Az ősmagyarok háziállatai - az íjászat
Őseink nagyállattartó lovas népek voltak
, háziállataiknak
megismerése azért fontos, mert azokból életmódjukra és kultúrájukra tudunk
következtetni.
A háziállatfajokkal szorosan összefügg területi mozgásuk,
keveredésük, a tenyésztési formák kialakulása, néprajzi kifejezőkészségük,
használati tárgyaik; szóval egész életmódjuk.
Őstörténetünk legnagyobb tudatos
csúsztatása közé tartozik őseink igazi életmódjának a letagadása.
A magyarok
elei Belső-Ázsiában nem "lovasnomádok", hanem nagyállattartó lovas
népek voltak, akik helyhezkötött életet éltek, de nagy állatállományuk
legeltetésére egy részük állataik legeltetésére ideiglenesen nagyobb távolságra
is elhagyták otthonukat, - ahogyan ezt minden állattartó nép ma is teszi (pl. a
svájciak tavasszal felviszik szarvasmarháikat az Alpokba és csak ősszel hozzák
vissza. Ettől a svájciak még nem "nomádok").
Igen fontos momentum,
hogy őseink a Kárpát-medencébe való jutásukig mindig állatállományukkal együtt
vonultak.
Állataik és állattenyésztési kultúrájuk belső-ázsiai; ez kizárja a
finnugor területről való származást.
Az állatok háziasítása és a történeti állattan kialakulása
hazánkban
Az emberiség legelső háziállata a kutya volt, amelynek
legkorábbi leletét a Kr. előtti XII. évezredből az iraki Dzsarmo mellett
találták.
A gazdasági állatok közül elsőnek a juhot háziasították Mezopotámia
északi részén a Kr.előtti 8870 körül. Vele közel egyidős a kecske háziasítása
Perzsiában (Asziab lelőhely) a Kr.előtti 8000 táján.
Ebben az időben tűnik fel
a sertés a Fekete-tenger északi partvidékén, majd a szarvasmarha Kr.e. 6500
táján Thesszáliában.
A ló háziasítása máig vitatott; általában a Kr.előtti IV.
évezredre Perzsiába, a kelet-európai sztyep vidékére vagy akár Belső-Ázsiába
teszik.
Magyarországon az első történeti állattani munkát Kubinyi Ferenc
adta ki 1856-ban. Nagyobb mennyiségi történeti korokból származó állatcsont
meghatározást Báthory Nándor adott ki 1867-ben. Honfoglaló magyarok lovainak
összefoglalását Hankó Béla tette közzé 1936-ban.
A belénk oltott állandó és
mindenre kiterjedő "átvevést" és "más népektől való
eltanulást" paleozoológia terén Matolcsi János bizonyította be
tarthatatlan álláspontnak, miután Kelet-Európában nagy mennyiségű történeti
korokból származó állatcsontot vizsgált meg.
"Hogy a honfoglaló magyarok
állattartása fajokban milyen gazdag lehetett - olvassuk Bökönyi Sándor
paleozoológusnál - mutatja, hogy a honfoglalás kori sírokban összesen 10 állatfaj
került elő (szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, ló, kutya, tyúk, lúd és
réce), holott a sírokban nem fordul elő minden, a lakosság által tartott
állatfaj…
Ez azt bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarság ezeket az állatokat
Keletről magukkal hozta".
Őseink letelepült életmódját pedig az
bizonyítja, hogy az állatcsontok vizsgálata alapján a sertésállomány füves
sztyepi kelet-európai szálláshelyein 14,9%-os, ligetes sztyepi
szállásterületein pedig 25,8%-os előfordulású volt.
Őseink lovairól
A magyarok lova: Hucul és/vagy Akhal Teke?
Hucul ménes
Akhal Teke
Érdemes odafigyelni néhány a magyar eredetmondákból visszaköszönő motívumra: a égbe törő ló, a fehér ló, a tüzes ló, az arany sárga ló, stb.
A gyönyörűséges AKHAL TEKE
Az ősmagyarok, vagyis Árpád hazatérő (Nem "honfoglaló"!)
magyarjainak lovát (ill. a sírokban talált csontvázaikat) genetikai
vizsgálatnak vetették alá, és a közhiedelemmel ellentétben, bizonyítottá vált,
hogy a hazatérés kori magyar törzsek nem az alacsony, a mai hucul, vagy
Przsevalszkij-lovakhoz hasonlatos lovakon érkeztek!
A kutatók azt állapították meg, hogy eleink paripái megegyeztek a mai
Türkmenisztánban található akhal teke fajtával.
A középkorban ezek a lovak Rolls Royce-nak számítottak, ugyanis nagyon
kevés táplálékkal napi 120-130 kilométer megtételére voltak képesek.
Ez a fajta intelligens, erős és kitartó, jól bírja a szélsőséges
körülményeket, s nem utolsó sorban: csodaszép!
Érdemes megfigyelni néhány magyar eredetmondákból és a meséinkből
visszaköszönő, vele kapcsolatos motívumokat: az égbe törő ló, a fehér ló, a tüzes
ló, a réz, ezüst, és az arany szőrű paripa, stb.
Ez bizony: az Akhal Teke!
(Sok-sok megosztást kérnék! Ismerje meg ezeket az alapvető tudásmorzsákat
magunkról, múltunkról minél több nemzettestvérünk!
Mi MAGyarok, a tudás népe vagyunk!)
(Forrás: Ancient Hungary)
Eurázsiában az Equus fajon belül négy fajtacsoport alakult ki;
1. Belső-Ázsiában az Equus (ferus) Przewalskii (Poljakoff 1881), a przewalski
ló, vagy mongol nevén
taki ló
, amely a mongol, a kirgiz és a kínai lovaknak az őse;
taki ló
, amely a mongol, a kirgiz és a kínai lovaknak az őse;
2. nyugatabbra az Equus (ferus) Przewalskii Gmellini (Antonius 1912), más
néven
tarpán
, amely a lengyel, a dél-orosz, a perzsa és az arab lovaknak az őse;
tarpán
, amely a lengyel, a dél-orosz, a perzsa és az arab lovaknak az őse;
3. Észak-Európában a nehézkes mozgású Equus Przewalskii silvaticus, az
erdei ló és Északkelet-Szibériában a tundra ló.
A przewalski ló melegvérű
lófajta, tüzes, vad és különleges életerővel bír.
Sörénye felálló, egyenes,
bőrszíne egérfakó fekete lábvégekkel, testén csíkok láthatók, de a hátcsík
általában kifejezett.
A fej egyenes vagy "kosfej", a testhez képest
aránytalanul nagy, a fejtetőn az üstök kicsi vagy hiányzik, jellemző a csapott
far; a fekete farok alsó része igen durva szőrökből áll, a lábszárak rövidek,
zömökek, a paták kemények, nagyok, laposak és a marmagasság 125-130 cm közötti.
A mongol vadló a przewalsi ló és egy ázsiai későbbi idegen fajta
kereszteződéséből jött létre több ezer évvel ezelőtt.
A baskír ló
fő elterjedési területe Özbegisztán, Kazakisztán és Türkmenisztán; igás- és hátaslóként egyaránt alkalmas; przewalski lóból és a tarpánból fejlődött ki.
fő elterjedési területe Özbegisztán, Kazakisztán és Türkmenisztán; igás- és hátaslóként egyaránt alkalmas; przewalski lóból és a tarpánból fejlődött ki.
Belső-Ázsia "használati lova" az igénytelen, rideg tartású
przewalaski ló volt.
A hunok és őseink másik lova a nagytestű, nemes
megjelenésű "vezérló", az
achal-tekin (tegin)
volt, amelynek "visszanemesítése" megtörtént; egyetlen magyarországi ménese Pusztamérgesen van.
achal-tekin (tegin)
volt, amelynek "visszanemesítése" megtörtént; egyetlen magyarországi ménese Pusztamérgesen van.
A Kínai Évkönyvek szerint "a hun nép harcban és viszályban
lóhátról építette ki birodalmát s szerzett hatalmat és tekintélyt az északi
népek százai fölött".
A ló ezeknek a népeknek gondolkodásában a harcnak
szinte már személyes résztvevőjévé vált, így a belső-ázsiai türköknek nemcsak
hőstetteiről értesülünk, hanem lovai színéről és milyenségéről is.
E népek
törzseinek neve nem egyszer lovaikról kapta nevét, mint "pej-csődör"
vagy "tarkalovú" stb.
A lovak színének a belső-ázsiai népeknél nagy
jelentősége volt; a besenyő törzsnevek mindegyike összetett szó; az első elem
lószínnév.
A Kínai Évkönyvek szerint a hunok csapatainak a harcon belül más-más
színű lovai voltak.
Honfoglalóink lovairól a szakemberek között hosszú vita folyt,
hiszen a sírokba helyezett lókoponya mellé a lovaknak többnyire csak a
lábvégeit helyezték, márpedig ebből nehéz megállapítani a ló rendszertani
helyét és marmagasságát.
E problémát a telep-ásatások könnyítették meg, ahol
őseink lovainak többi részét is megtalálták.
Vörös István őseink lovairól való
kutatását a következőkkel összegzi:
"A Kárpát-medencében és a
Középső-Volga vidékén az alacsony és a közepes marmagasságú lovak aránya közel
azonos, a Középső-Dnyeper vidékén azonban az alacsony lovak dominálnak.
A
honfoglaló magyarok kis testű (taki) lovai a volgai bolgárok lovaival mutatnak
hasonlóságot".
Anghy Csaba ezt így fejezte ki:
"Őseink lovainál a
taki eredet olyan átütőképességű, hogy a honfoglalás kori lókoponyákon döntő
bélyegként megmaradt", így kikristályosodott a paleozoológusok azon
véleménye, hogy őseink lovainak nagy része a belső-ázsiai taki (Equus caballus
[ferus] Przewalskii [Poljakoff 1881]) volt, illetve ezzel a lóval volt közeli
rokonságban.
Ezzel ellentétes véleménye volt Hankó Bélának, aki szerint
"őseink lova majdnem tiszta vérű tarpán volt, amelybe taki vér is
keveredett".
A "magyar ló" származásával kapcsolatban az téves
nézet alakult ki, miszerint jó hírnevét valamiféle "nemes ősnek"
köszönheti.
A magyar lovak éppen úgy a Belső-Ázsiában élő vadlótól származnak,
mint más lófajták, csak a nemesítés és tenyésztés igényelt nagy szakértelmet.
E
lovakat őseink kizárólag hátaslónak használták szemben a tarpánnal, amelyet
Európában vonósjószágnak fogtak be.
Elődeink szerették, megbecsülték és tisztelték a lovaikat, ezt a
csillogó, értékes lószerszámok is bizonyítják.
A lótartás nagy tapasztalatot és
odaadást igénylő munka, hiszen a ló volt megélhetésük, közlekedésük és
harcászatuk alapja; szinte egész életük a lótól függött.
Hogy a sztyepi népek
lovaikat kizárólag hátaslónak használták, arról már a görög orvos, Hippokrátész
is tesz említést a szkíták lovaival kapcsolatban, mely szerint "A kocsikat
részint két, részint három pár szarv nélküli ökör húzza.
Maguk a férfiak
lóháton ülnek".
Szkíta lelet
Ioánnész Kinnamosz bizánci történetírótól tudjuk, hogy
őseink nagy gondot fordítottak lovaikra, utánpótlásukra és tartásukra.
Gardézitől pedig tudjuk, hogy őseinknél "az állat" a lovat
jelentette.
Bölcs Leó írja:
"A magyarokat csikó- és kanca ménesek sokasága
követi részint élelem, részint tejivás végett, részint pedig, hogy sokaság
látszatát keltsék…
A türkök igen sok lóval rendelkeznek". Regino prümi
apát szerint "a magyarok lovakon szoktak járni, álldogálni és
beszélgetni".
Kantárrózsa
A magyarok IX-X. századi katonai sikereket is -, mint annak előtte
- nagy mértékben kiváló lovaiknak köszönhették.
Nemcsak a bátor lovasoknak,
hanem a fürge, edzett, erős, jó futó, kitartó, igénytelen, az időjárás
viszontagságait jól tűrő lovaiknak is nagy hírük volt a külföldi országokban.
Az új hazában a lótenyésztés tovább virágzott, - erre az Orosz Évkönyvek is
utalnak, - lovainknak nagy értéke volt Európában.
Őseink ezekkel a lovakkal
jutottak el Európa szinte minden részébe.
Anonymus krónikájában külön megjegyzi vezéreinknek a lótenyésztés érdekében tett intézkedéseit "Árpád vezér meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék.
Anonymus krónikájában külön megjegyzi vezéreinknek a lótenyésztés érdekében tett intézkedéseit "Árpád vezér meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és ott legeltessék.
Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név
szerint Csepelt".
Az itt talált avarok lovai a magyarokéhoz hasonló volt,
de földműves életük miatt azok száma és jelentősége nem volt jelentős.
A
honfoglalás utáni időben férfiak és nők egyaránt még sokáig lovon közlekedtek.
Szent László II. törvénykönyve 1077 körül korlátozza a közlekedést szolgáló ló
és az a mezőgazdasági munkánál használt ökör külföldre történő eladását.
Őseink
olyan mértékben becsülték lovaikat, hogy a XIV. század derekáig azt kizárólag
lovaglás céljaira használták; kocsijaikat (echos szekereiket,
"targánjaikat" és kisebb "taligáikat") valamint ekéiket
kizárólag ökrök húzták.
Őseink a Kárpát-medencébe való költözés előtt és után
is jelentős eseményekkor lóversenyeket és ügyességi versenyeket rendeztek.
Erről már Anonymustól is értesülünk.
Őseink taki lovainak túlélésére nincs
Magyarországon szervezet, csak egy-egy megszállott magyar ember tartja kezében
őseink megbecsült állatát.
A csángó-magyaroknál él még belőlük néhány száz
példány.
Lószerszám lelet
- A lóhús fogyasztását mind a történeti korokból származó
lócsontok feldaraboltsága, mind a korabeli auktorok tanúsítják.
VI. Bölcs León
bizánci császár írja, hogy a magyarok seregeit ménesek tömegei követi élelem és
lótej biztosítása céljából.
Honfoglaló magyarjaink halottinak temetésekor a
lónak sírba nem került testészeit halotti tor keretében elfogyasztották.
Anonymus arról értesít, hogy Ond, Kecel és Tarcal vezérek a Bodrog mentén egy
hegyen kövér lovat áldozva nagy áldomást tartottak.
Julianus barát is beszámol
1237-es útja alkalmából a keleten maradt magyarok eme szokásáról.
Tegezveret
A lóhúst -
ezt belső-ázsiai analógiák alapján tudjuk, hogy - őseink előbb rozmaringban,
kakukkfűben, tárkonyban és más fűszerben bepácolták és fűszerekkel együtt
többnyire nem sütötték, hanem megfőzték.
Tarsolylemez
A kereszténység felvétele után
valamilyen érthetetlen okból a lóhúsevés "bűnös cselekedetnek" számított,
amint Anonymus megjegyzi "Vata átkos és kárhozatos bíztatására a nép az
ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle gonoszt bűnt
cselekedtek".
Talán azért vált bűnné a lóhúsevés, mert az ősi magyar
"pogány" hitvilágban gyökerezett.
Ismeretes őseink erjesztett lótej- (kumisz-) fogyasztása.
Ez a
szokás Belső-Ázsia népeinél ma is megvan.
Ennek részben biológiai, részben
pedig táplálkozás-technikai oka van, ugyanis a belső-ázsiai és a mongolid népek
tejérzékenyek; a magyarok egy része ma is az.
Ezért a kisgyermeknek csak
fokozatosan adják a szoptatás után a hígított tejet.
Ha azonban a tejfehérjét
megsavanyítják ("kicsapatják"), a tej kumisz, joghurt vagy aludtej
formájában már a tejérzékeny emberek számára is fogyasztható.
Lószerszám lelet
Ami pedig a
táplálkozás-technikai okát illet:
Belső-Ázsia népei ma is leggyakrabban
birkahúst fogyasztanak.
Az előírások szerint a leölt birka húsának darabjaiból
először levest főznek, márpedig ebben sok faggyú van.
A kevés alkohol-tartalmú
"pincehideg" (veremhideg) kumisz segíti a faggyú emésztését. Ezen túl
a ló- és szamártej köhögés ellen is foganatos.
A kumiszt bőrtömlőben állandó
kavarás mellett erjesztették.
- A "nyereg alatt puhított hús" Európa rosszindulatú
félreértéséből és félremagyarázásából származik.
Kantárrózsa
Ezt a közhelyet Európa
Ammianus Marcellinustól vette át, aki leírja, hogy
"a hunok lovaik hátára nyers húsokat kötöznek".
"a hunok lovaik hátára nyers húsokat kötöznek".
Ősi megfigyelésből származik az, ha a ló hátát a
nyereg vagy bármi más megsértette, a seb gyógyítására legalkalmasabb a sérült
részre nyers húsdarabot helyezni;
a seb gyorsabban gyógyul.
a seb gyorsabban gyógyul.
Lovászaink ezt ma
darab szalonnával helyettesítik.
E szokást nálunk a legutóbbi időkig Fogaras
megyében még gyakorolták.
E téves hiedelem másik oka pedig az, hogy őseink a
pácolt húsokat nyergük mögé kötözgették, amelyet olyan alkalmakkor, amikor nem
jutottak friss állati zsiradékhoz forró vízben hidratáltak.
A lovak herélése a magyar népi világban még a közelmúltban is
ugyanolyan módszerrel történt, mint ahogyan azt két és félezer éves szkíta
ábrázolásokon láthatjuk.
Honfoglalóink hitvilágában különös szerepet töltöttek
be a táltoslovak
A szamár
nem tartozott őseink közismert állatai közé, bár
minden bizonnyal ismerték.
Elsősorban pásztorok és juhászok használták
teherhordásra. Magyaroszágon az Árpádok-korában jelenik meg vízhordó és
malomhajtó szerepben, majd a mezővárosokban kiskocsik elé fogva esetleg
vándorkereskedők málhahordójaként.
A szamártartók között Palócföldön, a
Jászságban és Heves megyékben ették húsát, bőréből pergament készítettek.
A
szamár tejének gyógyítóerőt tulajdonítottak köhögés, asztma és tüdőbaj ellen,
vizeletével rühös juhokat kezeltek.
A lovas népeknél és a parasztvilágban a
szamár lenézett állatnak számított és a szegénység jelképe volt.
A lószerszámok.
A könnyűlovas harc egyik legfontosabb segítője
a nyereg volt;
Kápaszegély-veretek és díszítő csontlemez-borítások szép számban
maradtak meg honfoglalóink sírjaiban.
Őseink fából készült, minden lóhoz
"hozzászabott" nyergeket használtak, amely a honfoglalás után
változatlan formában sokáig használatban maradt; ez kárpitozott úri és
farszíjas paraszt- és katonanyergek formájában még sokáig élt.
Nyeregtakaró
A vitézek
aszimmetrikus szájvasú, két-vagy négykarikás csikózablát, az előkelők inkább
un. pofarudas (oldalpálcás)
zablát
szerszámoztak fel lovukra, amit ritkán ezüstből vagy bronzból öntöttek.
zablát
szerszámoztak fel lovukra, amit ritkán ezüstből vagy bronzból öntöttek.
A vastagabb, jól irányítható legömbölyített
szélű szájvassal készült un. "puha" zablák a ló kíméletesebb
késztetésére szolgáltak, a vékony, éles szélű vagy dudoros, tarajos felületű,
esetleg láncos szájvasú un. "kemény" zablák a hátasló kíméletlenebb,
de a harc könyörtelen követelményeihez alkalmasabb vezetésére voltak jók.
Ismerték a csuklós zablát, amelynek két oldalára zablakarikákat vagy
oldalpálcákat szereltek, nehogy a zabla a szájban elcsússzon.
A zablát általában
fából vagy csontból készült zablapecek közvetítésével kapcsolták be az egyik
oldalon a zablakarikába, így leszerszámozás helyett csak ezt a pecket kellett
kiakasztani ahhoz, hogy a ló ideiglenesen az álla alá akasztott zablával akár a
harc pillanatnyi szünetében legelni tudjon.
A csuklós zablák egyik szárát
hosszabbra méretezték, mint a másikat.
A kengyel már a hunoknál is megvolt;
ennek előfeltétele, a szilárd kápa már készen állt.
A nyeregről csattal
állítható hosszúságú szíjon függő
kengyelek
ívelt alakúak voltak,
kengyelek
ívelt alakúak voltak,
... jelezvén,
hogy tulajdonosuk puha talpú csizmában (mokaszinban) járt.
A kengyeleknek a ló
felé forduló száruk meredekebb volt a külsőnél.
Sarkantyút nem használtak,
lovukat keleti módra térddel vagy sarokkal, s ha kellett lovaglókorbáccsal ösztökölték.
Őseink lovain
szügyelő nem volt.
szügyelő nem volt.
A kantárt
veretekkel díszítették, patkóra nem volt szükség.
veretekkel díszítették, patkóra nem volt szükség.
A lovas temetkezések ...
is bizonyítják, hogy őseink milyen szoros kapcsolatban álltak lovaikkal.
is bizonyítják, hogy őseink milyen szoros kapcsolatban álltak lovaikkal.
Teljes lócsontváz honfoglalóink sírjában
nincsen; ugyanolyan részleges lótemetkezés rítussal temetkeztek őseink, mint
amilyent Stein Aurél a Kr.utáni III-VII. századi belső-ázsiai asztanai
temetőben talált, illetve ahogyan Ordoszban a hunokat temették el.
A sírokba a ló fejlelkének a burka (feje) és négy lábának alsó része került.
A sírokba a ló fejlelkének a burka (feje) és négy lábának alsó része került.
A lószerszámok
a sírban nem egyszerű útravalóként kapott helyet, hanem azért, mert a temető
szent berkében a temetéssel együtt a ló lelkét is a másvilágra juttatta.
Hajfonatkorong
A
kereszténység felvétele után a halottak lovai helyett inkább pénz került
melléjük a sírba, a hátasló feláldozását mellőzni kényszerültek, legfeljebb
titkon küldték lelkét az elhunyt után, lassan azonban ezt is az új Istenhez
közvetítő papra bízták, az egyháznak adományozva lovát.
A "lovas kultúráról".
A lovas alakja a belső-ázsiai
életforma fő szimbólumává vált.
A ló a legfőbb közlekedési eszköz és a hadsereg
alapja.
A nagyállat- és lótartásra két követelménye: a legelő és a víz.
Ezeknek
megszerzésére a közösségek egy részének helyváltoztatásra volt szüksége.
Ez a
"vándorlás"
nem kóborlás volt, hanem meghatározott irányba és rendben történt.
nem kóborlás volt, hanem meghatározott irányba és rendben történt.
A belső-ázsiai legelők terméketlenebbek voltak, mint az európaiak,
ezért nagyobb távolságokat kellett megtenniük.
Az állatok rideg, vagy
"szilaj" tartása
azt jelentette, hogy a legelő állatokat télen sem hajtották házakba; azok karámokban tartózkodtak;
néhány szélsőségesen hideg napot kivéve élelmük egy részét a hó alól kaparták ki.
"szilaj" tartása
azt jelentette, hogy a legelő állatokat télen sem hajtották házakba; azok karámokban tartózkodtak;
néhány szélsőségesen hideg napot kivéve élelmük egy részét a hó alól kaparták ki.
Mikor a sztyepvidék
törzseit egy erős törzs nagyobb politikai egységbe tömörítette, gyakran jöttek
létre birodalmak, melyek sok ponton már az államiság jegyeit viselték magukon.
Ezeknek a nagy politikai államalakulatoknak az igazgatása fejlett
intézményrendszert és írásbeliséget követelt.
Béke időben a lovasnépek
gazdasága látszólag semmit sem fejlődött évezredek óta; nyugat számára a hunok,
a türkök, az avarok vagy a magyarok sokszor csak nevükben különböztek
egymástól.
A szarvasmarha
A sztyepi nagyállattartó népek számára jelentős szerepet játszik
a szarvasmarha.
Teje kicsapatva, erjesztve vagy túróként valamint húsa
élelemként szolgált, az állat testi erejét őseink a földművelésnél (szántás,
boronálás, betakarítás, malomhajtás stb.) és ökrösszekerek vontatásánál
használták fel.
A szarvasmarha-tartás szinte minden fontos szava belső-ázsiai
török eredetű (bika, ökör, tinó, ünő, borjú, sajt, túró, író, köpű stb.).
Gardézinél olvassuk, hogy "a magyaroknál a nő marhákban álló vagyona …a
vőlegény nászajándéka marhából, pénzből és bútorokból áll".
Őseink korábbi
szálláshelyein a szarvasmarha 38%-os előfordulással a birka és a kecske után a
második helyen állt.
A szarvasmarha a kutatás mai állása szerint monofiletikus
eredetű.
Őse az őstulok (Bos taurus primigenius tipicus).
A címeres szarvú
magyar szürkemarha (Bos taurus primigenius podolicus) fajtacsoportba tartozik,
legközelebbi fajrokonai ma a podóliai jellegű kelet-európai marhafajták, mint a
sztyepi és a chianina vagy romagnoli.
(Kép: Ökrös szekér - Józsa Judit alkotása)
Ez utóbbi főleg Olaszországban élt, ezért
feltételezték, hogy onnan került be a Kárpát-medencébe.
A magyar szürkénél
kifejezett az ivarjelleg; a tehenek általában szürkéskékek, a borjak pirók, a
bikák daruszínűek.
Jellegzetes a bikák rigószája és az ókula is.
A tehenek és a
bikák szarva egyaránt 50-70 cm, az ökröké viszont akár méteres is lehet. A
tehenek tömege 550-600 kg, a bikáké 700-900 kg.
A fajta kiváló igavonó,
tejtermelése csekély, 1000 kg körüli, de bizonyítottan javítható; laktációs
időben elérheti a 4000 kg-ot is.
Tejének kazeinösszetétele optimális,
zsírtartalma 5% fölötti.
Későn (3-4 évesen) érő fajta.
Húsa egyedülállóan
finom, ízletes. Jó gulyakészségű, igen intelligens, rideg tartású igénytelen
állat, a betegségekkel szemben ellenálló, könnyen ellik.
A szakemberek között vitás volt a magyar szürkemarha
Kárpát-medencébe való jutása; Hankó Béla régi/új nézete szerint a honfoglalók
hozták magukkal Belső-Ázsiából, hiszen az időszámításunk előtti kínai
festményeken és szobrokon egyértelműen a magyar szürkemarha őse látható a
mainál valamivel kisebb szarvval.
Ebből nyilvánvaló, hogy háziasítása nem a
Kárpát-medencében történt, amint ezt egyesek - elméletileg - kiagyalták és nem
a Kárpát-medence őshonos állata volt.
Hogy kik hozták be a Kárpát-medencébe, a
hunok, az avarok vagy a honfoglaló magyarok az nem eldöntött; van, aki a
kunokra is voksol, bár szarvuk ivókürtként való való használata sokkal korábbi.
Természetes, hogy őseink a kelet-európai sztyepvidékről 100-115 cm-es alacsony
marmagasságú podóliai állatokat is hoztak magukkal, de ezek igavonásra kevésbé
voltak alkalmasok, mint a 160-170 cm-es marmagasságú magyar szürkemarha.
A
magyar szürkemarha tartására több, mint ötven sajátos ősi szavunk van (sőre,
göböly, gulya, meddőgulya, tinógulya, számadógulyás, tehéncsordás stb.).
Ezek a
szavak a magyarság több ezer éves szarvasmarha-hagyományában gyökereznek.
Szürkemarha-exportunk a XIV. századtól a XVI. századig évi 70-80
ezer darab volt; az állatokat lábon hajtották a külföldi vásárokra. Az 1560-as
év egyetlen napján 7418 marhát szállítottak át a váci réven.
A változás csak a
XVIII. században történt, amikor a Monarchia területére több tejet adó, de nem
a Kárpát-medencéhez adaptálódott Holstein fríz, amerikai borzderes, kosztromai,
dán vörös, Ayrshire, Aberdeen-Angus, Beef-short-horn és Hereford fajtákat
hoztak be.
A trianoni megcsonkított területen a szürkemarha-állomány még 33 %
volt, 1938-ban ez 11,5%-ra, 1942-ben 10%-ra csökkent és ma 1 % alatti.
Jelenleg
géntartaléknak minősül néhány gazdaságban, illetve a nemzeti parkok (Hortobágy,
Bugac stb.) területén, a vadasparkokban és néhány nemzeti elkötelezettségű
megszállott gazdánál (Tiszaugaron, Kardoskúton stb.) várja annak az idejét,
amikor újra a minőség kerül a mennyiség előterébe.
A magyar nagyállattartás
kerete még a XIX. században is a "puszta" volt, ezekhez igazodtak a
mezővárosok, a kaszálók és a megművelt földek.
Számos dolog összefügg ősi
szarvasmarha-tartásunkkal: az igaerő, a trágya, a tejtermék, a külterjes
tartás, az erdei tisztások kihasználása, az irtás, a gulyás hivatásra való
nevelése és annak családokban való öröklődése, a téli takarmány begyűjtése,
tárolása, adagolása, az állatok tisztántartása, a borjak elválasztása, a
szarvak megformálása, a tejtermékek elkészítése stb.
Ezeknek őseink mind akkori
világszínvonalon való birtokában voltak.
A bivaly
A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai
vadbivaly, az arnibivaly volt.
Ez a hatalmas termetű, 190-200 cm-es
marmagasságú állat, olykor a 2 métert is meghaladó félhold alakú szarvával ma már
csak Kelet-India mocsaraiban található.
A bivaly még a szürke marhánál is
igénytelenebb állat, mert megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári
füveket.
A gümőkorral szemben edzett állat.
Tejének zsírtartalma eléri a 8%-ot;
a laktáció folyamán a zsírtartalom fokozatosan emelkedik, elérheti akár a
16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni.
Teje kellemes ízű,
hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. A sajt
mellett legkedveltebb terméke az "orda". Húsában több a
foszforvegyület, mint a borsú húsában.
Erdélyben - a Fogarasi havasokban,
Kalotaszegen és a Sóvidéken - felújult a bivalytartás. Régi zoológiai
leírásokban szerepel, hogy az avarok 560-ban Dél-Oroszországba bivalyokat
vittek, sőt 596-ban Itáliába is szállítottak; ez azonban a bubalus latin szónak
rossz fordításából következett, amely szó egyaránt jelent bölényt és bivalyt.
A
bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd
II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek
bivalyok.
A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak kedvelt állata volt, amely ma
a kipusztulás szélén áll. Tejét és húsát fogyasztották, vastag bőréből
talpbőrt, hámot és gyeplőt - az újkorban gépi hajtószíjat - készítettek.
A házi
bivaly igavonó ereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek,
vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták.
A
történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított
országban már csak 7069-es számláltak.
Régebben Somogyban, Zalában és
Mezőhegyesen tartottak nagyobb tenyészeteket. Magyarországon ma már csak néhány
magángazdaságban találunk néhány egyedet.
Erdélyben (Parajd környékén) és a
Kárpátalján (Aknaszlatinán) nagyobb számban maradt meg; Kalotaszegen a bivalyt
a "szegény ember marhájának" nevezték.
A juhokról (birkákról)
A juhok a száraz és meleg területek állatai, amelyek igen korán
a magyarok őseihez kerültek.
Racka juh
A honfoglalás korában két egymással rokonsági
fokban álló, de különböző külső megjelenésű juhfajta élt:
1. az ősibb jegyeket
magán viselő rackajuh, melynek dugóhúzószerűen V-alakban pödrött szarvai
voltak/vannak.
Ez kisázsiai származású juhfajta, mely jó gyapjú- és tejtermelő
képességű, igénytelen állat.
Egyedülállóan nemes és száraz fejét, nemes
küllemét és színét a magyar állattenyésztők ízlésének, kitűnő szemének és jó
állattenyésztő érzékének köszönheti.
A rackajuhnak két alfaja fejlődött ki: az
alföldi- vagy más néven hortobágyi, és az erdélyi racka. Később a keresztezések
során ennek több alfaja vált ismertté.
Az alföldi rackának a fejtartása kecses,
a nyaka közepesen hosszú, izomszegény, a figyelő állat igen magasan tartja a
fejét.
A lábállása szabályos, mozgása könnyed, harmonikus.
A kosok fejlett
korban 55-57 kg-ot nyomnak, a fajta gyors növekedésű és koraérésű.
A bárányok
50-60 napos szoptatása után az anyajuh még a gyengébb legelőkön is 100 napos
fejés után 50-70 liter tej termelésére képes.
A tejéből készült termék: a sajt
a túró és az orda.
2. A rackajuh mellett egy másik típus is teret hódított,
melynek vízszintesen álló, széles ívekben vízszintesen csavarodott szarvai
voltak és a nőstényeknél a szarvatlanság is előfordult.
Később ezt nevezték
"ősi magyar juhnak", bár Európában mindkét ősi juhfajtát "magyar
fajtának" nevezik.
A magyar juhok származását illetően mint általában
minden jellegzetesen magyar állat eredetét illetően - a legmegbízhatóbb Hankó
Béla nézete, aki szerint "az egyenesállású (V-alakú) erősen pödrött
szarvat viselő juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és a mai napig itt
maradt".
Ehhez Bökönyi Sándor hozzáteszi, hogy "mind a racka, mind a
pödrött szarvú magyar juh" azonos származású, egyazon csoportba
tartozó".
Az ősrackák a Kr. előtti IV. évezredi Egyiptomból és
Mezopotámiából ismertek; ezek a durva szőrű, erősen csavart, vízszintesen álló
szarvú ősrackák ezer év alatt eljutottak Anatóliába, Perzsiába, a türkmen
sztyepvidékre és a Kaszpi-tó mellékére.
Őseink vagy Belső-Ázsiából, vagy
Közép-Ázsiából vagy akár a Kaszpi-vidékéről hozták magukkal. A honfoglalás kori
juhaink hozzáértő fajnemesítés eredményei.
Juhainkat tervszerű kiválasztással
nemesítették.
Az erdők közelében a juhokat makkoltatták.
A juhok számára télen
a nádasok voltak alkalmasak, nyáron a szigetekre és a lápokra hajtották a
jószágokat.
Őseinknél a juh a ló után a legfontosabb háziállat volt.
A
rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta, sehol a világon nem található, csak
ott, ahol magyarok laknak.
Olyan legelőkön is megél, ahol más állat
elpusztulna, éppoly igénytelen, mint ősi taki-lovunk, de éppen olyan kitartó és
szívós is.
Gyapja durva, így finom posztók készítésére nem alkalmas, de
elsőrangú anyag a nemezkészítéshez.
Bundája nem nagy zsírtartalmú, mert az eső,
a szél és az állandó szabad levegőn való tartózkodás kiszárítja.
A juhtejből készült
a tarhó - joghurt-szerű étel -, amely ősi soron a juhtejből készült túróval ősi
örökségünk.
A birkatartással kapcsolatos összes szavunk ősi török eredetű (kos,
ürü, toklyó, gyapjú stb.). Ma Belső-Ázsiában egy-egy családnak 150 juha,
Perzsiában 200-500 birkája, az Altajban 200-300 juha van.
A XIX. század végén
Mongólia 500 000 lakosának 20 millió birkája volt.
Minthogy a honfoglaló
magyarság lélekszámát is félmilliónyiban határoztuk meg, így hatalmas
birkanyájukkal számolhatunk.
A nagycsaládi juhtartás Magyarországon a
palócoknál figyelhető meg.
A nyarat a juhnyáj az erdők tisztásain töltötte,
éjjelre az állatokat karámokba terelték.
A juhász segítőtársa a fehér komondor
volt;
... a juhnyírás technikája apáról-fiúra szállt.
A birka finom bőréből ruhák,
kesztyűk és kucsmák készültek.
A juhok tenyésztését teje, húsa és gyapja egyaránt indokolja,
bőre ködmönnek és szűrnek kikészítve szőrével kifelé vagy befelé fordítva véd a
hidegtől-melegtől.
Suba
Őseink ideiglenes szállását a jurtát birkákból készült
nemezből állították elő.
Báránybőrből készültek dudáink bőrzsákja, e bőrből
vágták ki őseink a rátétes mintákat, amelyeket színezett bélhúrral vagy
lenfonállal varrtak rá az alapanyagra.
A belekből kiváló húrok készültek az
íjhoz, húsa finom eledel volt; megfőzve és megszárítva
"húskonzervként" szolgált, faggyúját zsírzásra, puhításra használták,
juhcsontokból gyöngyöket és játékkockákat készítettek.
Külön érték volt a
kostök, amelyből élelmiszeres zacskót, később dohány-zacskót készítettek.
A
juhászok és a földművesek jellegzetes ruhadarabja, a suba is a rackától
származik.
A magyar racka ridegen tartható, betegségekkel szemben ellenálló
tenyésztése mégis háttérbe szorult.
Jelenleg a magyar birkaállomány 96%a az
importált merino. 1798-ban a Helytartó Tanács kérdésére, hogy a "nemesb
juhok szaporítását mily módon lehetne elősegíteni, mi annak akadálya",
Karcagról azt a választ kapták, Hogy "itten még mindig az úgynevezett
magyar juhot tartanak, s a legelő mezőnek mennyisége és mineműségéhez és a nép
szokásához képest legalkalmatosabbnak is gondolhatnak".
Györffy István
írta ,
hogy "a pödrött szarvú magyar rackajuh, amelyből a Hortobágyon is
már csak 2500 példány él, másutt sehol a világon nem található… mégis ki
hagyjuk veszni, mert nem külföldi, ennélfogva nem is lehet jó".
A finom
gyapjú iránti kereset növekedésével háttérbe szorult a magyar fajta
tenyésztése, majd az ötvenes években kifejezetten irtották, - mert ősi és
magyar volt. 1870-ben Magyarország rackajuhállománya 4,5 millió fölötti volt,
1942-ben már csak 4000 példányt számoltak, 1949-ben már csak 1540 racka élt az
országban.
A jelenlegi adatok szerint újra 4500 a rackák száma, mert a magyar
értelmiség újra felfedezte az ősi és a népi értékeket.
Újra divatba jött a
subaszőnyeg, a cserge és akadtak tudósok, akik felkarolták a racka-ügyet. A
Magyar Rackatenyésztő Egyesület tagjai lelkesedésből és tiszta magyar érzésből
újra "divatba" hozták őseink e csodálatos állatát és újra látunk
rackanyájakat az országban (pl. Somogyváry Győző Salföldön új kulturális központot
hozott létre a rackanyájak tenyésztése és gyapjának feldolgozása révén).
2000
április 13-án a franciaországi Poitiers közelében levő Vasles községben magyar
rackafarmot avattak, ahol rájöttek e magyar fajta egyedülálló tulajdonságaira.
E rackapark nemcsak turistacsalogatónak készült, hanem olyan helynek, ahol a
magyar rackakultúra minden ágával foglalkoznak.
Azt szokták mondani, hogy a
racka a magyar ember szimbóluma: gyapja nem a legfinomabb, húsa kemény és
kicsit rágós, de a racka igénytelen, mindenütt megél igen szívós és
kiirthatatlan.
A kecske
"Kecske" szavunk ősi eredetű és
krónikásainktól tudjuk, hogy őseink hoztak is magukkal kecskét meg találtak is
itt a Kárpát-medencében.
Tenyésztése őseinknél feltehetően jelentéktelen
szerepet játszott, bár a kelet-európai majacki és dimitrovói lelőhelyen a
kecskeállomány jelentős volt.
Őseinknek ázsiai tartózkodási helyén feltehetően
a közép-ázsiai aegagrus (bezoárkecske) és prisca típusú kecskéi lehettek.
A
száraz ázsiai területeken a kecskének négy történeti csoportját különböztetik
meg:
1. az aegagrus típusnak a szarva szabályosan hajlik hátra, a felső oldala
lapos, a külső domború, az első széle éles, míg a hátsó tompa;
2. a prisca
típus szarvformája ugyanolyan, mint az előzőé, de úgy csavarodik, hogy a domború
felület kerül előre;
3. a harmadik ovális szarvazatu és
4. létezik egy
szarvatlan változat is.
A honfoglalás korában a Kárpát-medencében élő népcsoportok már
foglalkoztak kecsketartással; az itt még nem céltudatos tenyésztői munkával
kinemesített magyar tincses vagy parlagi kecskét "őshonosnak" szokták
határozni.
Ennek ősei a Capra hircus (a kaukázusi és közép-ázsiai házikecske,
amely viszont a capra aegagrustól, bezorákecskétől származik) és a Capra
falconeri (a közép-ázsiai dugóhúzószerűen pödröttszarvú kecske) voltak.
A Capra
hircus főleg Nógrád, Heves és Borsod megyékre jellemző rövidebb szőrű típus, a
szarva párhuzamos sarló alakú, bakoknál fölfelé álló, pödrött.
Színük
évszak-függő; télen ordas, nyáron vöröses a hátoldalon fekete szíjazással.
A Capra
falconerire is kétféle szín jellemző, és ez is tájfüggő.
Tarka típusa
gyakoribb, fehér változata ritkaságszámba megy és csak sík területekre
jellemző.
A Körösök mentén szírkecskének nevezték.
Szőrzetük hosszú hullámos
volt, a bakok szarva hosszú, pödrött-csavarmentes volt.
Mivel szügyükről is
hosszú tincsek eredtek, ezért olyanok, mintha szoknyájuk lenne.
A magyar
tincses méreteiben leginkább hasonlít a juhhoz, de testének vonalvezetése
finom, törzse hosszúkás, széles és mély, mellkasa széles, a mar kiemelkedő.
A
fej körvonalai határozottak, a szemek élénkek és tiszták.
A széles és hosszú
far kedvező tőgyalakulást hozott létre.
A magyar tincses tájfajtáit sohasem
ismerték el.
Jelenleg ismerjük a magyar tincses jászsági tincses, fehér
tincses, tarkatincses, ordas tincses és magyar gatyás kecske tájváltozatát.
A kecsketartás hazai története a tiltások és a szabályozások
története volt.
Először különböző területekről tiltották ki a kecskét, míg a
XVIII. század végén törvénybe foglalták, hogy csak szegény ember tarthat
kecskét és az, aki egészségileg rá van szorulva.
A XVII. század végére a
magyarországi állomány elérte a 270 ezer darabot, 1885-ben már csak 17 317
példányt számláltak, a jelenlegi állomány is csak 20 000 körüli.
Mivel a kecske
olyan növényeket is hasznosít, amelyek mások számára veszedelmesek (kutyatej,
citromfű, zsálya, godirc, bürök stb.), a kecsketejben háromszor annyi a
vastartalom, mint a tehénében.
Amíg a szarvasmarha testsúlyának kb. hatszoros
mennyiségét termeli meg tejben, addig a kecske 10-12-szeresét.
A kecskehús
fehérjetartalma magasabb, mint a birkáé, a kalóriatartalma viszont alacsonyabb.
Bár a magyar tincses nem tartozik ősi állataink közé, Szűcs László Zsolt így
nyilatkozik róla: "Ez a fajta nemzeti örökségünk és okvetlenül meg kell
tartani".
A sertés
Amikor Hankó Béla 1939-ben azzal állt elő, hogy a magyarok
hoztak magukkal sertést, abban az időben ez újszerűnek hatott azok szemében,
akik a monarchikus ideológia szemlélete alapján úgy vélték, hogy a magyarok
afféle lovasnomádok voltak.
Vörös mangalica
Ezen állítást Hóman Bálint is megerősítette, majd
Gunda Béla 1943-ban így írt:
"Arra a kérdésre, hogy hoztak-e a magyarok
magukkal a Kárpát-medencébe sertést csakis igennel lehet válaszolni",
hiszen egyrészt a kelet-európai majacki és dimitrovói telepen a sertés
állománya már jelentős volt, másrészt ott szerepel a sertés ábrázolása a
Thuróczy Krónikában is.
A honfoglalás kori telepásatások állatcsontanyagának
16,6%-át teszi ki a sertéscsont.
A belső-ázsiai hunok és török népek tartottak
sertést, ezt részben a Kínai Évkönyvek leírásai, részben pedig hun és türk
temetők modern feltárásai bizonyítják.
A Najma Tolgoj-i magyarok által feltárt
hun település volt egyike azon ásatásoknak, amelyből a szarvasmarha-, ló-,
birka- és más állatok csontjai mellett ott volt a sertéscsont is bizonyítva
ezzel nemcsak a hunok sertéstartását, hanem azt is, hogy a lakosság jelentős
része letelepedett életmódot folytatott és csak egy részük távozott el
ideiglenesen nagyállataival a hegyi legelőkre.
Hogy őseinknek belső-ázsiai
tartózkodási helyén milyen sertéseik voltak, arról még nem rendelkezünk
megfelelő adatokkal.
Hankó Béla szerint az Árpádok korában 8 fajta sertés élt a
Kárpát-medencében, amely között ott áll a sajátosan magyarnak mondható
kelet-európai szalontai vörös disznó fajta; ez nem egyszer borjú nagyságú,
lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú és marakodó természetű állat.
Átüt rajta a vaddisznó-tulajdonság, hiszen annak egyeneságú leszármazottja,
malacai is csíkosak. A szalontai kondák nehezen tűrik az idegen beavatkozását,
általában udvarokban, ólakban vagy akár ridegen is tartható.
Ősi parlagi fajta,
amelyet elsősorban az Alföld délkeleti részén, főleg Bihar, Szatmár és Békés
megyékben tenyésztettek. A Dunántúlon hasonlóan ősi fajta a bakonyi sertés, a
Nyugat-Európában igen keresett "baguner", amely ma már nagyrészt
kiveszett.
Sajnos a szalontai sertés több, mint ezeréves Kárpát-medencében való
tartózkodása után kipusztult, talán még a bakonyi sertés
"visszakeresztezéséből" újra tartható lesz. Országunkra a következő
sertésfajták voltak jellemzőek: a réti disznó, a siska, a túrmezei, az alföldi,
és a tüskésszőrű hegyi disznó.
Sokáig élt a Kárpát-medencében a mangalica,
amely feltehetően a szerbiai sumida disznók és a hazai parlagi fajták
kereszteződéséből jöttek létre.
Eredetileg több, ma már csak "szőke"
színben tenyésztik a magyarság iránt elkötelezett, többnyire megszállott
emberek.
Zsírjában az összes sertés közül legalacsonyabb a
koleszterin-tartalom, igénytelen állat, adaptálódott a hazai körülményekhez,
ezért egyre inkább újra terjedőben van.
A baromfiak
Őseink belső-Ázsiában is, Közép-Ázsiában is és további átmeneti
szállásterületeiken is ismerték és tartottak baromfit, hiszen környezetük is
tartott és sírjaikban is ott vannak az útravalónak adott ételek között a
csirkecsontok és a tojáshéjak.
Hogy hoztak-e magukkal azt eddig nem sikerült bizonyítani.
Mivel őseinknek egyetlen szálláshelyükről sem kellett menekülniük, teljes
állatállományukkal, növényi magjaikkal és dugványaikkal együtt vonultak,
feltételezhető, hogy echós-kocsijaikban baromfi is volt.
A honfoglalók és az
Árpád-koriak baromfiai teljesen azonosak voltak; feltételezhető, hogy őseink
ezeket vagy hozták magukkal vagy a Kárpát-medencében őshonosak voltak.
Honfoglalás kori tyúkjaink a belső-ázsiai eredetű barnás színezetű magyar
parlagi tyúk leginkább vad ősére a bankíva tyúkokra hasonlított; e tyúkok
testsúlya 1,25-1,5 kg, a kakasoké 2-2,5 kg volt.
Mivel nem európai, hanem
ázsiai eredetűek, ezért, ha nem a magyarok, akkor már előttük a hunok vagy az
avarok hozták be a Kárpát-medencébe.
Mindenesetre több, mint ezer éven át
adaptálódtak a Kárpát-medence éghajlatához, ezért edzett, igénytelen állatok;
belőle nemesítették ki a kendermagos és a sárga magyar tyúkot, valamint a fehér
magyart melyek a külterjes tartást jól viselik.
Ez kopasznyakú (erdélyi
kopasznyakú) változatban is előfordul.
Mivel tojáshozama és növekedésének üteme
közel sem optimális, ezért az egyre ökumenizálódó világban kiszorította a
gyorsan növekvő, nagyobb és több tojást tojó, de minőségileg sokkal silányabb
fehér Plymouth-tyúk, a Leghorn, a Cornish valamint a tojó- és hús-hibridek.
Múltunkat tisztelő és a minőségi árut kedvelő magyarok újra egyre nagyobb
számban tenyésztik az ősi magyar tyúkfajtákat; ennek szellemi központja a Szent
István Egyetem. Ősi magyar mondánk szerint "Ha az őszi esős napok
beköszöntöttek, néha az ólmos eső összefagyasztotta a pusztai madarak
szárnytollait. Ilyenkor Álmos a csikósokkal lóra kapott, s a repülni nem tudó
ugartyúkok, fácánok és túzokok falkáit beterelte a karámok mögé.
A madaraknak
lenyírták a szárnyát és megszelídítgették őket. A téli szállásokon falkában
volt a szelíd fácán és a rikácsoló ugartyúk".
A parlagi lúd
Házilúd
...vagy házilúd őse a nyárilúd (Anser anser), amely
mintegy 5-6 ezer éve háziállat. Kozmopolita állat; Ázsiában éppúgy ismerték,
mint az ősi Egyiptomban vagy a Római Birodalomban.
Az ősi Kínában és
Belső-Ázsiában a kínai hattyúlúd vagy búbos lúd (Anser cígnoides) régtől
ismert, őshazája Mongólia és az Altaj vidéke. Gazdasági jelentősége nem
elsőrendű. Magyarországi múltját nem ismerjük.
Már a X-XI. századtól vannak
okleveleink arról, hogy a ludak után egyházi tizedeket kellett fizetni.
A
magyar lúd a Kárpát-medence éghajlatához adaptálódott; súlya 4,5 kg körüli,
tavasszal 15-20 tojást rak. Tolla évente két-háromszor téphető, többnyire fehér
változatát tenyésztik. Újabban kitenyésztett változata a landesi lúd és a
rajnai lúd.
A házikacsa
tulajdonképpen a tőkés réce (Anas plathyrynchos)
háziasított formája. Kínai kései nemesített formája a pekingi réce.
Szintén
kozmopolita állat a Kárpát-medencében is régtől őshonos és arra is élt, amerről
vagy amerre őseink jártak.
Őseink feltehetően a tőkésréce (tőkésruca)
tojásaiból keltették ki és szelídítették otthoni példányaikat.
A házigalamb
háziasítása Közép-Ázsiában - mások szerint
Kisázsiában - kezdődött mintegy 5000 évvel ezelőtt; itt a szirti galamb és a
koronás galamb vált háziállattá.
A galamb háziasításában jelentős szerepet
játszott, hogy a pusztai népek a madarakat szent és áldozati állatoknak
tartották; tisztelték és szerették azokat.
Előbb lett a galamb áldozati állat,
mintsem gazdasági haszonállat.
A házigalamb őse a szirti galamb (Columba
livia).
Eleinte húsáért tenyésztették, majd postagalambként használták.
Közép-ázsiai származású a magyar fodrosgalamb, amely magyar közvetítéssel
honosodott meg szerte Európában.
A magyar pávagalamb legyezőszerűen
kiterjesztett szárnyaival igen impozáns állat.
A budapesti rövid csőrű, gólyás
keringő Iránból (Perzsiából) került az országba. Honfoglalóink olyan
területeken éltek és vonultak át, ahol ismerték a galambokat; hogy hoztak-e
magukkal vagy itt a Kárpát-medencei fajokat nemesítették tovább, arra nincs
adatunk. Sok "magyar fajtát" ismerünk, ezeket többen tartják és
nemesítik (pl. Kuha László Zebegényben).
A "magyar" kutyafajták
Mivel a kutya faj rendkívüli genetikai változékonyságot és
változatosságot, ember által formálhatóságot rejt magában, így nehéz a kutyák
származását áttekinteni.
A fajtatenyészés kialakulása előtt az állatok tenyésztésében a használhatóság és a belső értékek jutottak meghatározó szerephez.
A pásztor számára másodlagos volt kutyájának kinézése, csak az volt a fontos, hogy megfelelően dolgozzon.
A régi kutyafajták ezért területenként különbözőek voltak.
A fajtatenyészés kialakulása előtt az állatok tenyésztésében a használhatóság és a belső értékek jutottak meghatározó szerephez.
A pásztor számára másodlagos volt kutyájának kinézése, csak az volt a fontos, hogy megfelelően dolgozzon.
A régi kutyafajták ezért területenként különbözőek voltak.
A magyar vitéz mellé sírjába nemcsak paripáját, hanem kutyáját
is elföldelték, bár honfoglalóink kutyacsontvázai a temetőkben többnyire a
sírok közötti gödrökben kerültek eltemetésre.
A kutyát a honfoglalás korában is - csakúgy, mint annak előtte - elsősorban őrző, védő funkciója, vadásztársi segítőkészsége és képessége miatt tartották.
A kutyák együtt vonultak gazdáikkal.
Paleozoológusaink és kynológusaink nem egyszer elméleti vitát folytatnak a magyarokhoz kötődő és velük a Kárpát-medencébe érkező kutyákról.
E viták már elcsitultak és viszonylag tiszta kép alakult ki ősi kutyáinkról.
E vitát legdiplomatikusabban talán Ócsag Imre foglalja össze:
"A jelenlegi nyolc nyilvántartásba vett és önálló fajként elismert magyar kutyafajta túlnyomó része a népvándorlás időszakában a hunok, az avarok, majd az őket követő magyarok és a később bevándorló besenyők és kunok pásztor- és vadászkutyájaként került a Kárpát-medencébe".
A kutya volt az első háziasított állat
, feltehetően a farkasból (Lupus lupus pallipesből) háziasították, de biztos, hogy kialakulásában más állatok (sakál, coyote) is szerepet kaptak.
A háziasítás kezdetén az ember valószínűleg ébersége, őrző-védő képessége miatt került kapcsolatba a kutyával.
Később e mindkét fél számára kedvező kapcsolat következtében egyre közelebb került egymáshoz a kutya és az ember, így a magyarok őseink életéhez is hozzátartozott az őrző-védő, a terelő és vadászó kutya.
Kutyáink fajtáiból is visszakövetkeztethetünk őseink életmódjára és az őshazára, hiszen a magyarság kutyákkal együtt érkezett a Kárpát-medencébe.
A kutyát a honfoglalás korában is - csakúgy, mint annak előtte - elsősorban őrző, védő funkciója, vadásztársi segítőkészsége és képessége miatt tartották.
A kutyák együtt vonultak gazdáikkal.
Paleozoológusaink és kynológusaink nem egyszer elméleti vitát folytatnak a magyarokhoz kötődő és velük a Kárpát-medencébe érkező kutyákról.
E viták már elcsitultak és viszonylag tiszta kép alakult ki ősi kutyáinkról.
E vitát legdiplomatikusabban talán Ócsag Imre foglalja össze:
"A jelenlegi nyolc nyilvántartásba vett és önálló fajként elismert magyar kutyafajta túlnyomó része a népvándorlás időszakában a hunok, az avarok, majd az őket követő magyarok és a később bevándorló besenyők és kunok pásztor- és vadászkutyájaként került a Kárpát-medencébe".
A kutya volt az első háziasított állat
, feltehetően a farkasból (Lupus lupus pallipesből) háziasították, de biztos, hogy kialakulásában más állatok (sakál, coyote) is szerepet kaptak.
A háziasítás kezdetén az ember valószínűleg ébersége, őrző-védő képessége miatt került kapcsolatba a kutyával.
Később e mindkét fél számára kedvező kapcsolat következtében egyre közelebb került egymáshoz a kutya és az ember, így a magyarok őseink életéhez is hozzátartozott az őrző-védő, a terelő és vadászó kutya.
Kutyáink fajtáiból is visszakövetkeztethetünk őseink életmódjára és az őshazára, hiszen a magyarság kutyákkal együtt érkezett a Kárpát-medencébe.
A honfoglaló magyarság jellegzetes kutyáit a paleozoológusok három
csoportba osztják:
1. rövid koponyájúakra, ahol a koponya alaphossza 131-7-151,6 mm közötti - ilyen a honfoglalás kori kutyaleletek 25 %-a;
2 a közepesen rövid koponyájú kutyákra, ahol a koponya alaphossza 151,6-165 mm között; ide a terrier jellegű kutyáink tartoznak; kutyaleleteink 16,6 %-a;
3. középnagy koponyájú kutyák , ahol az agykoponya közepesen széles és a homlok keskeny. A koponya alaphossza 165-172 mm közötti.
E csoportba a karcsú juhászkutyák tartoznak; honfoglalóink kutyáinak 25%-a.
Ezen túl még sokféle kutya került elő honfoglalóink sírjából.
1. rövid koponyájúakra, ahol a koponya alaphossza 131-7-151,6 mm közötti - ilyen a honfoglalás kori kutyaleletek 25 %-a;
2 a közepesen rövid koponyájú kutyákra, ahol a koponya alaphossza 151,6-165 mm között; ide a terrier jellegű kutyáink tartoznak; kutyaleleteink 16,6 %-a;
3. középnagy koponyájú kutyák , ahol az agykoponya közepesen széles és a homlok keskeny. A koponya alaphossza 165-172 mm közötti.
E csoportba a karcsú juhászkutyák tartoznak; honfoglalóink kutyáinak 25%-a.
Ezen túl még sokféle kutya került elő honfoglalóink sírjából.
"A magyar" kutyák a következők:
I. A magyar őrzőkutyák.
1. A komondor
(Canis familiaris pastoralis villosus haungaricus Raisitsi. 1924) a "kutyák királya"; régi neve: gubancos magyar juhászkutya", "selyemszőrű farkaseb", "pusztai komondor" vagy "lomposszőrű komondor".
A "kunok kutyája"-ként szokták emlegetni; neve - qumandur - ősi török eredetű.
Az ősmagyarok gulyáinak és méneseinek őrzésében oroszlánrész a komondornak jutott, mert megjelenése félelmet keltő, bátorsága példaszerű és küzdőképessége rendíthetetlen.
Jó hőszigetelő bundája révén jól tűrte a kontinentális klíma szélsőségeit; a forró nyári meleget és a dermesztő hideget.
A pásztorok csak fehér színűt alkalmaztak, mert éjjel jól meg tudták különböztetni a farkastól.
Minden mozgó idegenre szemből támad, egy pillanat alatt ugrik és harapása halálos.
A komondor, mint hűséges társ évezredeken át segített a pásztoroknak.
(Canis familiaris pastoralis villosus haungaricus Raisitsi. 1924) a "kutyák királya"; régi neve: gubancos magyar juhászkutya", "selyemszőrű farkaseb", "pusztai komondor" vagy "lomposszőrű komondor".
A "kunok kutyája"-ként szokták emlegetni; neve - qumandur - ősi török eredetű.
Az ősmagyarok gulyáinak és méneseinek őrzésében oroszlánrész a komondornak jutott, mert megjelenése félelmet keltő, bátorsága példaszerű és küzdőképessége rendíthetetlen.
Jó hőszigetelő bundája révén jól tűrte a kontinentális klíma szélsőségeit; a forró nyári meleget és a dermesztő hideget.
A pásztorok csak fehér színűt alkalmaztak, mert éjjel jól meg tudták különböztetni a farkastól.
Minden mozgó idegenre szemből támad, egy pillanat alatt ugrik és harapása halálos.
A komondor, mint hűséges társ évezredeken át segített a pásztoroknak.
Nagy testű, gubancos fehér vagy fehéres szőrű kutya (40-60 kg).
Hihetetlenül nyugodt, a nap nagy részét fekvéssel tölti, de éberen figyel és a legkisebb zajra is felfigyel.
A komondor a világ legintelligensebb kutyái közé tartozik, itt is kiemelkedő empátiaképessége.
Gazdája jó- vagy rossz hangulatát éppúgy megérzi, mint az idegen barátságos vagy ellenséges szándékát.
Idomítani jóformán nem kell: a szükséges ismereteket génjeiben hordozza.
Keveset eszik és kedveli a nomád viszonyokat; a falusi ház körüli hulladékkal is táplálható.
A magyar komondor a XIX. században "feleslegessé" vált, mivel eddigre a nyáj ellenségeit felszámolták.
Elszántságára, bátorságára jellemző, hogy a második világháborúban a fosztogató német, majd orosz katonák majdnem kiirtották ezt a fajtát, mivel kérlelhetetlenül őrizte a magyar lakhelyeket.
A fajta újraélesztését 9 egyeddel kezdték meg a '40-es évek derekán, jelenleg mintegy 500 komondorkölyök születik évente.
Az Egyesült Államokban keresett kutya lett, ott birkanyájat őriznek a prérifarkasok ellen.
Németországban "bodyguard”-ok helyett ők őrzik az ékszerüzleteket, mivel rezisztens a gázspray ellen.
Hihetetlenül nyugodt, a nap nagy részét fekvéssel tölti, de éberen figyel és a legkisebb zajra is felfigyel.
A komondor a világ legintelligensebb kutyái közé tartozik, itt is kiemelkedő empátiaképessége.
Gazdája jó- vagy rossz hangulatát éppúgy megérzi, mint az idegen barátságos vagy ellenséges szándékát.
Idomítani jóformán nem kell: a szükséges ismereteket génjeiben hordozza.
Keveset eszik és kedveli a nomád viszonyokat; a falusi ház körüli hulladékkal is táplálható.
A magyar komondor a XIX. században "feleslegessé" vált, mivel eddigre a nyáj ellenségeit felszámolták.
Elszántságára, bátorságára jellemző, hogy a második világháborúban a fosztogató német, majd orosz katonák majdnem kiirtották ezt a fajtát, mivel kérlelhetetlenül őrizte a magyar lakhelyeket.
A fajta újraélesztését 9 egyeddel kezdték meg a '40-es évek derekán, jelenleg mintegy 500 komondorkölyök születik évente.
Az Egyesült Államokban keresett kutya lett, ott birkanyájat őriznek a prérifarkasok ellen.
Németországban "bodyguard”-ok helyett ők őrzik az ékszerüzleteket, mivel rezisztens a gázspray ellen.
2. A kuvasz
(Canis felmiliaris undulans hungaricus Abonyi L. 1935). szintén nagy testű (32-52 kg), erős kutya.
A kuvasz szó állítólag sumer eredetű és annyit jelent, mint "a lovak kutyája", azaz a ménesek őrzőkutyája.
A kuvasz feladata nem annyira a ménes terelése, mint annak őrzése volt.
Ehhez rendkívüli állóképesség és éberség kellett.
E kutyák Mongóliától a Kárpát-medencéig sokfelé élnek, de ettől nyugatra nem őshonosak.
Arra, hogy a kuvasz honfoglalóink kutyája volt, arra a Keszthely-Fenékpuszta-i ásatások szolgáltatnak bizonyítékot.
A XV. században a marhacsordákat is ezek kísérték és napi 25-30 km-t is megtettek. A legközelebbi rokona a kaukázusi juhász és a tibeti massif.
A jelenlegi magyarországi törzsállomány 11 ezer; általában őseinket tisztelő magyar emberek tartják.
Értelmes, könnyen képezhető fajta.
Nem ugatós, de minden zavargásra azonnal reagál és támad.
Manapság nagy gyártelepek őrzője, de alkalmas személyvédelemre és nyomkövetésre is.
Régebben 4-5 kuvasz rendbe tudott tartani egy egész nyájat. ezért újra nagy lehetőségek nyílnak számukra.
Intelligens, kis ételszükségletű mutatós kutyafajta, a nomád életkörülmények között is megél.
(Canis felmiliaris undulans hungaricus Abonyi L. 1935). szintén nagy testű (32-52 kg), erős kutya.
A kuvasz szó állítólag sumer eredetű és annyit jelent, mint "a lovak kutyája", azaz a ménesek őrzőkutyája.
A kuvasz feladata nem annyira a ménes terelése, mint annak őrzése volt.
Ehhez rendkívüli állóképesség és éberség kellett.
E kutyák Mongóliától a Kárpát-medencéig sokfelé élnek, de ettől nyugatra nem őshonosak.
Arra, hogy a kuvasz honfoglalóink kutyája volt, arra a Keszthely-Fenékpuszta-i ásatások szolgáltatnak bizonyítékot.
A XV. században a marhacsordákat is ezek kísérték és napi 25-30 km-t is megtettek. A legközelebbi rokona a kaukázusi juhász és a tibeti massif.
A jelenlegi magyarországi törzsállomány 11 ezer; általában őseinket tisztelő magyar emberek tartják.
Értelmes, könnyen képezhető fajta.
Nem ugatós, de minden zavargásra azonnal reagál és támad.
Manapság nagy gyártelepek őrzője, de alkalmas személyvédelemre és nyomkövetésre is.
Régebben 4-5 kuvasz rendbe tudott tartani egy egész nyájat. ezért újra nagy lehetőségek nyílnak számukra.
Intelligens, kis ételszükségletű mutatós kutyafajta, a nomád életkörülmények között is megél.
II. Magyar pásztorkutyák (terelő kutyák)
1. A puli
(Canis familiaris ovilis villosus hungaricus Raisits 1924).
Pásztorkodó őseink terelőkutyája, régebben "vízikutyának" nevezték, mert főként a zsombékos helyekre elkalandozott állatok kihajtására használták.
A pásztorok szerint "olyan okos, mint az ember, meg is érti az embert, nemcsak beszél, hanem gondolkozik is".
Ősi keleti fajta¸ első ábrázolása a sumer Eriduból (Abu Sahrainból) származik a Kr. előtti 3800-ból.
Ősi sumer neve: puli.
A hagyomány - és a kutatók szerint - a puli azonos az ősi tibet doggal vagy a tibet- terrier-el.
Az 1400-as évekből maradt olyan híradásunk amely szerint "a magyarok ősi terelő pásztorkutyája a lompos szőrű és kis termetű eb - a puli - volt".
Fennmaradását a pásztorkodó életmódnak, a nyájnak és a pusztának köszönhette.
Az idők folyamán megjelenési formája sokat változott.
A pulitulajdonosok legendákat mesélnek intelligenciájáról.
Közepes testnagyságú (10-15 kg), energikus, nagyon élénk vérmérsékletű állat, rendkívül tanulékony, kifejezetten bátor, szinte semmitől sem fél.
Legnagyobb értéke munkakészsége.
Nem kell külön képzésnek alávetni, ha egyszer-kétszer látta a terelést, a későbbiekben nagy pontossággal végzi azt.
Hihetetlen gyorsasággal tanul meg bármit.
Ma már a Föld minden részén vannak "puli klubok".
Mivel pásztoraink inkább pumit és mudit tartanak, ezért a pulik egyre inkább a városokba szorulnak, ahol életterüknek nem megfelelő a környezet.
Mai megjelenési formáját csak mintegy száz évvel ezelőtt nyerte el, őse hasonlított a Lhasa apsor-ra és a Si-cura kutyákra. feltételezhetően mindkét kutyafajta egy közös őstől származik.
(Canis familiaris ovilis villosus hungaricus Raisits 1924).
Pásztorkodó őseink terelőkutyája, régebben "vízikutyának" nevezték, mert főként a zsombékos helyekre elkalandozott állatok kihajtására használták.
A pásztorok szerint "olyan okos, mint az ember, meg is érti az embert, nemcsak beszél, hanem gondolkozik is".
Ősi keleti fajta¸ első ábrázolása a sumer Eriduból (Abu Sahrainból) származik a Kr. előtti 3800-ból.
Ősi sumer neve: puli.
A hagyomány - és a kutatók szerint - a puli azonos az ősi tibet doggal vagy a tibet- terrier-el.
Az 1400-as évekből maradt olyan híradásunk amely szerint "a magyarok ősi terelő pásztorkutyája a lompos szőrű és kis termetű eb - a puli - volt".
Fennmaradását a pásztorkodó életmódnak, a nyájnak és a pusztának köszönhette.
Az idők folyamán megjelenési formája sokat változott.
A pulitulajdonosok legendákat mesélnek intelligenciájáról.
Közepes testnagyságú (10-15 kg), energikus, nagyon élénk vérmérsékletű állat, rendkívül tanulékony, kifejezetten bátor, szinte semmitől sem fél.
Legnagyobb értéke munkakészsége.
Nem kell külön képzésnek alávetni, ha egyszer-kétszer látta a terelést, a későbbiekben nagy pontossággal végzi azt.
Hihetetlen gyorsasággal tanul meg bármit.
Ma már a Föld minden részén vannak "puli klubok".
Mivel pásztoraink inkább pumit és mudit tartanak, ezért a pulik egyre inkább a városokba szorulnak, ahol életterüknek nem megfelelő a környezet.
Mai megjelenési formáját csak mintegy száz évvel ezelőtt nyerte el, őse hasonlított a Lhasa apsor-ra és a Si-cura kutyákra. feltételezhetően mindkét kutyafajta egy közös őstől származik.
4. A pumi
(Canis familiaris ovilis villosus terrarius Raisitsi. Anghi 1935). A XVII-XVIII. században alakult ki.
Valószínűleg a puli és német, illetve francia terelőkutyák kereszteződéséből jött létre. Rendkívül élénk, nyüzsgő állat.
Kedvencként nem igen terjedt el, viszont a pásztorok leggyakoribb segítőtársa. A lakott településeken gyorsan a ház jó őrzője lesz.
(Canis familiaris ovilis villosus terrarius Raisitsi. Anghi 1935). A XVII-XVIII. században alakult ki.
Valószínűleg a puli és német, illetve francia terelőkutyák kereszteződéséből jött létre. Rendkívül élénk, nyüzsgő állat.
Kedvencként nem igen terjedt el, viszont a pásztorok leggyakoribb segítőtársa. A lakott településeken gyorsan a ház jó őrzője lesz.
5. A mudi
(Canis ovilis Fényesi. Anghi 1936) kialakulása a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető, amikor kínológusaink határozottan leírták és különválasztották a pulit és a pumit.
Hamarosan kiderült, hogy e két formától eltérő harmadik pásztorkutya jellegű egyedek - a mudik - is kereszteződtek szerte az országban.
Az előbbi két kutyánál csendesebb, de a terelés vérében van és kevés tanítást igényel. Bátor, erős, rámenős kutya, házőrzésre is kiválóan alkalmas.
Még vaddisznó-vadászaton is nagy hasznát veszik.
(Canis ovilis Fényesi. Anghi 1936) kialakulása a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető, amikor kínológusaink határozottan leírták és különválasztották a pulit és a pumit.
Hamarosan kiderült, hogy e két formától eltérő harmadik pásztorkutya jellegű egyedek - a mudik - is kereszteződtek szerte az országban.
Az előbbi két kutyánál csendesebb, de a terelés vérében van és kevés tanítást igényel. Bátor, erős, rámenős kutya, házőrzésre is kiválóan alkalmas.
Még vaddisznó-vadászaton is nagy hasznát veszik.
III. Magyar vadászkutyák
Kutyáink őse, a farkas már a jégkorszak kezdetén falkába
tömörült, értelmes vadász volt.
Amíg az ember életmódjához hozzá tartozott a vadászat, kutyái is mint vadásztársak töltötték be szerepüket.
Amikor az ember áttért a földművességre, a kutyák szerepe is bővült amellett, hogy megmaradt régi funkciója - a vadászat - is.
Ősi vadászkutyáink nagy része ma is élő fajta, de már valamennyit nem használják vadászatra.
A szelindekek, a hajtókutyák és a kopók mellett a vizslák és az agarak voltak a solymászáskor legszívesebben alkalmazott kutyák.
Okos, engedelmes kutyák ezek, kitűnő szimattal rendelkeznek. Ezek terelték a háló felé a felrebbentett fürjet, a foglyot és ugrasztották ki vackából a nyulat.
Amíg az ember életmódjához hozzá tartozott a vadászat, kutyái is mint vadásztársak töltötték be szerepüket.
Amikor az ember áttért a földművességre, a kutyák szerepe is bővült amellett, hogy megmaradt régi funkciója - a vadászat - is.
Ősi vadászkutyáink nagy része ma is élő fajta, de már valamennyit nem használják vadászatra.
A szelindekek, a hajtókutyák és a kopók mellett a vizslák és az agarak voltak a solymászáskor legszívesebben alkalmazott kutyák.
Okos, engedelmes kutyák ezek, kitűnő szimattal rendelkeznek. Ezek terelték a háló felé a felrebbentett fürjet, a foglyot és ugrasztották ki vackából a nyulat.
6. A magyar agár
Az ember mellé szegődött kutyák eleinte csak segítették az embert a vad elejtésében, s ennek fejében megkapták azt, amit az ember meghagyott.
Mielőtt az ember az íjat és a nyilat megszerkesztette, vagy azzal egyidőben már rendelkezett olyan gyors járású, a száguldó vadnál is sebesebben futó kutyafajtával, amely megszerezte számára a zsákmányt.
Ez a kutya lehetett az agár őse.
A magyar agár eredetére vonatkozó feltevések szerint a népvándorlás folyamán Ázsiából Európába özönlő nagyállattartó lovas népek rendelkeztek agár típusú kutyákkal, melyeket futó vadak elfogására használtak.
Az agár eredetét nem ismerjük; legrégebbi emlékeik az egyiptomi és a babyloni kultúra idejéből származnak.
A honfoglaló magyarok minden bizonnyal hoztak magukkal Európában eddig nem ismert agarakat.
E kutya nemcsak kitűnő futó, hanem bátor, szívós fajta, futó nyúl, őz, szarvas sőt farkas vadászatnál is eredményesen használták.
Az ember mellé szegődött kutyák eleinte csak segítették az embert a vad elejtésében, s ennek fejében megkapták azt, amit az ember meghagyott.
Mielőtt az ember az íjat és a nyilat megszerkesztette, vagy azzal egyidőben már rendelkezett olyan gyors járású, a száguldó vadnál is sebesebben futó kutyafajtával, amely megszerezte számára a zsákmányt.
Ez a kutya lehetett az agár őse.
A magyar agár eredetére vonatkozó feltevések szerint a népvándorlás folyamán Ázsiából Európába özönlő nagyállattartó lovas népek rendelkeztek agár típusú kutyákkal, melyeket futó vadak elfogására használtak.
Az agár eredetét nem ismerjük; legrégebbi emlékeik az egyiptomi és a babyloni kultúra idejéből származnak.
A honfoglaló magyarok minden bizonnyal hoztak magukkal Európában eddig nem ismert agarakat.
E kutya nemcsak kitűnő futó, hanem bátor, szívós fajta, futó nyúl, őz, szarvas sőt farkas vadászatnál is eredményesen használták.
7. A magyar vizsla
(vagy simaszőrű magyar vizsla) őshonos magyar kutyafajta.
Mai standardját 1982-en fogadták el.
A bozótos, sűrű, áttekinthetetlen terepen vadászó ember segítőtársa lehetett a jó orrú vizslák őse.
A magyar vizsla zsemlesárga színű, könnyen és gyorsan idomítható, a durva bánásmódot nehezen tűrő, igen intelligens, kiváló memóriájú és jó kombinációs készségű magyar kutyafajta.
Jó szimatú, jó vadmegállító- és elhozási hajlammal megáldott a magyar vizsla.
Valaha apróvadak vadászatára használták.
Őse az Ázsiából a magyarokkal érkezett vadászkutyafajta volt, más kutatók szerint a magyaroknak a IX. században behozott keleti kopóját keresztezték a Kárpát-medencében talált kopókkal és így alakult ki a magyar vizsla.
A magyar vizslát már a XI. században ismerték. Híres volt Balassi Bálint magyar vizslatenyészete.
Régi magyar közmondás úgy tartja, hogy ha az összes többi vadászkutya ki is pusztulna, a vizsla valamennyit képes lenne helyettesíteni.
Van a magyar vizslának egy drótszőrű változata is, amely középnagy, erős testalkatú, sárga drótszőrű vadászkutya.
Intelligens, ragaszkodó és kiegyensúlyozott állat.
(vagy simaszőrű magyar vizsla) őshonos magyar kutyafajta.
Mai standardját 1982-en fogadták el.
A bozótos, sűrű, áttekinthetetlen terepen vadászó ember segítőtársa lehetett a jó orrú vizslák őse.
A magyar vizsla zsemlesárga színű, könnyen és gyorsan idomítható, a durva bánásmódot nehezen tűrő, igen intelligens, kiváló memóriájú és jó kombinációs készségű magyar kutyafajta.
Jó szimatú, jó vadmegállító- és elhozási hajlammal megáldott a magyar vizsla.
Valaha apróvadak vadászatára használták.
Őse az Ázsiából a magyarokkal érkezett vadászkutyafajta volt, más kutatók szerint a magyaroknak a IX. században behozott keleti kopóját keresztezték a Kárpát-medencében talált kopókkal és így alakult ki a magyar vizsla.
A magyar vizslát már a XI. században ismerték. Híres volt Balassi Bálint magyar vizslatenyészete.
Régi magyar közmondás úgy tartja, hogy ha az összes többi vadászkutya ki is pusztulna, a vizsla valamennyit képes lenne helyettesíteni.
Van a magyar vizslának egy drótszőrű változata is, amely középnagy, erős testalkatú, sárga drótszőrű vadászkutya.
Intelligens, ragaszkodó és kiegyensúlyozott állat.
8. Az erdélyi kopó
(magyar kopó vagy pannon kopó).
A mai erdélyi kopók őseiben a magyarok által behozott és az itt találtak kereszteződései.
Leginkább Erdélyben terjedt el.
A lóról való vadászat őseinknél is a kedvelt vadászati módok közé tartozott.
A pannon kopókról hivatalosan először csak a középkor elején hallunk, amikor Európa-szerte divatossá vált a kopózás.
Nevét egy 1237-ből származó oklevél is említi.
A Bécsi Képes Krónika a magyarok őshazáját ábrázolva ilyen kopót ábrázol.
Középnagy testű kopófajta, jóindulatú, bátor, szenvedélyes és kitartó vadászkutya, vadkeresésre és elhozásra egyaránt alkalmas.
Kitűnően hajt és eredményesen lefogja a vadat.
Hajtás közben magas csengő hangot hallat, állóra ugat. Gazdájához ragaszkodik és azt meg is védi.
Nagy magyar főurak (Mátyás király, a Rákócziak és a Zrinyiek) kedvelt sportja volt a kopózás.
A hosszú lábú kopó inkább a nagyvadra, míg a rövid lábú rókára, nyúlra volt használható.
(magyar kopó vagy pannon kopó).
A mai erdélyi kopók őseiben a magyarok által behozott és az itt találtak kereszteződései.
Leginkább Erdélyben terjedt el.
A lóról való vadászat őseinknél is a kedvelt vadászati módok közé tartozott.
A pannon kopókról hivatalosan először csak a középkor elején hallunk, amikor Európa-szerte divatossá vált a kopózás.
Nevét egy 1237-ből származó oklevél is említi.
A Bécsi Képes Krónika a magyarok őshazáját ábrázolva ilyen kopót ábrázol.
Középnagy testű kopófajta, jóindulatú, bátor, szenvedélyes és kitartó vadászkutya, vadkeresésre és elhozásra egyaránt alkalmas.
Kitűnően hajt és eredményesen lefogja a vadat.
Hajtás közben magas csengő hangot hallat, állóra ugat. Gazdájához ragaszkodik és azt meg is védi.
Nagy magyar főurak (Mátyás király, a Rákócziak és a Zrinyiek) kedvelt sportja volt a kopózás.
A hosszú lábú kopó inkább a nagyvadra, míg a rövid lábú rókára, nyúlra volt használható.
A kutyára való esküvés
A kutyára tett eskü és a kutyaáldozat egyszerre közvetített üzenetet és intelmet az esküvőnek.
A kutyára való esküvés hátterét egy mitikus történet világítja meg, amely kizárólag a török népeknél ismert.
Eszerint "a szőr nélküli kutyát az Isten az újonnan teremtett ember védelmére rendelte. A kutya azonban a védelmi parancsot megtagadta, mivel az ördög egy bundával megvesztegette, Így az Isten a kutyát büntetéssel sújtotta".
A kutya különös tiszteletnek örvend a kínaiaknál.
Hitük szerint az égnek szentelt fehér kutyák őrzik az uralkodót a túlvilágon; ezért állítottak fel kutyaszobrokat a császárok sírjai elé.
Az ősi török népeknél a farkas mellett a kutya volt a totemisztikus ős és a népek vándorlását meghatározó "vezér", de a kutyák vezették a lelkeket a túlvilágra is, ahol nyájak őrzőiként és a vadászatnál szolgáltak.
A belső-ázsiai népeknél - így a magyaroknál is - a kutya feláldozása a szerződéskötésnek fontos része volt.
Nem számított szokatlannak, hogy keresztény uralkodóknak "pogány" fejedelmekkel kötendő szerződéseik alkalmával a Bibliára, a keresztre vagy egy ereklyére tett esküvés mellett kölcsönösség alapján a másik fél szokásait - így a kutyára való esküvést - érvényesítették.
Theotmár salzburgi érsek 900-ban a pápának írt levelében a frankoknak a magyarokkal kötött szerződésükről számol be, amelynek megkötésekor a magyarok "kutyára, farkasra és más istentelen pogány dologra" esküdtek.
Ugyanilyen szerződést kötöttek a magyarok a morvákkal, a bizánci császárok 580-ban az avarokkal, 815-ben a bolgárokkal és 917-ben a besenyőkkel.
A kutyára tett eskü és a kutyaáldozat egyszerre közvetített üzenetet és intelmet az esküvőnek.
A kutyára való esküvés hátterét egy mitikus történet világítja meg, amely kizárólag a török népeknél ismert.
Eszerint "a szőr nélküli kutyát az Isten az újonnan teremtett ember védelmére rendelte. A kutya azonban a védelmi parancsot megtagadta, mivel az ördög egy bundával megvesztegette, Így az Isten a kutyát büntetéssel sújtotta".
A kutya különös tiszteletnek örvend a kínaiaknál.
Hitük szerint az égnek szentelt fehér kutyák őrzik az uralkodót a túlvilágon; ezért állítottak fel kutyaszobrokat a császárok sírjai elé.
Az ősi török népeknél a farkas mellett a kutya volt a totemisztikus ős és a népek vándorlását meghatározó "vezér", de a kutyák vezették a lelkeket a túlvilágra is, ahol nyájak őrzőiként és a vadászatnál szolgáltak.
A belső-ázsiai népeknél - így a magyaroknál is - a kutya feláldozása a szerződéskötésnek fontos része volt.
Nem számított szokatlannak, hogy keresztény uralkodóknak "pogány" fejedelmekkel kötendő szerződéseik alkalmával a Bibliára, a keresztre vagy egy ereklyére tett esküvés mellett kölcsönösség alapján a másik fél szokásait - így a kutyára való esküvést - érvényesítették.
Theotmár salzburgi érsek 900-ban a pápának írt levelében a frankoknak a magyarokkal kötött szerződésükről számol be, amelynek megkötésekor a magyarok "kutyára, farkasra és más istentelen pogány dologra" esküdtek.
Ugyanilyen szerződést kötöttek a magyarok a morvákkal, a bizánci császárok 580-ban az avarokkal, 815-ben a bolgárokkal és 917-ben a besenyőkkel.
A "teve-kérdés"
Belső-Ázsiában őshonos a kétpúpú teve - a Camelus bactrianus.
Őseink őshazájában, majd közép-ázsiai szálláshelyén és vonulásuk déli szegélyén élt e teve, amelyet "kiegészítő" állatként ők is alkalmaztak.
Került elő teve honfoglalás kori hagyatékunkból (Czeczericz helységből) de tudjuk, hogy III. Béla királyunk 1189-ben Barbarossa Frigyes kereszteseinek három vagy négy tevét ajándékozott.
Erről az eseményről Lübecki Arnold és Ansbertus is megemlékezik.
Olvasunk róla Anonymusnál: "Árpád vezér tanácsot tartva elküldte követeit Salán vezérhez, és küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút".
A Bécsi Képes Krónika a "kunok bejövetele" fejezetben tevét ábrázol.
Őseink őshazájában, majd közép-ázsiai szálláshelyén és vonulásuk déli szegélyén élt e teve, amelyet "kiegészítő" állatként ők is alkalmaztak.
Került elő teve honfoglalás kori hagyatékunkból (Czeczericz helységből) de tudjuk, hogy III. Béla királyunk 1189-ben Barbarossa Frigyes kereszteseinek három vagy négy tevét ajándékozott.
Erről az eseményről Lübecki Arnold és Ansbertus is megemlékezik.
Olvasunk róla Anonymusnál: "Árpád vezér tanácsot tartva elküldte követeit Salán vezérhez, és küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút".
A Bécsi Képes Krónika a "kunok bejövetele" fejezetben tevét ábrázol.
Méhészet őseinknél
A méh (meh) és a méz (mer) szavaink a legősibb, legkeletibb
török népeknél ugyanebben a formában ma is előfordul.
Nem tudjuk, hogy melyik nép kezdte el a méhészetet, de a Kínai Évkönyvek szerint ők már a Kr.előtti 2000-ben ismerték.
A Stein Aurél által 1913-1915 között feltárt a Kr.utáni első századból való belső-ázsiai Turfán melletti asztanai aknasírban méhészeti jelenetek (méhek és kaptárak) láthatók.
Ősi méhészkedő nép vagyunk, az Árpád korban már sok helységnevünk (Födémes, Méhész, Méhes, Méhlő, Sonkolyos) és személynevünk (Méznevelő, Mézművelő, Mézadó) tanúskodik erről.
Nem tudjuk, hogy melyik nép kezdte el a méhészetet, de a Kínai Évkönyvek szerint ők már a Kr.előtti 2000-ben ismerték.
A Stein Aurél által 1913-1915 között feltárt a Kr.utáni első századból való belső-ázsiai Turfán melletti asztanai aknasírban méhészeti jelenetek (méhek és kaptárak) láthatók.
Ősi méhészkedő nép vagyunk, az Árpád korban már sok helységnevünk (Födémes, Méhész, Méhes, Méhlő, Sonkolyos) és személynevünk (Méznevelő, Mézművelő, Mézadó) tanúskodik erről.
Állattartás őseinknél
Árpád magyarjainak az állattartás és a földművelés két
egyenrangú ősfoglalkozása volt.
Nem egyik alakult ki a másikból, hanem mind a kettő egymás mellett élt.
Az állattartás külterjes volt, amint azt belső-ázsiai feltárások vagy akár a Gödöllő-Babat völgyi Árpád kori templom, veremházak, faházak és karámok egysége is mutatja.
Állatainkat őseink szállásukon karámokban tartották, amennyiben sok állatuk volt, azok egy részét elvitték távolibb legelőkre legelni, de télire mindig visszatértek szállásukra.
Téves az a nézet, amit Hortobágyon és Bugacon a külföldieknek mutogatnak, mintha a magyarok állataikkal csak úgy ténferegtek volna a nagy pusztaságban.
A "kalandozások idején" idegenbe vezetett hadjárataink jól mutatják, hogy lovaink hideget-meleget jól tűrő állatok voltak, amelyeket az istállózás nem kényeztetett el, télen azonban maradandó épületekkel épített szálláshelyeinken karámba zárva éltek és részben maguk kaparták ki élelmüket a hó alól, részben pedig takarmányon éltek.
Nem egyik alakult ki a másikból, hanem mind a kettő egymás mellett élt.
Az állattartás külterjes volt, amint azt belső-ázsiai feltárások vagy akár a Gödöllő-Babat völgyi Árpád kori templom, veremházak, faházak és karámok egysége is mutatja.
Állatainkat őseink szállásukon karámokban tartották, amennyiben sok állatuk volt, azok egy részét elvitték távolibb legelőkre legelni, de télire mindig visszatértek szállásukra.
Téves az a nézet, amit Hortobágyon és Bugacon a külföldieknek mutogatnak, mintha a magyarok állataikkal csak úgy ténferegtek volna a nagy pusztaságban.
A "kalandozások idején" idegenbe vezetett hadjárataink jól mutatják, hogy lovaink hideget-meleget jól tűrő állatok voltak, amelyeket az istállózás nem kényeztetett el, télen azonban maradandó épületekkel épített szálláshelyeinken karámba zárva éltek és részben maguk kaparták ki élelmüket a hó alól, részben pedig takarmányon éltek.
A vadászatról és a solymászatról
Ellentétben a velünk erőszakkal rokonságba állított finnugor
népekkel, a magyarok ősei sohasem éltek gyűjtögető-halászó életmódot.
Őseink egy része nyájaikat, gulyáikat, csordáikat és ménjeiket szálláshelyüktől közelebb-messzebb terelgetve legelőváltós pásztorkodó nagyállattartó életmódot folytatva jutottak el Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe.
A szállásterületen élők intenzív földművességet folytattak.
Az állattartó életforma őseink történetében azt jelentette, hogy mindennapi gazdasági biztonságot adott a közösségnek, a társadalmat nem szolgáltatta ki a vadászat- vagy egyéb élelemszerzés kockázatának, esetleg sikertelenségének.
Őseink mégis vadásztak.
A régi és mai lovas népek vadászati hagyományai jól tükrözik az ősi, íjász vadászati módokat.
A kínai történeti írók közlik, hogy a hsziungnúk minden évben közös nagy vadászatokat rendeztek, ezek azonban nem hússzerzés célját szolgálták, hanem afféle hadgyakorlat jellegűek voltak; az összetartozás érzését fejezték ki és kultikus célokat szolgáltak.
Őseink egy része nyájaikat, gulyáikat, csordáikat és ménjeiket szálláshelyüktől közelebb-messzebb terelgetve legelőváltós pásztorkodó nagyállattartó életmódot folytatva jutottak el Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe.
A szállásterületen élők intenzív földművességet folytattak.
Az állattartó életforma őseink történetében azt jelentette, hogy mindennapi gazdasági biztonságot adott a közösségnek, a társadalmat nem szolgáltatta ki a vadászat- vagy egyéb élelemszerzés kockázatának, esetleg sikertelenségének.
Őseink mégis vadásztak.
A régi és mai lovas népek vadászati hagyományai jól tükrözik az ősi, íjász vadászati módokat.
A kínai történeti írók közlik, hogy a hsziungnúk minden évben közös nagy vadászatokat rendeztek, ezek azonban nem hússzerzés célját szolgálták, hanem afféle hadgyakorlat jellegűek voltak; az összetartozás érzését fejezték ki és kultikus célokat szolgáltak.
Őseink vadászatának egyik célja állatállományuk védelme volt; a
legelők környékéről kíméletlenül ki kellett pusztítani a ragadozókat (farkast,
medvét).
Másrészt vadászatok alkalmával lehetett a férfikorba kerülőket harcra edzeni, megtanítani a nyeregből való íjászatra, a dárdával és a gerellyel való bánásra és a bátorságra.
Lovas íjász - Jenei Brigitta rajza
Erről Anonymusnál ezt olvassuk:
"Az ifjak majdnem minden nap vadászaton voltak, aminek következtében azon időktől fogva máig a magyarok a legjobbak a vadászatban megelőzve más nemzeteket".
Őseink vadászata másodlagosan az öltözködéshez szükséges néhány anyag megszerzésére (vaddisznó-, medve bőre, róka prémje stb.) is irányult.
A leánykérésnél - ezt Dzsajhánitól tudjuk - fontos szerepet játszott a coboly, a hermelin, a mókus, a menyét, a nyest és a róka prémje.
Végül a vadászat szórakozás céljait is betöltötte; őseink tulajdonképpen mai értelemben sportvadászatot űztek.
A régebbi időkben a vadászat nem a gazdagok kiváltsága volt.
Mindenki szabadon vadászhatott, aki valamely nemzetségnek, illetve törzsnek származásánál fogva tagja volt.
Másrészt vadászatok alkalmával lehetett a férfikorba kerülőket harcra edzeni, megtanítani a nyeregből való íjászatra, a dárdával és a gerellyel való bánásra és a bátorságra.
Erről Anonymusnál ezt olvassuk:
"Az ifjak majdnem minden nap vadászaton voltak, aminek következtében azon időktől fogva máig a magyarok a legjobbak a vadászatban megelőzve más nemzeteket".
Őseink vadászata másodlagosan az öltözködéshez szükséges néhány anyag megszerzésére (vaddisznó-, medve bőre, róka prémje stb.) is irányult.
A leánykérésnél - ezt Dzsajhánitól tudjuk - fontos szerepet játszott a coboly, a hermelin, a mókus, a menyét, a nyest és a róka prémje.
Végül a vadászat szórakozás céljait is betöltötte; őseink tulajdonképpen mai értelemben sportvadászatot űztek.
A régebbi időkben a vadászat nem a gazdagok kiváltsága volt.
Mindenki szabadon vadászhatott, aki valamely nemzetségnek, illetve törzsnek származásánál fogva tagja volt.
Többféle vadászatot ismertek.
Legnagyobb jelentőségű a csoportos vadászat volt.
A Mongolok Titkos Történetében olvassuk, hogy a harcosok béke idején nagyszabású vadászatokat rendeztek és ezeken gyakorolták a hadmozdulatok rendjét, a zászló- és kürtjeleket.
VI. León bizánci császár részletesen leírja a türkök hajtóvadászatát.
Őseink vadászatuknál használták a "zengő nyílvesszőt"
A zengő nyílvessző áldás volt (Csaba királyfi mondája).
Zengő nyílhegy
(Forrás: www.zengőnyil.hu - Mudra László)
Harci zengő nyílhegy
(Forrás: www.zengőnyil.hu - Mudra László)
, amely egyrészt felugrasztotta a kisvadakat, másrészt azok hangját utánozva kicsalta azokat búvóhelyükből.
Őseink használtak különféle csapdákat, bár életükben az ilyen vadászatnak nem igen volt jelentősége.
Honfoglalás idején a Kárpát-medence igen gazdag volt vadban (medvében, őzben, vaddisznóban, bölényben, hiúzban, zergében, jávorszarvasban, gímszarvasban,
szikaszarvasban, dámban, kőszáli kecskében, muflonban nyúlban, hódban, fácánban, vadpulykában fogolyban, fürjben, vadkacsában stb.).
Ősi vadászatunk nem ezen állatok kiirtására irányult, hiszen őseinknek állathúsban soha nem volt hiánya.
Ez volt az oka, hogy nem tudunk arról, hogy bármikor is veszekedés tárgyát képezte volna az itt élt őslakosság és honfoglalóink között a vadászterületek tulajdonjoga.
Őseink lovaglási tudása...
...és íjkezelése...
László Gyula alkotása - íjasmester:
... a kalandozások kora lejárta után a vadászatokban maradt fenn.
A magyar vadászok - kivéve az "úrvadászokat", a pénzért vadászokat és az orvvadászokat - ma is virtusból és szenvedélyből vadásznak, amely vadászat nemcsak a fegyver dolga, hanem a vaddal való küzdelemé, a bátorságé, a tapasztalaté és a tudásé.
Ismerni kell az állatok természetét, vackait, éjjeli és nappali vadászútjait,
itatóhelyeit és mozdulatait.
A vad természete ezer év alatt nem változott.
Bár a vadászat lehetősége a Kárpát-medencében a honfoglalás után mérhetetlenül nagy volt...
...ásatásokból kikerült állatcsontok azt bizonyítják, hogy ennek százalékos aránya csak 5%-ot tett ki, tehát őseink vadászata nem élelemszerzés célzatú volt.
Legnagyobb jelentőségű a csoportos vadászat volt.
A Mongolok Titkos Történetében olvassuk, hogy a harcosok béke idején nagyszabású vadászatokat rendeztek és ezeken gyakorolták a hadmozdulatok rendjét, a zászló- és kürtjeleket.
VI. León bizánci császár részletesen leírja a türkök hajtóvadászatát.
Őseink vadászatuknál használták a "zengő nyílvesszőt"
A zengő nyílvessző áldás volt (Csaba királyfi mondája).
(Forrás: www.zengőnyil.hu - Mudra László)
(Forrás: www.zengőnyil.hu - Mudra László)
, amely egyrészt felugrasztotta a kisvadakat, másrészt azok hangját utánozva kicsalta azokat búvóhelyükből.
Őseink használtak különféle csapdákat, bár életükben az ilyen vadászatnak nem igen volt jelentősége.
Honfoglalás idején a Kárpát-medence igen gazdag volt vadban (medvében, őzben, vaddisznóban, bölényben, hiúzban, zergében, jávorszarvasban, gímszarvasban,
szikaszarvasban, dámban, kőszáli kecskében, muflonban nyúlban, hódban, fácánban, vadpulykában fogolyban, fürjben, vadkacsában stb.).
Ősi vadászatunk nem ezen állatok kiirtására irányult, hiszen őseinknek állathúsban soha nem volt hiánya.
Ez volt az oka, hogy nem tudunk arról, hogy bármikor is veszekedés tárgyát képezte volna az itt élt őslakosság és honfoglalóink között a vadászterületek tulajdonjoga.
Őseink lovaglási tudása...
...és íjkezelése...
HIHETETLEN REKORD EGY SZÉKELY LOVAS MESTERLÖVÉSZTŐL
Vágtázó lovon, nyereg és kantár nélkül, 15 nyílvesszővel
hajtotta végre a bravúros mutatványt!
Pászka Lehel
cikk:
László Gyula alkotása - íjasmester:
... a kalandozások kora lejárta után a vadászatokban maradt fenn.
A magyar vadászok - kivéve az "úrvadászokat", a pénzért vadászokat és az orvvadászokat - ma is virtusból és szenvedélyből vadásznak, amely vadászat nemcsak a fegyver dolga, hanem a vaddal való küzdelemé, a bátorságé, a tapasztalaté és a tudásé.
A vad természete ezer év alatt nem változott.
Bár a vadászat lehetősége a Kárpát-medencében a honfoglalás után mérhetetlenül nagy volt...
...ásatásokból kikerült állatcsontok azt bizonyítják, hogy ennek százalékos aránya csak 5%-ot tett ki, tehát őseink vadászata nem élelemszerzés célzatú volt.
Az agarászat ősrégi magyar sport volt.
Az agár talán az egyetlen vadászeb, amely nem idomítottság által, hanem atavisztikus üldözőszenvedéllyel párosult óriási gyorsaságával ejti el a vadat.
Nyúlra, rókára és őzre használják.
Az agarak sohasem szimatra, hanem szemre hajtanak.
Honfoglaló őseink sportból és kedvtelésből és nem élelemszerzés céljából agarásztak. Mára nálunk e sportág kiveszett.
Az agár talán az egyetlen vadászeb, amely nem idomítottság által, hanem atavisztikus üldözőszenvedéllyel párosult óriási gyorsaságával ejti el a vadat.
Nyúlra, rókára és őzre használják.
Az agarak sohasem szimatra, hanem szemre hajtanak.
Honfoglaló őseink sportból és kedvtelésből és nem élelemszerzés céljából agarásztak. Mára nálunk e sportág kiveszett.
A kopózás is ősi vadászati mód
A kopók régi magyar udvarházak reprezentatív tartozéka volt.
Őseink e vadászati ágat is sportként űzték; honfoglalóinkkal bekerült kopóink is e vadászati mód jelenlétét bizonyítják.
A kopók régi magyar udvarházak reprezentatív tartozéka volt.
Őseink e vadászati ágat is sportként űzték; honfoglalóinkkal bekerült kopóink is e vadászati mód jelenlétét bizonyítják.
A solymászat
Solymász - László Gyula alkotása
...kifejezetten belső-ázsiai eredetű és a sztyepi népek egyik vadászati módja.
Az idomított vadászmadárral való vadászat változatlan formában megérte a mát.
Őseink Belső-Ázsiából hozták magukkal a solymászat mesterségét; mai ragadozómadaraink nevei mind törökök (ölyv, sólyom, karvaly, torontál, bese, szongor, turul, kerecsen stb.).
Számos helységnevünk (Solymár, Solymos, Kerecsend stb.) is őrzi e madarak nevét és régészeti leleteinken is gyakori a sólyommal való vadászjelenet ábrázolása, sőt honfoglalás kori sírból (a Csongrád megyei Mártélyról) is került elő altaji vadászsólyom (Falco gyrfalco altaicus menziber) csontváza.
Szent István idején
a szolgáltató rendek között ott találjuk a solymárokat, fészekszedőket és
sólyomnevelőket.
Árpád-házi királyaink solymászatáról egy 1136-ból származó írásos emlékünk van, de a XIV. századi Képes Krónika is megemlékezik Könyves Kálmán solymászatáról. III.- és IV.
Béla királyaink szenvedélyes solymászok voltak; pénzeikre is solymász-jeleneteket nyomattak.
A katolikus egyház, mint ősi "pogány" hagyományt nem nézte jó szemmel e sportot; egy 1279-ből származó zsinati határozat szerint "ha valamely szerzetes sólymokkal vadászaton éretik, bárkinek megengedtetik, hogy azokat elvegye tőle".
...kifejezetten belső-ázsiai eredetű és a sztyepi népek egyik vadászati módja.
Az idomított vadászmadárral való vadászat változatlan formában megérte a mát.
Őseink Belső-Ázsiából hozták magukkal a solymászat mesterségét; mai ragadozómadaraink nevei mind törökök (ölyv, sólyom, karvaly, torontál, bese, szongor, turul, kerecsen stb.).
Számos helységnevünk (Solymár, Solymos, Kerecsend stb.) is őrzi e madarak nevét és régészeti leleteinken is gyakori a sólyommal való vadászjelenet ábrázolása, sőt honfoglalás kori sírból (a Csongrád megyei Mártélyról) is került elő altaji vadászsólyom (Falco gyrfalco altaicus menziber) csontváza.
Árpád-házi királyaink solymászatáról egy 1136-ból származó írásos emlékünk van, de a XIV. századi Képes Krónika is megemlékezik Könyves Kálmán solymászatáról. III.- és IV.
Béla királyaink szenvedélyes solymászok voltak; pénzeikre is solymász-jeleneteket nyomattak.
A katolikus egyház, mint ősi "pogány" hagyományt nem nézte jó szemmel e sportot; egy 1279-ből származó zsinati határozat szerint "ha valamely szerzetes sólymokkal vadászaton éretik, bárkinek megengedtetik, hogy azokat elvegye tőle".
A Kr. előtti III. évezredből Egyiptom óbirodalmi korából már
ismerünk sólyomábrázolást
-, igaz ekkor még Ré napistent sólyom fejjel, Hóruszt pedig teljes sólyom képében ábrázolták.
Vadászmadárként való ábrázolása a Kr. előtti VIII. századból az Újasszír Birodalom Dur-Sarrukin (ma Korshabad) városából származik.
Hasonló képet láthatunk Persepolisban a Kr. előtti VI. századból.
A kínai Han-birodalom idejéből (Kr.e. 206 - Kr.u. 220) vadat űző ragadazómadarakat festettek le, de ismerték a solymászatot a görögök is.
A régi pusztai művészet sokszor és nagy hozzáértéssel ábrázolta a sólymot, a solymászt és áldozatát.
-, igaz ekkor még Ré napistent sólyom fejjel, Hóruszt pedig teljes sólyom képében ábrázolták.
Vadászmadárként való ábrázolása a Kr. előtti VIII. századból az Újasszír Birodalom Dur-Sarrukin (ma Korshabad) városából származik.
Hasonló képet láthatunk Persepolisban a Kr. előtti VI. századból.
A kínai Han-birodalom idejéből (Kr.e. 206 - Kr.u. 220) vadat űző ragadazómadarakat festettek le, de ismerték a solymászatot a görögök is.
A régi pusztai művészet sokszor és nagy hozzáértéssel ábrázolta a sólymot, a solymászt és áldozatát.
Őseink jobban szerették a már kifejlett madarakat befogni, mint
a fiókákat felnevelni, hiszen a felnőtteknek már volt tapasztalatuk a
vadászatban.
A sólymokat sohasem kínozzák, inkább dédelgették.
Kézből etetik és a fejet védő sapkát egyre hosszabb időre veszik le a sólyom fejéről.
A nevelés ideje kb. egy hónapig tart.
A sólymok nagy sebességgel már a levegőben eltöri áldozatának hátgerincét.
Keskeny, hosszú szárnyaik és a nagy sebesség miatt főleg nyílt terepen vadásznak vele.
A pusztai népek erejük, gyorsaságuk és emberi nézőpont szerinti lovagiasságuk miatt gyakran választották "szent", tiszteletreméltó állatuknak a levegőnek ezen urait.
A solymászat rendkívül nagy megbecsülését bizonyítja, hogy
Árpád nemzetsége a turul nevét viselte címerében.
A magyar solymászat nagy hírű volt, még a középkorban is magyar solymászmester tankönyvét használták Európában.
A sólymokat sohasem kínozzák, inkább dédelgették.
Kézből etetik és a fejet védő sapkát egyre hosszabb időre veszik le a sólyom fejéről.
A nevelés ideje kb. egy hónapig tart.
A sólymok nagy sebességgel már a levegőben eltöri áldozatának hátgerincét.
Keskeny, hosszú szárnyaik és a nagy sebesség miatt főleg nyílt terepen vadásznak vele.
A pusztai népek erejük, gyorsaságuk és emberi nézőpont szerinti lovagiasságuk miatt gyakran választották "szent", tiszteletreméltó állatuknak a levegőnek ezen urait.
A solymászat rendkívül nagy megbecsülését bizonyítja, hogy
Árpád nemzetsége a turul nevét viselte címerében.
A magyar solymászat nagy hírű volt, még a középkorban is magyar solymászmester tankönyvét használták Európában.
Továbbá:
- Gyógyító növényeink 1./a rész:
- Gyógyító növényeink 1./b rész:
- Gyógyító növényeink 2. rész:
- Gyógyító növényeink 3. rész:
- Gyógyító növényeink 4. rész:
- Gyógynövények alkalmazása, gyűjtése:
- Természetes permetlevek kertből, mezőről:
- Kiskertünkben - Vegyes kultúrák. Kedvező hatású szomszéd növények:
- Kertészeti naptár - Zöldségeskert - Vetés - Növények társítása:
- Praktikusan az otthonunkban – kiskertünkben
- Fogyás a természet erejével:
- A csodás Lenmag:
- Vegyszermentes tartósítás - Öreganyáink fortélyai:
- Lekvárfőzési ABC:
- Paradicsomültetés, paradicsomtermesztés, palántázás:
- EGÉSZSÉGVÉDŐ NAPTÁR:
- Melyik virág ehető a kertünkben?
- Őszi munkálatok a kiskertben:
- SZABÓ GYÖRGY BÜKKSZENTKERESZTI FÜVESEMBER TANÁCSAI:
- Csicsóka – a jótékony szénhidrát:
- A Hársvirág gyógyító növényünk
- Egzotikus gyümölcsök — Trópusi gyümölcsök:
- A mediterrán őshonos fája – az Oliva:
- Eltitkolt orvosság: az ezüstkolloid:
- A nyírfa mágikus ereje, mely önálló fejezetet igényel!:
- A magyarság ősi gyógymódjai és vallása:
- Hűsítő italok – házilag:
- Így készíts hófehér karácsonyfadíszt szódabikarbónából:
- A házi - főzött gyurma receptje:
- Finomságok – Receptek/1.:
- A vadkender olaj meggyógyítja a rákot, de vajon miért nem tudja ezt senki?:
- Dió - a csudajó, mely önálló fejezetet igényel:
- Szúnyogcsípés ellen a hagymától a banánhéjig:
- ALOE VERA - a csodanövény:
- Gyermekláncfű - Pongyolapitypang:
- A BÁRSONYVIRÁG (BÜDÖSKE) ELŰZI A KÁRTEVŐKET KERTÜNKBŐL:
- Nagymamáink házi praktikái – 1. rész:
- Nagymamáink házi praktikái – 2. rész:
- A FOKHAGYMA:
- Gyógyító növényeink - felsorolás:
- Régi gyógyborok, gyógypálinkák:
- Érmelléki asszonyok hagyatéka:
- ÖSSZEFOGLALÓ – RENDSZEREZŐ - GYÓGYÍTÓ NÖVÉNYEINK:
- GYÖMBÉR - A MINDENT TUDÓ GYÓGYNÖVÉNY:
- AZ ÉDES ÜRÖM (ARTEMISIA ANNUA) A RÁK ELLEN:
- A PARLAGFŰ - AMBRÓZIA - ISTENEK ELEDELE:
A Szakkarai Piramis – a kvantumgép:
- A Kozmikus Szövedékkel Való Személyes Kapcsolatod!:
- Skalárháború:
- Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
- A BIOELEKTROMOSSÁG TUDOMÁNYÁNAK EREDMÉNYEI – DIMENZIÓKAPUK:
- Mi is a Lélek?:
- TOBOZMIRIGY - A TESTÜNK CSODÁJA:
- A teremtés energiái – Kundalini:
- A kézben, a talpon ... benne van az egész ember - Térkép az egészségünkhöz – Reflexzónák - Aura - Csakrák - Csokrok:
- A csakrák betegségei - behangulásuk:
- A SZERVÓRA:
- A VÍZ ÜZENETE - A REZGÉSEK HATÁSA A VÍZRE:
- Gyógyító kéztartások - Mudrák:
- Faszén - Aktív szén:
- Biokertészek csodaszere a házi fahamu
- FŰSZERNÖVÉNYEINK:
- Körömvirág:
- A LEVENDULA:
- AZ AROMATERÁPIA - ILLÓOLAJOK:
- SÁFRÁNY - A FŰSZEREK KIRÁLYA - A KIRÁLYOK FŰSZERE:
- A DOHÁNY LEHET A RÁK ELLENSZERE:
- MÁK - MÁKOLAJ:
- ZSÁLYA:
- Petróleummal is lehet gyógyítani a rákot - Szabó Gyuri bácsi tanácsai:
- Az útifű:
- Galaj:
- Az erős paprika:
- A méhek és a méz:
- A DARAZSAK:
- A LEPKÉK:
- ÉJSZAKAI LEPKÉK:
- A MADARAK:
- KÉRŐDZŐK:
- DISZNÓFÉLÉK:
- LÓFÉLÉK ÉS A SZAMÁR:
- A HOLLÓ – HOLLÓ FAJTÁK
- FECSKEFÉLÉK:
- KROKODILOK:
- SÜNFÉLÉK:
- A GOMBÁK ORSZÁGA:
- A talaj élővilág (edafon) összetevői:
- ALGÁK - MOSZATOK:
- RÁKOK:
- TENGERISÜNÖK ÉS TENGERICSILLAGOK:
- KAGYLÓK:
- TENGERI CSIGÁK - TENGERI FÉRGEK - VÍZI GILISZTÁK:
- KORALLOK - SZIVACSOK:
- MEDÚZÁK - TENGERIUBORKÁK - POLIPOK:
- PIÓCÁK:
- SZÁJTÁTÓHALAK VAGY KÖRSZÁJÚAK:
- KALMÁROK:
- CSIKÓHALAK:
- EVEZŐLÁBÚ RÁKOK:
- DELFINEK:
- Minden betegség lelki eredetű - Az emberi test a lélek térképe:
- A TEKNŐSÖK:
- A Galápagos-szigeteki óriás teknősök és iguánák:
- A KOLIBRIFÉLÉK:
- GRÁNÁTALMA:
- A SZIKOMORFA:
- IBOLYA – ÁRVÁCSKA:
- MEDVEHAGYMA ÉS TARTÓSÍTÁSA:
- ÖSSZEFOGLALÓ – RENDSZEREZŐ - GYÓGYÍTÓ NÖVÉNYEINK:
- Mángold - a majdnem spenót:
- BODZA:
- TUDJ MEG MINDENT A MENTÁRÓL:
- Eper - Szamóca - Receptek:
-Figyeljük a TURULmadár érkezését!:
- Mit jelképez a szarvas?: http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/03/mit-jelkepez-szarvas.html
- Az ősmagyarok háziállatai - az íjászat:
http://emf-kryon.blogspot.hu/2013/08/az-osmagyarok-haziallatai.html
Szeretettel,
Gábor Kati
blog oldalam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.