2013. május 18., szombat

Pünkösd - A Csíksomlyói legenda



Pünkösd 




Pünkösd szombatja a NagyBoldogAsszonyunk ünnepe.

Pünkösd szombatja az ünnep napja, vasárnapja a megszentelése, a hétfője az ünnepi ebéd és vendégjárás -és várás napja.

Ezért is Hétfő, a HÉT FŐ NAPJA ... az Egyheti Munkavégzés kezdetének az ideje.

Szombat, az Előkészítése a TEremtésnek, Vasárnap a Megtétele, és Hétfő a Munkálatok megkezdése, itt kezdjük és indítjuk el az egész hétre való leosztást.





Drága NagyBoldogAsszonyunk ÉletAdó Nőiségének minősége, s annak összetevője egyben, és egészében is ki- és megismerhetetlen....., ezért mondjuk és tudjuk, hogy Végtelenek az Ő Élet - és Élő Erői.

Az, hogy ki, milyen szempontok szerint, és mikor tart egy-egy minősége szerinti megemlékezést, arra még egy egész esztendő, minden egyes napja sem lenne elegendő :-)



(Kalemandra képe) 

A Pünkösd eredetileg Európa-szerte elterjedt pogány eredetű tavaszköszöntő, termékenység, aratási ünnep volt.
Eső-varázsló rítusok, pünkösdi király/királyné-választás kapcsolódtak e hagyományhoz.
A pünkösd szó maga a görög pentekoszté szóból ered, jelentése ötvenedik.



(Kalemandra képe) 









A Csíksomlyói legenda




A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között. Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre. Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig a jóság energiája.

Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról. Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott. A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki.

Amikor mindenki egybegyűlt, az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg a hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet a népcsoportok között.A következő intelemmel engedte útjukra: „Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan, jó gazda módjára!" Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!

Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok, ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült, feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta, kié lesz a megáldott föld!

- Kik vagytok ti? – kérdezte a gyerekeket.

A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.

- Üdvözölve légy, mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok, a testvérem Székely. Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.

Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.

- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!

- Nincsenek szüleink, nem is voltak! – csilingelte a kislány.

- Honnan jöttetek? – faggatta tovább az Úr.

- Csillagösvényről. – szólalt meg a fiúcska is félénken.

- Országot akartok magatoknak?

- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és anyát is, aki védelmezzen bennünket!

- Apát adjak, meg anyát is? – kérdezte az úr meglepetten.

- Igen, mert csak te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és könyörületes!

- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak – mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.

Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett. Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.

- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre! De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.

Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!

Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt, megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket! Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben, közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.



(forrás: Sebők Mihály alkotása/erdély.ma)







Petőfi Sándor - Két ország ölelkezése

(Buda Pest - 1848. június)

És az idő eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midőn
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn eggyé lett mind a két magyar!...
Ki eddig a porban hevertél,
Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simúlj, simúlj testvéred kebelére,
Amelyben a szív most oly édesen ver...
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!

Mi jólesik ölelkezésünk,
S mégis milyen sokáig késtünk!...
De mindegy, mindegy, feljött végre
A győzedelmes nap az égre,
Mely összesímult arcainkra süt,
S örömkönyűket szárit mindenütt.
Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
Melyek most pilláinkon rengenek,
Amelyeket
Öröm csepegtetett;
Hagyd a világnak végeiglen
Ottan ragyogni szemeinkben,
Hagyd ott ragyogni mindég!...
Magyar szemében ez oly ritka vendég.

Együtt vagyunk és együtt maradunk!
Nincs isten és nincs örög, aki
Ismét széjjel bírná szakítni
Ölelkező karunk.
Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez...
De én nem félek többé a haláltul;
Viselje bármilyen csalárdul
A változékony sors magát,
Sebet kapunk talán, de nem halált.

Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
Nem rettegjük már haragod,
Két ország eggyé olvadott,
Kétélü kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!

S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
Érzelmeimnek tündérvilágával,
És szórd el ott e kincseket,
Ajándékozz meg ifjat, öreget,
Hadd gazdagodjék mindenik meg,
De legszebb részét add a székelyeknek!
Csókold meg a székely fegyvereket,
Azok csókodtul tündököljenek,
S azoktól nyerj te hős-erőt,
Mely ugy tündöklik a világ előtt!
S ha bejárád a völgyeket,
Röpűlj föl s állj meg bérceik felett,
S hogy megismerjék a rónák fiát,
Játsszál szemökkel, mint a délibáb.








ISTEN MAGYAR GYERMEKEI, HA ÖSSZEGYŰLNEK

2013. Május 19. 
 
A csíksomlyói búcsú. Sok tudósítás, cikk jelent meg már az eseményről. 
Nem szeretnék versenyre kelni ezekkel a cikkekekel, mindössze a saját élményem írom le. Fogadd szeretettel, nyájas olvasó!






Soha nem jártam még zarándok úton, soha nem jártam még Csíksomlyón. Református lévén, sok minden számomra újdonság volt. 

A marosvásárhelyi Szent Imre plébánia híveivel utaztam, akiket a rendkívül karizmatikus plébános, Sebestyén Péter vezetett. 

Reggel öt órakor volt a gyülekező, a templomban tartott rövid áldással indította útnak a plébános a zarándokokat. 

Útközben elmondták a rózsafüzért, közben csodaszép énekek hangzottak el, a szívemig hatoltak áldott dallamukkal,  szövegükkel. 

A hangulat bensőséges volt, úgy éreztem, hogy a családommal utazok.

Fél tíz fele megérkeztünk Csíkszeredába, és elindultunk a nyereg felé. 

Bő két órát haladtunk, énekszóval. 

Már itt azt éreztem, hogy felemel ez a hangulat. 

Rengeteg ember volt. 

Menet közben, két ének között, beszédbe elegyedtem Sebestyén Péter plébánossal. Elmondtam, hogy tömegiszonyom van, de érdekes módon, itt nem jött ez elő. 

A plébános válasza meglepett, de le is tisztult bennem valami.



” Ez nem tömeg. Ez nép. Akik összetartoznak, egy közös célért, eszméért gyűltek össze, imádkozni. Tömeg egy tüntetésen vagy egy focimeccsen van.”

Arról is beszélt, hogy mekkora energiák szabadulnak fel ilyenkor, mikor ennyi ember együtt van, és együtt imádkozik, és aki képes nyitott szívvel, lélekkel részt venni ebben, magába fogadni ezt az energiát, az rendkívüli módon feltöltődik. 
Eddig is nyitott voltam, de most imádkozni is kezdtem, csendben, magamban,  kérve az Urat, hogy nyissa meg a szívem, hadd árasszon el a Szentlélek ereje.
Felértünk. Csodálatos volt ami  bennem végbement. 
Nem tudom mennyire látszott ez rajtam, egyáltalán észrevették-e a körülöttem lévő emberek, de talán nem is lényeges. 
Fantasztikus nyugalom szállt meg egyrészt, másrészt akkora erőt éreztem magamban, hogy elmondhatatlan. 
És azt éreztem, hogy egy nagy, tiszta érzés,  az eddig általam ismertnél különösebb szeretet önt el.






Legszívesebben magamhoz öleltem volna a népemet. A magyar népemet. Lélekben meg is tettem ezt. 

Figyeltem az arcokat.  
Rácsodálkoztam arra, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis van bennünk valami közös. Nem tudom mi. 
És nem tudom azt sem, hogy hogyan írjam ezt le. 
Valahogy olyan volt, mintha hirtelen megértettem volna minden testvérem érzelmeit. 
Nem, nem jól írom. 
Nem megértettem, éreztem. 
Éreztem a koldus kiszolgáltatottságát, az előttem térdeplő néni ájtatosságát, a hátam mögött ülő kislányok szelíd-fiatal hitét. 
Éreztem a cigány asszony reményét.
 Egyszerre volt bennem sok százezer érzelem, és csak álltam, talán bambán mosolyogtam. Imádkoztam én is, együtt egy ötszázezres tömeggel. Nem, nem tömeggel. 
Együvé tartozó néppel. 
És tudtam: imánk meghallgatásra talál. 






Beszéltünk Istennel. 
Ő figyelt, és örömmel töltötte el az, hogy együtt látott bennünket. 
Ez egészen bizonyos.  
Abban az áldott állapotban vagyok azóta is.

Csak Isten segítségével lehetséges az, hogy összegyűljön úgy ennyi ember, hogy egy hangos vagy ingerült szó se hangozzék el, hogy egymást segítve haladjunk, hogy figyeljünk egymásra.  

Bocsásd meg nekem, kedves olvasó, hogy nem írok arról, milyen méltóságok voltak jelen. Erről már beszámolt számos cikk, tudósítás. 
Nem utolsó sorban azért sem írok erről, mert hiszem: 

Isten gyermekei voltak ott. Isten magyar gyermekei.

Nekem ezt adta a csíksomlyói búcsún a jó Isten. 
Annak ellenére, hogy rettenetes fizikai fájdalom gyötört, és gyötör most is, ismét elmennék. Akár már ma.
(Lakó Péterfi Tünde)



   forrás: 


http://vanegypercem.com












Szeretettel,


Gábor Kati





blog oldalam: 









2 megjegyzés:

  1. Nem akarok ünneprontó lenni, mert az egész összeállítás szép, felemelő, sokatmondó. De szükségét látom annak, hogy tisztázzak egy aprócska részletkérdést: a "Csíksomlyói legenda" mese az én alkotásom mármint, Sebők Mihályé. Ami hiányzik az írás végéről. Mindezen által nem érzek bosszúságot vagy haragot de megelégedést és hálát igen, amiért a magyarok ilyen széles körben elfogadták és megszerették! Tiszteletem,
    Sebők Mihály!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tisztelt Sebők Mihály!

      Pótoltam a hiányt.
      Köszönöm az írását.

      Jó egészséget kívánok Önnek!
      Üdvözlettel,
      Gábor Kati

      Törlés