A MAGYAROK TUDÁSA: Lev Tolsztoj - Pánov apó különös napja

2014. december 25., csütörtök

Lev Tolsztoj - Pánov apó különös napja - Karácsonyi történet

Lev Tolsztoj - Pánov apó különös napja

(Karácsonyi történet)

Élt egyszer, valamikor réges - régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester.

Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek sem.

Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította.

Pánov bácsi nem volt túl gazdag.

Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett.

Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.

Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait;

egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált;

egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség.

És az emberek állandóan jöttek hozzá.

Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket.

Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.

Az öreg cipészmester boldog volt.

Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.

Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok.

Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál.

Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket.

Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét.

Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott.

Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.

"Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.

"Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.

Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.

Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett.

Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.

A történet karácsonyról szólt.

Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.

"Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve.

"Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna.

Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."

Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet.

Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját.

Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.

Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.

"Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!"

Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bujkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt.

Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt.

Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.

,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.

Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett.

Álomtündér szállt a szemére.

Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat.

Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt.

De az öreg cipész nem látta őket.

Halkan hortyogva aludt székében.

Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: "Pánov bácsi!"

Az öregember felpattant székéből.

Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?"

Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.

"Pánov bácsi" - szólt ismét a hang.

,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak.

Ajándékot akarsz adni nekem.

Holnap erre fogok járni.

Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem!

De vigyázz!

Nem fogom megmondani, ki vagyok!

Neked kell felismerned engem!"

Ismét csend telepedett a szobára.

Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit.

A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt.

Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.

"Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester.

,,Ez Jézus volt.

És ha csupán álom volt az egész?

Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem.

De hogyan ismerem majd fel?

Hisz nem maradt mindörökre kisded.

Férfi lett belőle, király.

Azt mondják, Isten volt."

Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott:

"Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!".

Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán.

Fonott székében ült, szemben az ablakkal.

Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.

Lassan megjelentek az első napsugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macskaköves utcát.

Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.

"Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi.

Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.

Végre megjelent valaki.

Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén.

Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát.

Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan.

Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól.

Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.

Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára.

Aztán elfordult az ablaktól.

Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek.

Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra.

Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utcaseprő elhaladt a ház előtt.

De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán.

Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben.

Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.

Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:

"Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -,

ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.

"Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester.

"Úgy látom, csontig átjárt a hideg."

Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. "Köszönöm" - mondta.

"Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."

Pánov bácsi megkeverte a tűzhelyen levő edényben a kávét.

,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,

,Utóvégre karácsony van."

Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam." Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen.

Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.

Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.

"Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok."

Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.

"Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"

"Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.

Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába. Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.

"Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg."

Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé.

,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly.

Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.

Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.

A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.

Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására.

Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.

"Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki.

Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg.

Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.

Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét.

Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében.

Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas.

Karjaiban kisgyermeket tartott.

Már-már elhaladt a cipészműhely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította: "Jó napot, fiatalasszony!

Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!"

Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.

"Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.

Pánov bácsi azonban csak vállat vont. "Semmiség" - felelte.

,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?"

"A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk.

Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket.

Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért.

Ugyanis férjem elhagyott."

Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. "Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.

"Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édesanyja kezéből.

,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel.

Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.

"Nicsak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"

"Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.

És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat.

Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén.

Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta.

Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.

"Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden.

A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét.

,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon.

Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá.

Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel.

Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.

"Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.

"Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.

A fiatalasszony bólintott.

"Őt várom" - mondta Pánov bácsi. "Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."

És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.

A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: "Remélem, az álom valóra fog válni!

Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."

És ezzel ő is folytatta útját.

Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.

Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.

Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel!

Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet!

Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.

Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek.

Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.

De Jézus csak nem érkezett meg.

Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét.

Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.

Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát.

Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.

"Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan.

"Pedig nagyon akartam hinni benne.

Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!"

Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.

Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba.

Könnyein át Pánov bácsi menetelő emberáradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.

Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött.

S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem?

Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"

"Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"

Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.

"Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom.

Nem volt ruhám, és felruháztál.

Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."

És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára. Szemében a könnycseppek felszáradtak.

Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.

"Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. "Szóval mégis itt volt."

Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.

(Forrás: Pásztor Judittól)