak rá egy alkalommal egy
Vespa germanica
nőstényére egy hálószoba függönyén.

A legveszedelmesebb darazsak egyike a minálunk is otthonos
lódarázs (Vespa crabro L.),
mely nagyságra 
indiai Vespa cincta F.
-tól nem áll távol.

Feje szemei mögött megnyúlt.
A barna és sárga szín uralja testét s ez potrohán gyűrűs mustrázattá alakul; állatunk vidékek szerint változó, a déleurópai példányok világosabbak és finom szőrözetet viselnek.






A lódarázs fészke fedett és nyitott sejtekkel.



A lódarázs (Vespa crabro) a darazsak (Vespidae)
családjának legnagyobb méretű európai képviselője.







Tekintélyes méretei, zajos röpte és fájdalmas, komoly duzzanatot okozó csípése miatt sokan tartanak tőle, ám valójában meglehetősen békés rovar.

Mivel más ízeltlábúakkal táplálkozik, komoly károkat tud okozni a méhészetek állatállományában.

Társas életű rovar, melynek kolóniái tavasztól késő őszig aktívak.

A közös munkával felépült darázsfészkek télire kiürülnek, a dolgozók és herék elpusztulnak, és csak a megtermékenyített nőstények telelnek át, hogy a következő évben királynőként uralkodhassanak saját utódaik felett.

A lódarázskirálynő akár 35 milliméteres hosszt is elérhet, a herék és a dolgozók (ivartalan nőstények) jóval kisebbek (maximum 25 milliméteresek)

Szúrása esetén a darázs fullánkját nemcsak más rovarok testéből, hanem az emlősök és az ember bőréből is sérülés nélkül vissza tudja rántani.
A potroh a torhoz rendkívül mozgékonyan ízesül, így a darázs minden irányban hatásosan használhatja fájdalmas fegyverét.
Indokolatlanul vagy minimális ingerlésre is támad.

Csípése önmagában csupán fájdalmas, azonban allergiás reakció esetén akár halált is okozhat.
A tünetek enyhítésére a leghatásosabb a kalcium bevitele a szervezetbe. Ha a csípés arcon, nyakon, esetleg a szájüregben ér valakit, az itt keletkező duzzanat allergiás reakció nélkül is okozhat fulladást, ezért ilyen esetben mindig orvoshoz kell fordulni.

A kifejlett lódarazsak telente elpusztulnak, csak a jövendő királynők telelnek át.
Az őszi születésű nőstények májusban aktivizálódnak addigi rejtekhelyükön, és első dolguk, hogy megfelelő helyet találjanak fészküknek.

 A sejteket összefogó lép köré hamarosan bura szövődik, immár zömmel a dolgozók munkájának köszönhetően.
A királynő, amint elegendő dolgozó kelt ki, mind kevesebbszer repül ki: feladata ezentúl a kolónia irányítása és a peterakás.

A nyár folyamán a kolónia folyamatosan növekszik.

Új cellák épülnek, de a királynő a régiekbe is új petéket rak, miközben a dolgozók ellátják őt és újonnan kikelő „testvéreiket”, illetve összerágott és nyállal kevert faanyagból készült papírból építik és közvetlen közelében vehemensen védelmezik a fészket.

Táplálékot keresve akár éjszaka is repülhetnek megfelelő időjárás esetén.
A lódarazsak kolóniáinak precízen működő életét a genetikai kódok mellett nagy valószínűséggel vegyi kommunikáció irányítja.

Ha a bővülő fészek kitölti a rendelkezésére álló helyet, a dolgozók kirepülnek, és ha megfelelő helyre bukkannak, a királynővel együtt átrepülnek oda, és a régi fenntartása mellett megkezdik az új építését.

A régi fészek ilyenkor rendszerint elnéptelenedik egy idő után, mivel nem kerülnek újabb peték a sejtekbe.

A lódarazsak ragadozók, mérges fullánkjaik csípésének más ízeltlábúak esnek áldozatul.
Ezeket a vadászok mandibulájukkal széttépik, és csak a legtáplálóbb, izmokban gazdag testtájukat, a tort viszik vissza a fészekbe.

Rossz időjárás esetén azonban a lárvák ellátottból ellátóvá válnak: cukros váladékkal képesek táplálni rokonaikat (trophallaxis), azaz részben táplálékraktárként funkcionálnak, mint a méhek esetében a méz.

Az aktív, épp ezért nagy mennyiségű szénhidrátot igénylő dolgozók sokszor növényi nedveket, gyümölcsök levét fogyasztják.

Felderítőútjaik során akár 1,5 kilométerre is eltávolodhatnak fészküktől.







Augusztus-szeptemberben a kolóniák elérik legnagyobb kiterjedésüket és népességi mutatójukat: akár 4-700 rovar is élhet itt, a fészek pedig 60 centiméteres hosszt is elérhet.

Ezzel együtt ekkortájt jelenik meg a vég jele: az új, szaporodni képes generáció.

A dolgozók mind kevésbé törődnek a királynővel, ami egy idő után kirepül, és hamarosan elpusztul a félévnyi szakadatlan tojásrakástól.

A fészek azonban nélküle is működik.
A dolgozók ugyanis minden erejükkel az ivaros utódok felnevelésén dolgoznak – az addig be nem bábozódott lárvákra már pusztulás vár.

A herék és az eljövendő királynők kirepülésükig nem mozdulnak a fészekből, addig a dolgozók népes hada táplálja őket.

Miután kirajzottak, hamarosan sor kerül a párzásra.
A herék ezután gyorsan elpusztulnak, a királynők pedig igyekeznek száraz és nem túl hideg téli menedéket keresni például fakéreg alatt.

A rövid életű dolgozók utánpótlás híján legkésőbb novemberig kipusztulnak.
A gondosan épített fészek sosem népesül újra.

Az új lódarázs-generáció, mely már készen áll a minimálisra csökkentett anyagcseréjű királynőkben, a következő évben ismét az alapoktól kezdi felépíteni az új kolóniát.

A lódarázs nagy kiterjedésű élőhelyének nagy részén az ember által nem háborított erdőségekben él, de az emberek közelségéhez is jól alkalmazkodott, ezért fennmaradása biztosítottnak látszik.

A Természetvédelmi Világszövetség nem listázza veszélyeztetett fajként, Magyarországon sem élvez törvényes oltalmat.
Van ellenpélda is, hiszen Németországban ill. Ausztria egyes tartományaiban a faj védettséget élvez

Az áttelelt és megtermékenyített nőstény tavasszal elhagyott épületek eresze alatt, vagy padlásokon a gerendák között, de faodvakban, kerítéseken, ritkán pedig földalatti üregekben kezdi fészkét építeni.

Munkájában a dolgozók nagy segítségére vannak.
Velük együtt készíti el először fészke burkolatát s annak belső tengelyén helyezi el hatszögű sejtjeit, sejtkorongjait, melyeknek anyagául a kőris- és az égerfa megrágott kérgét használja fel.

 Ezt, mint megrágott galacsint viszi haza, lábai között szorongatva.
Egyszerre épít a sejteken és a fészek burokján bámulatos előrelátással és ügyességgel, a mellett igen gyorsan.

Alig készül el egynéhány sejt s már elkezdi a peterakást.
Belekukkant a sejtbe, aztán megfordul, beleilleszti potrohát és mindegyikbe egy-egy sejtet helyez.

Már néhány nap múlva kikel a lárva és megkezdődik az etetés.

Munkájában a dolgozók is segítségére vannak.
Szorgalmasan hordják a különféle kivégzett rovarokat, főleg azok megcsonkított testét.
Zsákmányukat orozva ölik meg, azt a földre teperik, és ott vágják le végtagjaikat.
Nyár derekán, amikor bőségesen van táplálék, nagyobb nőstények kelnek ki a petékből és ezek termékenyítetlen petéket tojnak.

Belőlük mindig hímek kelnek ki.
Hosszú, 13-tagú csápjukról, de arról is felismerhetők, hogy hiányzanak fulánkjaik.
Késő ősszel darazsaink elpusztulnak, a sejtek nagyrésze is szétesik és csak néhány nagyobb nőstény marad meg; áttelel, hogy azután jövő tavasszal, mint királynő, új államot alapítson.






A fészkek nagysága igen változó s ez nemcsak az időjárástól függ, hanem attól is, hogy mennyi rovart sikerül a darazsaknak összehordozni, vagyis, hogy elég bőséges a táplálék.
Taschenberg több fészket megmért; egyikének magassága 34, szélessége 47 cm volt.
Rendesen azonban gyermekfejnagyságúak és több, horizontálisan elhelyezett korongból összetettek.

Sejtjeik lefelé állók.
Minthogy a darazsak felülről lefelé építenek, természetes, hogy a legfelső korong a legrégibb.

Érdekes megfigyelni azt a folytonos sürgés-forgást, ami a fészek körül folyik. 
Az állatok szorgalmasan ki-bejárnak, hordozva a mézet.

A bejárathoz közel őrszemeket állítanak.
Ha veszély közeleg, ezek rögtön a fészek belsejében teremnek, jelt adnak, mire csak úgy tódul ki a fészek belsejéből a sok hatalmas lódarázs nőstény. 
Kellemetlen helyzetben van az, aki megzavarva nyugalmukat, nem hagyja el idejekorán a fészek környékét.
A darazsak százával rávetik magukat és ilyenkor alig van menekvés.
Megtörtént, hogy az emberek vastag ruhába bújva és álarcosan közelítettek meg az erdőben egy darázsfészket, hogy kifüstöljék és összefogdossák annak lakosságát.
De pórul jártak, mert a lódarazsak az álarc mögé is beférkőztek és kegyetlenül összeszurkálták az illető arcát, erre a testtájra pályáznak egyébként legjobban. Szúrásuk hevesen fájó daganatot okoz.

A lódarazsak sorsáról Reaumur érdekes adatokat közöl.
Megfigyelte, hogy a megkésett nemzedéket ősz végén, a tél közeledtével maguk a gondos szülőanyák dobják ki fészkükből, úgyhogy el is pusztulnak.

Állatainknak ezzel a kegyetlenségével – s ez teljes párhuzamban áll a méhekkel ellentétben, azoknak ragadozó életmódjával, húsevésével, hiszen rovarok húsával táplálkoznak – szinte össze nem egyeztethető egy lelkésznek, P. Müllernek megfigyelése.

E szerint a lódarázs meg is szelídülhet.

Egy köpüben több lódarázs fészkelődött be s ezek a szabadban élő társaikhoz képest egészen jámborak voltak, úgyhogy bárkinek meg is mutathatta őket. 
Lubbocknak is volt egy szelíd darazsa, mely kézből ette a cukrot és megengedte, hogy megsimogassák.

De ne feledkezzünk meg a lódarázs néhány távolabbi rokonáról.
Ezek közül különösen a
kecskedarázs (Vespa vulgaris L.)
érdemel említést.
Az előbbiéhez képest primitív fészkét a földbe építi, kivételesen azonban házak párkányzatára.
John Ward ismertet egy ilyen fészket, amelyet Warwickban találtak, Angliában. 
Ez a hatalmas építmény 11/2 m kerületű és 1/2 m átmérőjű volt.
Nagyságából következtetve legalább 16 sejtréteget foglalhatott magában.

Az erdei darázs (Vespa silvestris Scop.)
többnyire a föld fölött építi fészkét gallyakra, nagyobb ágak közé, s ez a lódarazsakéhoz hasonló.
Készítője maga is emlékeztet a nála jóval nagyobb termetű lódarázsra.






A németdarázs (Vespa germanica F.)
a legelterjedtebb fajok egyike.

Nemcsak Európában él, de átmegy Ázsiába és Afrikába is.
Szemeinek széle egészen sárga, sárga fejpajzsa pedig három fekete pontot visel. 

A földbe építi fészkét, s ebben néha 3000–5000 egyénből álló kolóniát is számlálhatunk.
Fészküket szürke burokkal takarják, amelyet megrágott és nyállal kevert kéregtörmelékből készítenek.

 Gyakran ezek a darazsak is óriási fészkeket építenek.
Így Szicíliában egyik narancsligetben találtak egy 1 m hosszú és 80 cm széles építményt.
Életmódjában egyébként megegyezik a lódarázzsal és kedveli az édességet. 
Azonban kegyetlenül vadászik a rovarokra is.







A szögletespofájú darázs (Vespa media Deg.)
 onnan nyerte nevét, mert állkapcsának töve és szeme között kiemelkedő pofát visel.
Színe inkább barna.
Hosszúkás, citromalakú fészkeket épít a fák tetején, melyek lelógnak, s már messziről feltűnnek.

Az osztrák darázs (Vespa austriaca Panz.)
piros darázshoz hasonlóan, a földbe rakja fészkét és mindkét oldalon fogasan megnyúlt fejpajzsot visel.

A darazsak vadságát már a régiek is jól ismerték.
A régi közmondás „darázsfészekbe nyúlni” is ezzel függ össze, s Plautus szavaiból ered: „crabrones irritare”.

Aristoteles is már említi őket, s tudja, hogy vannak dolgozóik, királynőik. Fészküket akkoriban spheconnak nevezték.
Az Aristoteles utáni feljegyzések sokszor igen téves adatokat tartalmaznak.
A lódarázs onnan nyerte nevét, mert régente azt hitték, hogy elhullott lovakban terem.

Földi János szerint 15 lódarázs megöli az embert.

A biblia szerint
 „Isten a pogány Kananeusokra a lódarázsokat ugyan rajonként botsátotta, kik az ő mardosások által dögös és mérges nyavalyákba ejtették őket, sokakat pedig széllyel kergettek közülök...”

Theodoretus könyvében is olvassuk, hogy Isten Nisibiai Jakab könyörgésére annyi lódarazsat bocsátott az ellenségre, hogy a király serege elefántostól megfutamodott.

Nem mulaszthatjuk el megemlíteni a
papirosdarazsak érdekes csoportját (Belonogaster),
melynek tagjai Port-Natalban élnek.







Az első pillantásra fürkészeknek látszanak megvékonyodott, kocsányos potrohukkal, de sárgaszínű szárnyuk és azok erezete elárulja darázstermészetüket.

Eddigi értesülések szerint emberi lakhelyeket keres fel, s azokban át is telel. 
Minthogy érzékenyen szúr, félnek tőle.

Ablakokban, fészerben és ajtókban tapasztja oda csokoralakú fészkét. Taschenberg Gueinzius hittérítőtől kapott egynéhány fészket, aki egyszer végignézte, hogyan ragasztotta a darázs fészkét az ajtófélfára.

Az ajtócsapás nem zavarta munkájában, de egyszer mégis megszúrta, úgyhogy eszméletét vesztette.

Gueinzius, azután egy idegen fészekből származó fiatal darazsat helyezett kiváncsiságból a darázs fészkébe, hogy meggyőződjön, hogyan bánik az anya az idegennel.
Nagy csodálkozására gyengéden átölelte és nyalogatta.




Délafrikai papirosdarázs (Belonogaster) fészkén




Végül meg kell emlékeznünk két trópusi darázs sajátságos fészkéről, amelyek európai rokonaiktól merőben különböznek.

Az egyik a Chartergus chartarius Oliv.-é.
Rendkívül megnyúlt és szabadon lóg.

 Egy alig 12 mm hosszú fekete, potrohán sárgán gyűrűs állatocska a készítője, amely a brazíliai erdőket lakja.
Ez a sajátságos fészek azt a benyomást teszi ránk, mintha alkotóik az amerikai felhőkarcolókat utánoznák.
Mert a sejtkorongok emeletesen halmozódnak egymás fölé, a valóságban azonban természetesen felülről lefelé épülnek.
Az egész fészket posztószerű kartonos fedő borítja.

Nem kevésbé érdekesek az
amerikai Polybia scutellaris White
emberfejnagyságú, de ennél gyakran jóval nagyobb fészkei.
Tüskékkel megrakva, mint óriási gesztenyék lógnak a trópusi fák koronáin.
Évekig fennmaradnak s a darazsaknak megszámlálhatatlan tömege ezeknek köszöni fejlődésüket.

A mézdarazsak (Nectarina)
fészkeiről, fentebb már szólottunk.
E helyen csak annyit említünk meg, hogy a trópusi Amerikában élő darazsaink rendes szokásuk szerint sejtjeikben mézet raktároznak fel.
Az indiánok ezt a mézet kellemes ízéért nagyon kedvelik, azonban annak élvezetét sokszor életükkel fizetik meg, mert abban az évszakban, amikor a mérges Datura virágzik, a darazsak ennek nektárját is felhasználják a méz készítéséhez.

A mézdarazsak valódi államalkotó rovarok.
Élükön királynő áll, az egyének többségét pedig munkások, dolgozók alkotják, melyek között hímek is akadnak.


Megemlítem még:


- Útonálló darazsak (Pompilidae)

- Ásódarazsak (Sphegidae)

- Tőrös darazsak (Scoliidae)

- Áldarazsak (Sapygidae)


- Lapospotrohú darazsak (Evaniidae)

- Rablófémdarazsak (Bethylidae)

- Fémdarazsak (Chrysididae)

- Gubacsdarazsak (Cynipidae

- Apródarazsak (Proctotrupidae v. Serphidae)

- Fémfürkészek (Chalcididae)

- Gyilkosdarazsak (Braconidae)

- Agriotypus-félék (Agriotypidae)

- Fürkészdarazsak (Ichneumonidae)

- Szúródarazsak (Apocrita)

- Szalmadarazsak (Cephidae)

- Levéldarazsak (Tenthredinidae

- Bükkfadarazsak (Oryssidae)

- Fadarazsak (Siricidae)

- Trigonalos-félék (Trigonaloidae)

- Pókhangyák (Mutillidae)


- Álhangyák (Thynnidae)



*



Megtalálták a katicák és darazsak őseit


A most megtalált maradványok olyan rovarok őseire utalnak, melyek ma a fajok többségét teszik ki.

A darazsak és a katicabogarak ősei több mint 300 millió évesek - állapították meg francia kutatók frissen feltárt kövületek alapján.

Már több mint 300 millió évvel ezelőtt, a késő karbon földtörténeti korszakban is sokféle rovar élt a Földön - derül ki a francia kutatócsoport által vizsgált leletekből.

A most megtalált maradványok olyan rovarok őseire utalnak, melyek ma a fajok többségét teszik ki.

Patrick Roques önkéntes kutató munkájának köszönhetően a kicsiny ősállatok öt késő karbonkori, 300-330 millió éves kövülete került elő Európában, közülük négy Franciaországban, Calais megyében, egy pedig Németországban.

Az amatőr kutató elmondta: egészen kicsi szárnyak kövületére lelt, melyek eltérőek az ebből a korszakból származó, korábban feltárt leletektől.

Azok viszonylag nagyméretű állatokra utaltak, az egyik ősi szitakötő, a Meganeura szárnyainak fesztávolsága például a 70 centimétert is elérhette.

Az új leletek esetében a legfejlettebb rovarok modern családjainak első képviselőiről, a teljes átalakulással fejlődőekről van szó, melyeket fejlett szárnyas rovaroknak neveznek.

A teljes átalakulás során az ilyen rovar négy fázison megy keresztül, petéből lárva, abból báb lesz, melyből kikel a kifejlett állat.

A megtalált fosszíliák között egy hártyásszárnyú is volt, mely ugyan darázsnak még nem nevezhető, ám a legkorábbi képviselője lehetett a családnak.

Az öt lelet a szkarabeusz és a katicabogár rokona lehetett.

A kövületek közt olyan is volt, amely a mai kabócák és poloskák családjába sorolható.


*


Méhek, darazsak és hangyák

Egyetlen másik rovarcsoport sem gyakorol olyan sokoldalú hatást a többi élőlényre, mint a hártyásszárnyúak.


*


Egy iszonyatos mészárlás – 30 lódarázs 30.000 háziméh ellen


A történet jobb megértése érdekében tudni kell, hogy a japán (vagy ázsiai) óriás lódarazsak csupán 2004-ben jelentek meg Európában, minden valószínűség szerint egy Kínából behozott növényen.

Mivel ilyen rövid ideje vannak csak jelen, az európai háziméhek még nem tudták kifejleszteni a védekezési rendszer és így teljesen kiszolgáltatottak és képtelenek megvédeni lárváikat, amikért az egész harc zajlik.

Mivel a méhfullánk teljesen hatástalan a darazsakkal szemben, semmi sem állja útjukat, egy darázs percenként 40 méhet pusztít el.

Közben egymást táplálva tartják fenn a szükséges energiaszintet.
Amint bejutnak a méhkaptárba, nekiesnek a lárváknak.

A japán óriás lódarázs négyszer akkora, mint az európai háziméh, közel 100 kilométert képes egyszerre megtenni, csúcssebessége 35 kilométer óránként.
Szúrása az ember számára kellemetlen, de (hacsak nem allergiás rá) nem okozhat komolyabb problémát.


*


Minél tovább tart a meleg, annál több lesz a darázs.
Csak a fagyokkal ritkulnak meg.


*


A darazsak taníthatóak:

Ha jutalmul cukros vizet adnak nekik, a darazsakat percek alatt meg lehet
tanítani bizonyos szagok követésére.

A csápjaikban lévő szaglóreceptorok egész parányi koncentrációban (néhány molekula milliárdnyi más között) képesek
érzékelni a levegőben úszó illatanyagokat.

A darazsak gazdaságos segítői lehetnek az embernek robbanóanyagok, mérgező
vegyületek, kábítószerek, de akár gombák vagy holttestek felkutatásában is.

A kutyákkal ellentétben a darazsakra nemigen mondjuk, hogy az ember legjobb
barátai.

Sőt, a legtöbben kifejezetten félnek tőlük.

A tudósok szerint azonban egy dologban feltétlenül felülmúlják a kutyákat, és – meglepő módon – ez a szaglásuk.

„A darazsak előnye a kutyákkal szemben, hogy ezerszámra lehet tenyészteni őket.
Igazán olcsók, és percek alatt betaníthatók”


*



A darazsak királya - Egy evolúciós rejtély

(Szöveg : Demeter László és Lisztes László)


A „darazsak királya” a Hajdúsági Tájvédelmi Körzetben:


A 2008. év nyarán jelentős számban észleltük
 az óriás tőrösdarazsak (Megascolia maculata)
repülését a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet monostorpályi területén.







E királyi megjelenésű és méretű faj előfordulásáról ezen a területen eddig nem volt tudomásunk.

Mostani „elszaporodása” valószínűleg azzal magyarázható, hogy 2005 tavaszán egy komoly vihar ledöntötte az itt álló 100 éves tölgyeseket.

A homokban korhadó hatalmas tölgyfa tuskók ideális élőhelyet és táplálékot biztosítanak az orrszarvú bogár lárváinak.

A darázs lárvái viszont éppen őket fogyasztják.

Így vezethetett az egyik legszebb homoki tölgyes fájó pusztulása a gyönyörű tőrösdarazsak állományának felvirágzásához.

A félősebbeket megnyugtathatjuk, hogy a nevéhez méltó fegyverrel ellátott hártyásszárnyú – vészjósló döngicsélése ellenére – sohasem támad, igen jámbor állat.

A tőrös darázs, bár "személy szerint" nem tehet róla, de egy élő rejtély.

Az evolúció elméletét "elvitatók" számára még a fürkészdarazsaknál is megfelelőbb bizonyítékul szolgál.

A tőrös darázs ugyanis a fa belsejében fejlődő orrszarvú bogár lárváiba rakja petéit, miután annak mozgásért felelős idegcsomóját tojócsövével a fa kérgén és részben a háncs-, valamint farészen átszúrva megbénítja.

A kikelő lárvák ezt a "konzervet" élve fogyasztják el.

A fürkész darazsak is hasonló módon "teszik el" utódaik számára a hernyótáplálékot, de legalább testközelből látják a célobjektumot.

A tőrös darázs viszont "vakon dolgozik".
Már az is figyelemre méltó, hogy megtalálja áldozatát.
Ebben biztosan finom érzékszervei segítik.

Az azonban, hogy ilyen távolságból, és a célkorrigálást ennyire korlátozó szilárd közegben, pontosan oda és úgy szúr, hogy nem pusztulást, hanem csupán mozgásbénulást okoz, az már csodálatos, vagy inkább rejtélyes.

A kanti ismeretelméleti fogalmakkal élve darazsunk a priori, vagyis a tapasztalást megelőző tudással rendelkezik.







Az evolúcionista elmélet szerint a szükséges magatartás a törzsfejlődés során jött létre.

Azok az egyedek szaporodtak ugyanis sikeresebben, azaz képviseltették magukat nagyobb számban a következő generációban, amelyek rendelkeztek ezzel a magatartással.

További fontos momentum, hogy a viselkedés fokozatosan jött létre, azaz legkorábbi ősök egyáltalán nem "tudták ezt a trükköt", majd későbbi generációk próbálkoztak és az átmeneti alakok sorozata fokozatosan "megtanulta".

Ez az élőlények legtöbb anatómiai, élettani vagy magatartásbeli jellegének létrejöttére és fejlődésére kielégítő magyarázatot is jelent.

De itt jön a bökkenő, hiszen ennek a viselkedésnek a léte a "minden vagy semmi" elvével működik, vagyis egy rossz mozdulat, és a jövendő táplálékot elhibázza a darázs, vagy a beavatkozás épp a préda pusztulásához vezet.

Az evolúciós siker mindkét esetben nulla, azaz a tulajdonság nem adódik át a következő generációra, vagyis tulajdonképpen nem is jön létre.

Ha ez az elmélet nem működik, akkor talán valami más magyarázat van.
Az evolúciót tagadók szerint van is.
De ez már kivezet a természettudományok területéről, hiszen egy olyan vezérlőelvre enged következtetni, ami egyedeken és fajokon kívül álló, és amely képes a helyes, receptszerű magatartást egyszerre és tökéletesen beleplántálni az élőlényekbe...

Az apró, szabad szemmel alig látható élősködő darazsak szervezete rovarölő mérgeket tartalmaz.

Az "intelligens bombaként" működő darázspetéket a vegyi rovarirtók helyett lehetne használni, mert kizárólag a célpontként kiszemelt rovarokat pusztítják, a környezetre egyébként nem károsak.

A kísérletek nyomán kiderült, hogy a parazita darazsak olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek okán alkalmazhatók lennének egyrészt a kártékony rovarok elleni védekezésben, másrészt orvosi célokra.

Nem kizárt az sem, hogy ezek az aprócska lények új ismeretekkel gazdagítják a genetikát és az evolúcióelméletet.

A parányi darazsak petéiket saját maguknál sokszor nagyobb gazdaállatokba, nem ritkán hernyókba rakják.

Amikor a darázslárvák kikelnek, belülről pusztítva megölik a mit sem sejtő gazdaállatot.

A darazsak azonban csak specifikus rovarokat választanak ki az utódok kihordására, "intelligens bombaként" működve.


  

(Forrás: wikipedia/ http://mek.oszk.hu/)










Továbbá:



Gyógyító növényeink 1./a rész: 

- Gyógyító növényeink 1./b rész:


- Gyógyító növényeink 4. rész:


- Gyógynövények alkalmazása, gyűjtése: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/04/gyogynovenyek-alkalmazasa.html


- Kiskertünkben - Vegyes kultúrák. Kedvező hatású szomszéd növények: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/03/vegyes-kulturak-kedvezo-hatasu-szomszed.html

- Kertészeti naptár - Zöldségeskert - Vetés - Növények társítása: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/08/kerteszeti-naptar-zoldsegeskert-vetes.html

- Praktikusan az otthonunkban – kiskertünkben:



- Vegyszermentes tartósítás - Öreganyáink fortélyai: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/07/vegyszermentes-tartositas-oreganyaink.html


- Paradicsomültetés, paradicsomtermesztés, palántázás: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/07/paradicsomultetes-paradicsomtermesztes.html




- SZABÓ GYÖRGY BÜKKSZENTKERESZTI FÜVESEMBER TANÁCSAI: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/09/szabo-gyorgy-bukkszentkereszti.html


- A Hársvirág gyógyító növényünk külön fejezetet igényel:

- Egzotikus gyümölcsök — Trópusi gyümölcsök:

- A mediterrán őshonos fája – az Oliva:

- Eltitkolt orvosság: az ezüstkolloid:

- A nyírfa mágikus ereje, mely önálló fejezetet igényel!:

A magyarság ősi gyógymódjai és vallása:



- A vadkender olaj meggyógyítja a rákot, de vajon miért nem tudja ezt senki?:

- Dió - a csudajó, mely önálló fejezetet igényel: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/04/dio-csudajo.html


- Szúnyogcsípés ellen a hagymától a banánhéjig: 
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/06/szunyogcsipes-ellen-hagymatol-bananhejig.html


- ALOE VERA - a csodanövény:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2014/02/aloe-vera-csodanoveny.html

- Gyermekláncfű - Pongyolapitypang:

- A BÁRSONYVIRÁG (BÜDÖSKE) ELŰZI A KÁRTEVŐKET KERTÜNKBŐL:

- Nagymamáink házi praktikái – 1. rész: 

- Nagymamáink házi praktikái – 2. rész: 




- ÖSSZEFOGLALÓ – RENDSZEREZŐ - GYÓGYÍTÓ NÖVÉNYEINK: 

- GYÖMBÉR - A MINDENT TUDÓ GYÓGYNÖVÉNY:


- A kézben, a talpon ... benne van az egész ember  - Térkép az egészségünkhöz  – Reflexzónák - Aura - Csakrák - Csokrok:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/03/a-kezben-talpon-stb-benne-van-az-egesz.html

- A csakrák betegségei - behangulásuk:

- A SZERVÓRA:

- A VÍZ ÜZENETE - A REZGÉSEK HATÁSA A VÍZRE:







Szeretettel,

Gábor Kati


web oldalaim:

blog oldalam: 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése