A
Pránanadi gyógyítás nem tartozik semelyik valláshoz!
Ez a különleges masszázstechnikaTibetből,
ebből a mesebeli tartományból származik.
Titkait évezredekóta kolostorokban őrzik, mári.e.
2700-ből maradtak fenn írásos emlékek a módszer hatásairól.
Egy teljes körű,átfogótechnika, mely szigorúprotokolltszerint kezeli a test minden egyes
pontját – határozott, mégis lassú,meditatívmozdulatokkal követve az izmokat a
lábujjaktól a fejbúbig.
Nem sorolható kifejezetten egyik masszázságba sem, ameridiánokmentén ugyanúgy végighalad, mint anyirokrendszeren, azidegeken, a csakrákon.
Egyaránt hat abőrre,izmokra, kötőszövetre,csontokra,idegekre,gondolatokra, érzésekre.
A stressz, rossz testtartás okozta megfeszültizmok a masszázs hatására elernyednek,
megőrzik rugalmasságukat, a csontok erősek, ellenállók maradnak.
Avérkeringés normalizálódik, a
nyirokkeringést beindul.
Ez a pozitív változás segíti a szervezetben felhalmozódott
testi-lelki gondokat okozó méreganyagok távozását.
A masszázs harmóniába hozza a testet és a lelket, nem csak a
fizikális, hanem a lelki salakanyagok kiürülését is elősegítve.
A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is.
A különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak.
Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan
kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet
szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben.
Pásztorportrék ünneplőben...
Juhászlány vótam, juhászné vótam, még az uramnak is az összes
ivadéka juhász vót mind, mind… Az én szüleimnek az eleje úgy, hogy a
dédöregapjának a dédöregapja is mind juhász vót…
(Tóth Józsefné Papp Julianna Szül.: 1916. Juhász-feleség;
Ókígyós.)
Az én elődöm mind pásztordinasztia vót. Az ükapámtul
visszamenőlegesen is. Én az vótam, az apámék is azok vótak, a bátyám is az vót,
pásztorember vót… Hát így éltünk tovább!
(Deák Antal Szül.: 1923. Kanász számadó; Orosi-puszta.)
Gyűjtötte és lejegyezte: Harangozó Imre
Megleltem: Papp Zsolt oldalán
A Pásztormunka
A pásztortársadalomban fönnáll egy belső tagozódás.
Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv
szerint alakult ki.
Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák"
közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési
lehetőségektől, - ennek következtében attól is, hogy az adott
"szakma" hány fővel képviseltette magát azon a vidéken.
Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort,
melyek itt fontossági sorrendbe vannak szedve:
-csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője,
őrzője
-gulyás - azaz marhapásztor, a gulya
őrzője
-juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője
-kondás, kanász – disznópásztor, a
konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint
teleltette a disznókat azaz ,,ridegen tartotta"
- csordás és a csürhés – az istállóban
tartott,
csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.
-A szárnyasok őrzésével többnyire
gyermekek lettek megbízva,
így mindenütt a rangsor végére kerültek,
ezek közül
a libapásztor, a ludas említhető meg
itt.
A fontossági elsőbbségért mindig nagy "verseny" folyt
a csikós és a gulyás között.
Egyes tájakon (Nagykunság, Hortobágy) a csikós vezette a
pásztorrangsor elejét, másutt (Nyírség, Bodrogköz), ahol kevesebb volt a
csikós, a gulyás állt az élen.
Érdekes kivétel, hogy a Bakonyban és Somogyban - és általában a
Dunántúlon - a rangsort a kanász, később (20. század) a juhász vezette.
A másik féle sorrend már a tapasztaltságtól, rátermettségtől (és
így többnyire a kortól) is függött, ezek:
-számadó – a legelőre hajtott állatokért
a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy, - az uradalom, majd a
falu vagy a gazdaság fogadta föl egy-egy szezonra.
Majd ő jelölte ki, fogadta föl segítőit,a bojtárokat, így
tulajdonképpen ő alá tartozott az összes felfogadott pásztor.
Távollétében az öregbojtár,
vagyis az első bojtár helyettesítette.
Az öregbojtár után következett a többi bojtár, és a sor végén a
,,tanuló" - a kisbojtár.
-bojtár – az állatok őrzésével közvetlenül
megbízott ember.
Becsei kisbojtár
További elnevezések, névváltozatok, szokások
-birkás - a nyugat-európai juhfajták
pásztora, míg a régi magyar fajták őrzőjét juhásznak hívták továbbra is
-bács, bacsó - a számadó juhász neve a
magyar nyelvterület északi részén
-monyator - fiatal pásztor, pásztorfiú
(fehér fordított bundája van és bundasapkája)
A juhász kifejezés a
magyar nyelvben eredetileg ihász
formában élt, mai alakját a nyelvi illeszkedés során nyerte el.
Egyébként a borjas tehenek bikával együtt járó csoportját anyagulyának,
- a bika nélkül tartott 1–3 éves üszők csapatát szűrgulyának,
a tinókból állókat tinó
- ,
a csak bikákból állót bikagulyának
nevezték.
A pásztorok munkáját a terelőkutyák segítették,
a Kárpát-medencébe így a magyarok által hajtott nyájakat
kísérték a puli, a pumi, a komondor és a
kuvasz.
Józsa Judit alkotása
A nyájat vezető szarvasmarha nyakába kolompot kötöttek, ez volt a ,,vezérürü" vagy ahogy ma jobban ismerik: a főkolompos, akiknek gyakran nevet is adtak
(pl. Szárcsa, Rigó, Szilaj, Pillangó, Fecske, Hattyú)
A kolomp minden időben vaslemezből volt kikovácsolva, ennek az
öblösen messzezengő hangját jobban hallották s így tudták követni a társai,
míg a juhok nyakába csengőt,
csengettyűt akasztottak mely többnyire rézből öntöttek.
A nap legfontosabb szakasza volt az ,,itatás", amikor is a gémeskút vagy csordakút körül
összegyülekeztek az állatok.
"Egyik iszik a Meggyesbe,
A másik a Cserepesbe,
A harmadik a Morgóba,
Gulyaménes csavargóba"
Birkanyáj itatása 1930 as évek - Hortobágy
Cserepes
Először mindig a lovak ittak a vályúból, mert ők nem isznak más állat után - ,,a ló a legtisztább
állat" tartja a mondás is, - ahol pedig hosszú kifolyó vályú készült ott
is a lovak soroltak be a legközelebb a vödörhöz.
Itatás után következett a ,,delelés",
- a rekkenő melegben tilos volt hajtani meg egyébként is az állatokra ráfért
ilyenkor egy nagyobb pihenés.
Aba-Novák Vilmos - Itatás a gémeskútnál (1927.)
A tehenek kérődztek, a vályú végénél lévő pocsolyákban vagy
saras helyeken pedig a disznók ,,dagonyáztak".
Itatás a Hortobágyon
Csallóközi pásztorkodás
Csallóközben már 1717-ben létezett a juhászok céhe.
A 19. század végére, szinte kuriózumként, még mindig kétféle
pásztorkodásról beszélhetünk a csallóközben.
Az egyik az Öreg-Duna szigetein és az ártéri területeken művelt külterjes, szilaj, a 20. században már
csak félszilaj állattartás, a másik pedig az állatokat naponta kihajtó községi pásztorkodás.
A csallóközi szarvasmarhatartás a 20. század elejéig csak az
őshonos fajtát ismerte.
A juhokat nem hajtották a külső legelőkre, hanem a Csallóközben
művelt kétforgós mezőgazdaságban keletkezett ugarokon tartották őket.
A csallóközi pásztorkodás a termelőszövetkezetek megalakulása
idején, a közbirtok-rendszer széthullásával és az új technológiák bevezetésével
szűnt meg.
Ez a folyamat lassan zajlott, a kisalmási állami gazdaságnak még
volt három juhásza 1955-ben.
Marhakolomp
Palóc pásztorhagyomány
Tudós pásztor – pásztorélet
A tudós pásztor a magyar népi hitvilág természetfeletti erejű
személye,
akinek hatalmában áll az (elsődlegesen az általa gondozott) állatokat
tetszőlegesen irányítani, vagy más boszorkányos tetteket végrehajtani.
A tudós pásztor lehet gulyás, kondás vagy csikós, de juhászok
„tudományát” nem becsülte sokra a pásztortársadalom.
Az utolsó tudós pásztort a 20. század első felében tartották
számon.
Nem a cirkuszosoktól lett ellesve, hanem kései utódja ennek és
ma már csak turisztikai attrakció pl. a Hortobágyon az intésre vagy érintésre
,,leroskadó" és ott mozdulatlanná dermedő paripa...
Ide kívánkozik azonban azt is megjegyezni, hogy minden
pásztorcsoport körében ismert és híres volt az állatgyógyításhoz értő ember,
aki ha kellett törést, harapást, pata vagy belső betegségeket egyaránt
gyógyított, illetve fogakat műtött ki vagy reszelt le és a kergekóros birkáknál
koponyalékelést is végzett.
A juhok körmölése és nyírása általános tudásnak számított, ma
ünnepi bemutatókon, falunapokon látható.
A kis állatok világrajövetelénél is segédkeztek.
A vemhes kanca és a tehén megellett, a disznó megfialt.
Ha pedig szükség volt rá heréltek, - a fiatal bikát tinóvá, a
kan malacot meg ártánnyá.
A szegődéskor ki lett kötve, nem csak a fizetség, hanem hogy
hány fiatal állatot vághattak le időnként a saját élelmezésükre.
Fizetséggel a tarsolyukban szívesen ittak és csárdást táncoltak
a csárdákban, a kanászok a kanásztáncot ropták.
Kötekedni velük,
sértegetni őket nem volt tanácsos, mert volt olyan erejű például, aki mérgében
az öklével rácsapott az arasznyi vastag tölgyfaasztalra és az végigrepedt.
Az elszámolni nem tudó, és így szélnek eresztett pásztorok
váltak betyárokká,
országúti rablókká, de a legtöbb ilyen ember nem a
kegyetlenségéről, hanem a nőkkel
szembeni gavalléros viselkedéséről, és a szegények megsegítéséről volt híres.
A vadállatok és a nyájrabló betyárok ellen nem csak késsel,
hanem a középkor óta viselt vas fokossal, másutt kanászbaltával védekeztek, a
csikósok pedig a szíjak végén ólmozott ostoraikkal.
Az elhullott vagy levágott állatokat is feldolgozták, a félig
tartósított szőrökkel-bőrökkel elszámoltak, vagy ha lehetett az ezekből készült
használati vagy dísztárgyakat eladták a vásárokon.
Ilyen volt például a suba, a vizestömlő, a kulacs, a
dohányzacskó vagy akár a bikacsök.
Sótartó
Az ügyes kezű pásztoremberek hogy az idő jobban teljen díszített
fafaragványokat készítettek
a bizsók (faragókés) vagy egy törött és benyelezett borotvapenge
segítségével: a sótartó, a titkos-záras borotvatartó, a fakanál, a furulya vagy
a (néha ólommal berakott) ostornyél mellé sorolhatjuk a szaruból
faragott-karcolozott rühzsírtartót és az ivó vagy jelző tülköt is.
Mivel a szebb darabokat a mátkáiknak ajándékozták vagy a
vásárokon a gazdák elkunyerálták, megvették, a pásztor kénytelen volt mindig
újabbat csinálni és ez később egyfajta mellékfoglalkozássá nőtte ki magát.
Egy-egy szűknyakú üvegbe apránként beleillesztgetett, majd a
keresztre feszített Jézussá és virágokká összeragasztgatott fadarabakáknak, -
az úgynevezett ,,türelemüveg" eladásával pedig már komolyabb jövedelemre
is szert lehetett tenni!
A faragásokat évszámmal, szignóval és néha ajánlással is
ellátták.
A 18. században élt legszorgalmasabb és legügyesebb kezű faragó
pásztorok messze földön híressé váltak, az Ő pásztorfaragásaik ma már roppant
árakon cserélnek gazdát árveréseken és múzeumokban gazdagítják a magyarság
kultúrkincsét.
Épp ezért kell odafigyelni pl. egy-egy múzeum költözésekor, hogy
ezek az állampolgári javak csak úgy ne ,,vesszenek" el...
Kobak - ital tartására
Tudós pásztorok, ördöngős dudások
A furulyát és a dudát a pásztoroktól eredeztetik a mondák,
azonban míg a furulya Isten, addig a duda az ördög teremtménye.
Furulyán és dudán egyaránt lehet jól játszani,
"ördöngősen" azonban csak dudán lehet.
Koós József, a híres furulyás-dudás pásztor is ilyen ördöngös
tudományra vágyott, legalábbis ezt mondta Pál Istvánnak:
„Tudod, fiam, én milyen
dudás szeretnék lenni? Olyan, mint amilyet a régi öregek emlegetnek, hogy
földobta a vállára, vagy bedobta az ágy alá, vagy ő mulatott, a duda meg a
szögön szólt.
De ezt csak mondták, de én még nem hallottam, de hát mondják, én
is mondom”
Az ördöngös dudás, akinek hangszere akkor is szól, ha nem fújja,
szinte minden dudás történet főszereplője.
Ahogyan Pál István édesapja, idősebb Pál István is, tudós
pásztorként főként a jószág gyarapítására, gyógyításra, a rossz idő
elhárítására, idegen ártó erőktől való védelemre használták.
A tudományt legtöbbször az ördögtől eredeztették.
Számtalan példa van rá, hogy a táltosnak kiválasztott emberek az
öreg táltosokkal folytatott viadal - bika és farkas képében - során váltak
beavatottá.
Tudásukkal mindig a falut szolgálták, de fizetséget ezért soha
nem fogadtak el. A tudósok a haláluk előtt a tudomány átadását kötelezőnek
tartották, mert ha nem sikerült átadni, akkor az ördög elvitte őket a pokolba.
Pál István pásztor - dudás
A duda nem feltétlen jár együtt a táltossággal, de az ördöngös
dudást „tudományos” embernek tartották.
Pásztorként természetfeletti erővel rendelkeztek az állatok
felett- például a pásztorbotjára akasztott cifraszűr körül ottmaradnak az
állatok akkor is, ha ő maga messze jár.
Azonban ezt a tudományt csak addig lehet használni, míg el nem
mondják másnak. A tudós pásztor tehát kettős szorításban él: ha élni akar
tudományával, hallgatnia kell, de ha időben nem talál olyat, aki át meri venni
tőle, akkor elkárhozik.
Pontosan így tudta ezt a szigetközi Sós Antal is.
Ugyanakkor az ördöngös dudálás és a tudós pásztorség nem
feltétlenül jár együtt.
Pál István, apjához hasonlóan rendelkezett „tudománnyal”,
azonban nem tudott sosem ördöngösen dudálni.
A tudós pásztorok rítusai általában a falu javát szolgálták.
A falusi pásztorok fokhagymakereszttel
védték az állatokat Luca napján, vesszőgúzzsal
varázsoltak termékenységet Ádám-Évakor,
gyertyával hárították a rontást csapásakról nagypénteken,
gyógyítottak embert, állatot, hárítottak el rontást a ház körül.
Ezekért a szolgálatokért éppúgy nem fogadtak el fizetséget,
ahogy a zeneszolgáltatásért sem.
A pásztor a közelében található anyagokból, fa, szaru, tülök...
ivótülök
...változatos formájú és díszítésű tárgyakat készíthet: ivóedény...
Használták a szarut intarzia gyanánt fatárgyakra, botokra,
juhászkampókra...
juhászkampó
...bicska és késnyelekre.
Az állattenyésztés virágkorában nem volt gond egy-egy tülök
kiválasztása, pl. elhullás esetén.
A magyar fehér fajta hosszú, nemesen ívelt vonalú szarvát
használták, legalkalmasabb az ökör szarva, ha szép fehéres.
Az ebből készült kanásztülök elérte a 80 cm-t is.
A szaru könnyen formálható, erős, rugalmas anyag.
Ezt később már egy iparos, a fésűs vette meg, a kanász is készen
vásárolta a kürtöt.
A képen látható ivótülök Zemplén vármegyéből való, geometrikus
és virágmintával díszített.
A szarv hegyes végét átfúrták, hogy az akasztásra szolgáló
szíjat áthúzzák rajta.
A pásztorművészet az Alföldön, ott is a peremvidéken és a
Dunántúlon volt a legfejlettebb, főképpen a fafaragás.
A Tiszántúl északi részén növényi és geometrikus elemeket
látunk, központi közös díszítményből kiágazó indákkal és virágokkal.
Megfelelőit a szlovákoknál és ruszinoknál is megtaláljuk.
Az Ung vidékén tipikus a tulipán motívum.
Tájegységenként változatosak a motívumok, de egymást sosem utánozzák,
és egy művész sem ismétli a saját faragását.
Előfordul a galamb csőrében virág, de gyakoribb a szív motívum.
Szív alakból nő ki a virágbokor, levél szív alakú, a keményfából
készült széktámla nyílásait szív alakúra fűrészelik.
Az 1820-as évektől az emberábrázolás és virágdíszítmény vált
általánossá. Középpontjában maga a pásztor áll, másik gyakori a betyár,
nyalkán, büszkén, cifra kalapban, szűrrel vagy zsinóros dolmányban, puskával,
fokossal ábrázolva.
A pásztor társa a juh vagy a kutyája, a betyárt szeretőjével
vagy az általa legyőzött pandúrral ábrázolják.
A díszítéstechnikában legrégibb és nevezetes eljárás a
spanyolozás, ahol is a rajzolt mintába öntik a felolvasztott spanyolviaszt,
majd ledörzsölik.
Azután a vésés, a karcolás, végül a domború faragás.
A paraszti szóhasználatban mindig jól megkülönböztetik a naponta
hazajáró csorda pásztorától.
A község vagy a gulyatartó gazdaság kihajtástól beszorulásig
fogadja;
1945 előtt az uradalmakban a növendékállatokat gondozó gulyás
éves konvenciós cseléd volt.
A pásztorszervezet élén gulyásszámadó állott, ő fogadta a
bojtárokat, akik állattartás, élelmezés és készpénzbér fejében az őrzést,
legeltetést és itatást ellátták.
Terelőeszköze a bunkós
bot
és a gulyás karikás,
az
állatok kifogására pányvás vagy rudas kötelet használ.
A Dunántúlon az uradalmak legelőre járó fejősteheneinek őrzőjét csirásnak nevezték.
A Kiskunságban a tehetősebb gazdák külön legeltetett nagyobb
csapat marhájának őrzője a kurta gulyás.
Csikósok
(lópásztor)
A csikósok egykor igen megbecsült tagjai voltak a magyar
társadalomnak.
Jellegzetes lószerszámot használnak ma is, ez az úgynevezett patrac, a heveder nélküli
nyeregféleség.
Terelőeszközük a saját maguk készítette, díszes karikás ostor,
mellyel a ménest terelik.
A KARIKÁS OSTOR
A "karikás" jelző onnan származik, hogy e típusú
ostort gyakran – bár korántsem általánosan – forgó karika közbeiktatásával
erősítik a nyeléhez.
A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségük
jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák.
A karikás faragással,
szíjfonatokkal, sallangokkal, pillangókkal díszített.
A karikás sok részből
tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése.
Általánosnak mondható a nyélhez erősítő szíjkötés neve: a telek.
A karikás
derekát kötél köré 6, 8 vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor.
Az ehhez
csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor
a durranó hangot adja.
A karikás ostorral való bánni tudás ma már a hagyományőrzés
része is.
(Forrás: wiki alapján)
A csikósok legfontosabb társa a hátaslovuk, melyet sok mindenre
megtanítanak.
Régen hasznos módszer volt a ló-fektetés, így az éles szél és a
támadók elől is megmenekülhetett ló és lovasa.
Ma a csikós bemutató ügyességi gyakorlatai között ló-fektetés,
ló-ültetés és kendőlopás is szerepel.
Egy történet szerint ...
...réges-régen egy német úr fogadást kötött
egy alföldi csikóssal, hogy az ő kutyája okosabb a lónál.
A német úr azt állította, hogy a kutya azért okosabb, mert utasításra
leül, lefekszik - erre a csikós bebizonyította neki, hogy az ő lova is képes
ugyanerre.
Azóta ez a mutatvány a csikósok körében hagyománnyá vált.
A csikósoknak nem volt más eszközük, amivel megvédjék a méneseiket
a rablóktól és a vadállatoktól, ezért megtanultak mesterien bánni az ostorral, ami nem csak fegyver lett,
hanem játékaikban is szívesen használták.
Külön attrakciónak számít a puszta-ötös.
Puszta ötös - Koncz Csaba festménye
Maga a produkció abból áll, hogy a csikóslegény a két hátulsó ló
hátán állva hajtja a magyaros stílusban összefogott lovakat.
Koch-ötösnek is nevezik, mert sokáig úgy tartották, hogy a
bravúros mutatványt Ludwig Koch osztrák festő álmodta vászonra 1923-ban.
A kiváló magyar lovas, Lénárd Béla keltette életre a képet.
OMÉK 1958 (Első magyar Puszta
ötösfogat Lénárd Béla hajtásában ):
Régi metszetek között kutatva nemrég egy cirkuszi plakátra bukkantak,
mely 1845-ből származott.
A képen magyaros kantározású, összefogott együttes két hátulsó
lován állva a magyar csikós összesen kilenc lovat hajtott.
Ma már a csikósok egymás rekordjait döntik meg, már 16 lovat is
hajtottak egyszerre.
Igen jól betanított, rendkívül ügyes lovasemberekre van ezekhez
a bemutatókhoz szükség, hiszen az erős iramban hajtott lovakon bemutatott
puszta-ötös valóban igazi lovas bravúr.
Nincs asztalom, sem székem… Csikósélet a Hortobágyon:
Juhász (Sólyom László) jellegzetes kalapviseletben és bajusszal (Vésztő, Békés m.)
A tájanként változó neve egyúttal a pásztorszervezeten belüli
helyzetét is meghatározza.
Az Alföldön és Erdélyben általános a bács, bacsa vagy → bacsó (oláh eredetű szó, de a szláv nyelvekben is ismert)
elnevezésű juhpásztor, az urasági vagy közös nyájak ivar és kor szerint
elkülönített csoportjait őrző →bojtárok → számadója, gazdája.
Juhász kampóval
juhászkampó
A nyájjuhász a Tiszántúlon több gazda tulajdonát képező közös
(anya-, kos-, ürü-) nyáj pásztora.
Juhász a Hortobágyon
A Duna–Tisza közén a nem fejős (pl. meddő) nyájakat őrzi,
függetlenül attól, hogy annak egy vagy két gazdája van.
Juhász szűrkabátban (Sárvár, Vas m.)
Juhász csuklyás szűrben, hátulról
Erdélyben a csobán és a pakulár (román eredetű szó) a közös
nyájak számadóit vagy bojtárjait jelenti.
Juhász Erdélyben
A magatarti juhász (Alföld) (újabban maszek juhász) kevés földű
vagy föld nélküli juhos gazda, falkáját bérelt legelőn tartja.
Juhász - Pálnagy Zsigmond festménye
Székelyföldön a fejős juhász segítségét (az Alföldön → esztrengahajtó) román eredetű szóval monyatornak nevezik.
A juhász terelőeszköze a → karikás. (→ még: birkás, → magatarti juhászat)
(a Magyar Néprajzi Lexikonból idéztem. Tudom én, hogy hűséges
társa a puli, és a csikósok használják inkább a karikást. ;-) Úgy látom, hogy
át kell írjam a Lexikont ;-) Köszönet
Papp Zsoltnak a segítségéért!)
Papp Zsolt - juhász
É-hevesi ünneplő juhászviselet (Mikófalva, Heves m.) A hátibőr vagy kacagány, mely voltaképpen egy egész, szárazon kitört juhbőr, melyet a juhász szőrével befelé fordítva vet hátára, úgy, hogy a mellső lábakkal nyakában, a hátsókkal derekán kötöz össze.
Juhász maga készítette elej- és hátibőrben (20. sz. eleje,
Hajdúszoboszló)
(Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp, 1914);
Földes László: Esztena und Esztena Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht
und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti
palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).
Beszélgetés Petrovics Mihály juhásszal (juhász = juhpásztor)
Általában fiatal, nőtlen ember, akit a számadó egy-egy legeltetési idényre fogadott némi készpénzbér és természetbeni (jószágtartás, ruha és élelmezés) fizetés ellenében.
A pusztai állattartásban a nagy létszámú állatcsapat mellett több bojtár van; a számadó helyettesét, a legöregebbet vagy legügyesebbet számadó vagy öregbojtárnak, a legfiatalabbat kisbojtárnak nevezték.
A szó bujt-bojt = ’hajt’ ige -ár képzős alakja; több szomszéd nyelv is ismeri./ Nos, nem igazán...A szerk./
(Forrás: Néprajzi lexikon)
Szóbonctana:
BOJT – Csomóba fogott szálakból, rojtokból való lecsüngő dísz. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] A meghatározásban benne rejlik a szó lényege. Csomó, BOg, mely sok szálból átkötött, búJTatott, rOJTos és rOJTszerűen eJTve csüng – BOJT.
BOJTÁR – Pásztor munkáját segítő legényke. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] A BOJTÁRok inkább fiatal fiúk soraiból kerültek ki, bár akadt, aki abban öregedett meg. A J kulcshang, a JT páros tengelyhangzó e szóban. A fiatal növény: haJTás. A BO is utalhat esetenként kicsire (BOcs), innen az angol BOY, mely még ősmag(yar)-nyelvi örökségük. Amint sok más szónál is előfordul, több értelme is van a HAJT szónak, de az alapértelem az előreHAladás. HaJT, növekszik a növény, haJT, valamire, egy eredmény elérésére, haJTja az állatokat. Ez volt a BOJTÁR dolga. A fiú (BO), aki haJT, az ÁR képzőnek mondatik, de azt is jelenti, hogy sokat jÁR, és talán azt is, hogy ezért bÉR jÁR neki. Egyébként lehetne bojtos is, főleg, mert bojtos ostorral hajtotta a gulyát. A JT páros a JáTék, TáJ gyökalkotója. A BOJTÁR JáTékos gyerek,aki bejÁRja a környező TáJat.
(Kolumbán Sándor)
Kulacs
Alföld, 1867, mázas cserép, "Ezkulacsot kérdezd kié Loss
József uramé" felirattal — lacimajor
Mi a betyárbútor?
Sokak számára ismerős lehet ez a kifejezés, de talán nem
mindenki van tisztában a szó pontos jelentésével: a betyárbútor a betyár
öltözetét, ruháját, némely esetben a betyárnál lévő, állandóan magával
hordozott használati tárgyakat jelenti.
Ez a következőkből áll:
A viselet
A betyárok viselete földrajzilag eltérő, rendszerint az adott
országrészre jellemző népi viselet, nemegyszer polgáriasabb ruhadarabokkal
kiegészítve.
Általánosságban elmondható, hogy a betyárok cifrán öltözködtek,
sokat adtak megjelenésükre.
Vizsgáljuk hát meg, hogy milyen ruhákban jártak
betyárjaink egykoron:
Alsóruházat: ing és gatya
Ez két igen hosszú múltra visszatekintő ruhadarab.
Anyaguk
eleinte házivászon, amit otthon az asszonyok len-, vagy pamutfonálból házi
szövőszéken készítettek.
Később a gyáripar elterjedésével a gyári készítésű
szövetek (főként a gyolcs) terjedtek el, mint gatya- és ing alapanyag.
A
házivászon színe rendszerint törtfehér volt, a gyári gyolcsé fehér, amit a
kékfestőipar fellendülésével egyre gyakrabban kékre festettek.
Felsőruhák: mellény, mejjbőr-hátibőr, szűr, suba
A fentebb felsorolt ruhadarabok, csakúgy mint az ing és a gatya
a pásztorok ruhatárából származnak.
Ez érthető, hiszen a betyárok élete sok
mindenben hasonlított a pásztorok életéhez, már ami a körülményeket illeti.
Ők
is ugyanúgy ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, így a pásztoroknál
bevált ruhadarabok náluk is jó szolgálatot tettek.
Az ing felett viselték a
mellényt (amit hívtak lajbinak vagy kismándlinak is), aminek anyaga posztó,
vagy vászon volt.
Szabására jellemző, hogy derékig ért és testhezálló volt.
A
mellényt elől az ólomból, rézből vagy ezüstből készült fémpitykékkel gombolták
össze. A pitykék száma változó, de legalább öt pityke mindegyik mellényen volt.
Némelyik mellényen több, egymással párhuzamosan, függőlegesen elhelyezett
pitykesor is volt, ez a cifra mellény kifejezetten a betyárokra volt jellemző.
A hátibőr és a mejjbőr (vagy ahogy régente mondták: hátibűr és mejjbűr) a
mellény elődjének is tekinthető, ez nem volt más, mint kisebb termetű juh vagy
nagyobb bárány lenyúzott és durván kikészített bőre, amit az eredetileg az
állat lábain lévő bőrfelület segítségével magukra erősítettek (tehát a jobb és
a baloldali alsó lábak bőreit valamint a baloldali felső lábaik bőreit
összecsomózták, majd az így összeerősített bőrökbe belebújtak és végül a
jobboldali alsó lábak bőreit is összecsomózták).
A hátibőrt és mejjbőrt inkább
csak a szegényebbek viselték, azok is csak hidegebb időben.
Hátibőrbe-mejjbőrbe
öltözött betyárt lehet látni a Jancsó Miklós által rendezett
"Szegénylegények" című filmben.
A betyárok és a pásztorok talán
legjellemzőbb ruhadarabja a szűr (cifraszűr) volt.
"KITETTÉK A SZŰRÉT"
A Hortobágy környéki pásztor addig nem házasodott, amíg
cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe
volt a szűrnek.
Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent
legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta.
Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony
reggelre "kitették a szűrét.”
A cifraszűr egész életén át elkísérte a pásztorembert.
Abban esküdött, s ha meghalt, koporsójára terítve vele temették
el.
A cifraszűr szabása ősi mintákra
nyúlik vissza.
A szűr minden kiszabott része téglalap alakú.
Anyaga gyapjúból
készült, ún. "ványolt" posztó.
A ványolás során a gyapjút olyan
mértékben tömörítik, hogy aztán az abból készült szűr zuhogó esőben sem ázik
át.
A szűr egy eredeti magyar ruhaféle, viszont országszerte területenként
különféle formában fordul elő.
A legismertebb változatok a bakonyi, a debreceni
és a bihari szűrök, ennek megfelelően a legfontosabb szűrkészítő központok
Veszprém, Debrecen és Nagyvárad voltak.
A bakonyi szűrök rövidebbek, díszítései
nagyobbak, az ujja rövid és egy kerek posztódarabbal befenekelt volt.
Milfajt
Ferkót rendszerint bakonyi stílusú szűrben ábrázolták.
A debreceni szűrök fő
jellezője a hímzett díszítés és a szűr saját anyagából visszahajtással létrehozott,
díszített elej.
A bihari szűrök
kezdetben hímzettek voltak, a hímzést később (a
varrógép elterjedésével) felváltotta a nemezrátétes díszítés.
A rátétdíszítés a
régi hímzett mintákat vitte tovább, azonban itt a színek helyen a díszítések
formavilágán volt a hangsúly.
A bihari szűrök jellemzője ezen kívül az álló
nyak (ami később más vidékeken is elterjedt) és a külön anyagból a szűrre varrt
elej.
A szűröket annak ellenére, hogy végül is kabátként használták, soha nem
viselték felöltve, hanem rendszerint féllvállra vetve hordták.
A bakonyi szűrök
ujját befenekelték, a többi szűr ujját rendszerint bevarrták és kidíszítették.
Az utolsó bakonyi szűrkészítő
mester Zalai Károly
A befenekelt vagy bevarrt szűrujjban, kisebb használati tárgyakat, pénzt vagy
ennnivalót is tartottak.
A betyárok igazi nagykabátja a suba, vagy ahogy egyes
helyeken mondják, a nagybunda volt.
A jó subát a hosszú és durva szőrű magyar
rackajuh szőréből lehetett készíteni.
A legkisebb subához is kellett nyolc
darab bőr, de az igazán szép subához 12-16 db bőrt is felhasználtak.
Maradt fenn
leírás olyan subáról is, amelyhez 24 darab bőrt használtak fel.
A leghíresebb
subakészítő központ az Alföldön Jászberény és környéke volt.
A fejrevalók: kalap és süveg
A fejfedőket tekintve sem lehet nagy különbséget tenni pásztor-
és betyárviselet között.
Rendszerint nemezkalapokat, mégpedig a nagykalapnak is
nevezett csikóskalapot vagy kisebb karimájú, pörge kalapot viseltek.
Érdekesség, hogy volt ún. "zsiványkalap" is, amelynek a szokásostól
jóval nagyobb karimája az arc eltakarását szolgálta.
A városi tanácsok a
kalapok méreteit pont emiatt rendeletekkel szabályozták, meghatározva a
legnagyobb karima nagyságát.
Ezt a rendeletet szigorúan betartatták (a
"Talpuk alatt fütyül a szél" című filmben látható is egy jelenet,
amikor Mérges Balázs csendbiztos késsel körülvágja Jeles Matyi kalapjának
karimáját...).
Persze az ország egyes részein a kalap formája is eltért,
Milfajt Ferkó rendszerint cilinder formájú kalappal van ábrázolva.
A kalap
gyapjúból készült, forró vízben kézzel gyúrták keményre, majd alakra formázták
és festették.
A jó kalapnak nem volt szabad átengednie a vizet.
Ezt úgy
ellenőrizték, hogy kalapvásárláskor a kalapba egy pohár bort öntöttek és abból
itták meg az áldomást.
A másik, igen gyakran használt fejfedő a báránybőrből
vagy nemezből készültsüveg.
A süveg elegáns viseletnek ugyan nem nevezhető;
viszont rendkívül hasznos, mert hideg időben nagyon kellemes viselet és a
természetes báránybőrön az eső is lecsorog anélkül, hogy a süveg átázna.
Amit a lábukon viseltek: a csizma
Külön a betyárokra jellemző csizma nem volt, hordták azt, amit a
többi ember is.
Már akinek tellett csizmára, de a betyároknak tellett, mert ha
nem, hát megszerezték más úton-módon.
A csizmát csizmadiák készítették, kiváló
minőségű bőrből.
A csizma fejét a talpra faszeggel erősítették fel.
Ez a
megoldás olyan kapcsolatot biztosított a különböző részeknek, hogy a csizma
hosszú ideig elviselte a nagy igénybevételt, nem vált el a talp a fejtől.
A
csizmát rendszerint avas szalonnabőrrel dörzsölték be, ami biztosította a bőr
vízhatlanságát.
A csizmát kapcával viselték, előfordult hogy télen a csizma
talpába nyúlprémet tettek.
Derékszíj és tüsző (széles öv)
A derékszíj elengedhetelen része volt a pásztorok és a betyárok
öltözékének.
A derékszíj vastag marhabőrből készült míves rézcsattal, nemritkán
rézveretes díszítéssel.
A szíjra akasztva hordták a pásztorkészséget (erről még
lesz szó).
A tüsző vagy széles öv hasonló célokat szolgált, mint a derékszíj,
de felépítésében attól különbözött.
A tüsző 12-15 cm szélességű, rendszerint
kétrét hajtott bőrből készült öv, ami két vagy három, egymás felett elhelyezett
rézcsattal záródott.
Előfordult egyrétegű kivitelben készült tüsző is, ekkor a
felhasznált bőr vastagabb volt. A tüsző díszítése országrészenként eltérő.
Volt, ahol pávatollból kivett szálakkal hímezték ki, másutt szironyozással
(vékony bőrszalagokkal történő hímzéssel) díszítették.
Előfordult dúcnyomott
díszítésű vagy díszítetlen tüsző is.
A tüsző általános jellemzője a zseb,
amiben a pásztorok a "marhapasszus"-t a betyárok a
"gyüttpíz"-t (a rabláskor szerzett pénzt) tartották. A széles öv
viselője egészségét is óvta, mert nagy hidegben megvédte a derekat a hidegtől.
A "készség" (pásztorkészség, kíssíg)
A készség a pásztorok által használt kisebb eszközök gyűjteménye
volt, amit a pásztor (és a betyár is) a derékszíjon vagy a tüszőn viselt.
A
készség rendszerint a következő tárgyakból állt: bőrből készült, díszített
bicskatartó bicskával, tűzszerszám, szironyozott bőrerszény a kovakő és a tapló
tárolására, valamint az ehhez tartozó, bőrszíjra kötött csiholó acél.
Ez
gyakran kiegészült pipaszurkálóval és (inkább csak pásztorember esetén) az ún.
nyüvelőfával is.
Pipa és dohány
A férfiak a betyárok korában csaknem mind dohányoztak, a
betyárok sem voltak kivételek.
A pipák sokfélék voltak. Volt amelyik cserépből
készült, ezek voltak a legelterjedtebbek. A cseréppipák készítésének központja
Debrecen és Selmecbánya voltak. A cseréppipa nem képviselt nagy értéket, a
módosabbak tajtékkőből faragott drága pipákból eregették a füstöt.
Ügyesebb
kezű pásztorok gyakran faragtak fából pipát, kihasználva a fa természetes
növekedése során kialakult formákat. A pipák egy különleges fajtája a
"betyárpipa".
A betyárpipa szára a megszokottnál jóval hosszabb,
ugyanis az volt az igazi betyár, aki a pipát a fogai között tudta tartani úgy,
hogy a kezével nem fogta a pipa fejét. Ez annál nehezebben sikerült, minél
hosszabb volt a pipa szára. A hosszú szárú betyárpipa tehát alkalmat adott a
virtuskodásra is.
Betyárokkal kapcsolatos egy másik szép pipafajta, a makrapipa
története is.
A makrapipa hosszú szárú, kifejezetten nagy fejű pipa, de a
pipafej csaknem teljesen tömör, a belső ürege nem nagyobb, mint egy kisfejű
pipáé. Állítólag egy Makra nevű betyár találta ki, akinek fontos volt, hogy a
külső szemlélő számára úgy tűnjön: ő megteheti, hogy annyi dohányt szívhat a
pipájában, mint a gazdag emberek.
A dohányt hímzett díszítésű sallangos
kostökzacskóban tartották.
A hímzett dohányzacskók készítésének központja
Jászberény volt. Itt sok olyan szűcs dolgozott, aki csak dohányzacskót
készített. A zacskóban az akkor általánosan elterjedt, esetenként tiltottan
termelt, durvára vágott kapadohányt tartották. Finomabb dohányokhoz csak a
jómódúak jutottak hozzá.
A fokos
A magyarság egyik leginkább misztikus fegyvere a fokos.
Kultikus jelentőségű.
Egyes tanulmányok szerint a Magyarság és Isten által
kötött szövetség jelképe.
A szkíták, kelták, hunok esetében is jól
megfigyelhetjük a „harci-fogadalmi” bárdok, „fokosok” jelentőségét.
A sumér
elmélet hívei szerint az ALANOK /jászok/ népneve a fokossal bánás mesterségére
utal (égi fokos népe).
Történelmünk teljes hosszában megfigyelhető, hogy a fokos mindig fontos szerepet
tölt be a harci alkalmazásban, az avatási rítusokban, a kultikus jelentőségű
párbajokban és a mindennapi életben.
A valamikori duális világképben is fontos
szerepet töltenek be a bárdok és a fokosok.
A gonosz (a sötétség) elleni
küzdelem legfontosabb eszköze.
A legnagyobb népi hősöket buzogánnyal, bárddal,
fokossal ruházták fel.
Az íjjal sebezhetetlen kunt (sötétség) egy bárddal,
fokossal már harcképtelenné lehetett tenni a Szt. László mondakör szerint.
Egyes feltételezések szerint Szent László királyunk közkedvelt fegyvere a
valóságban nem harci bárd, hanem egy különleges nagyságú és formájú fokos volt.
Ezt a véleményt támasztja alá az a történeti tény, hogy a szent király az
eszközt egy kézzel használta és forgatás közben a lóról a földig tudott vele
csapni. László király különleges testi adottságai mellett is elgondolkodtató
egy hosszú nyélre szerelt nehéz kétkezes harci bárd /csatabárd/ használata.
Bárhogy is legyen az bizonyos, hogy az eszközt „fokos módjára” használta a
legnagyobb magyar király.
A Horka segítői /barantázók/ is minden bizonnyal
ezzel az eszközzel jelképezték hovatartozásukat.
A Somogyváron és környékén élő
hagyományok szerint a törzsszövetség mindenkori bírájának, a Horkának az ún.
barantázók és kopjás /arany/ táltosok voltak segítségére. A régi törvények
fölött őrködő Horka minden ügy intézése során a táltosok tanácsaira, a harci
képességekkel rendelkező táltosok segítségére, valamint a saját hadereje
mellett a különlegesen kiképzett barantázókra számíthatott.
A törvénynek
érvényt szerezni nem volt könnyű feladat.
Egyes nyugaton élő kutatók szerint
azon temetkezéseknél, ahol fokost, fokosbaltát találtak a harcosok mellett, ott
ilyen törvényi „segítőkkel” van dolgunk.
A férfivá avatás, a felnőtté válás, a
nemzetséghez /hadhoz/ csatlakozás mindenkori legfontosabb rituális eszköze.
Ezt
az üzenetet tartalmazza az a „szokásmaradvány”, amikor az iskolából távozó (a
felnőtt életbe belépő) tanulókat felszalagozott fokossal engedik útjukra.
Fontos szerepe lehetett a párvalásztás hagyományában is, mivel minden
korszakban a valamire való vőfélyek /mulatságszervezők/ fokossal és a rajta
lévő szalagokkal igazolták eddigi tevékenységüket.
Az igazságszolgáltatásban
betöltött szerepét jól jelöli, hogy a valamikori bírói rovásokat általában nem
késsel, hanem fokossal vitték fel a „rovásokat” tartalmazó botra, valamint
egészen a közelmúltig az egyes településeken a bírói hivatal jelvénye is volt,
s a szervezett „rend-őrséget” első alkalommal szintén fokossal szerelték fel.
A
XIX. században állították fel az első mezei rendőrséget, másrészt pedig az
addig erre a célra alkalmazott 12- 24 lándzsásra bízták egy-egy község
belrendőri feladatainak betöltését. 1878-ban végleg beszüntették a lándzsások
intézményét s az első mai értelemben vett rendőrséget állították fel.
Ez egy
szakképzett rendbiztos vezetése alatt két lovas és 14 gyalogos rendőrből
állott. Kimondták, hogy ezek lehetőleg kiszolgált katonákból, erkölcsileg
megbízható egyénekből válogatandók össze.
A teendőikre nézve pontos
szabályrendeletet készítettek.
A gyalogosok fegyverzete fokos, a lovasoké fokos
és revolver, a biztosé szintén revolver volt.
A betyároknál a népi bíráskodás eszköze.
(betyár = a bujdosó rablók neve)
Magának a betyárságnak a léte is egyfajta bíráskodási
közszerep átvételét jelenti, ami szembehelyezkedve az igazságtalannak tartott
hatalommal a mindenkori „nép” igazságát közvetítette a magukról megfeledkezett
hatalmasok felé.
Csupán az a valódi betyár, aki ezeknek az erkölcsi
követelményeinek megfelel.
A többi esetben téves szóhasználatról van szó.
A
fokos jelentőségét jól foglalja össze az ie. III. évzredbol származó szkíta
baltatok felirata a következo: " Egeset es, üt es, ró es..." Ékesít
is, üt is, ró is.
Ékesít: A férfi /harcos/ dísze, büszkeségének tárgya /
férfivá avatás emléke? kiválasztott csoport tagja? kiválasztott néphez való
tartozás tárgyi jelzoje?/
Üt: Az egyik legkiválóbb harci fegyver, szakrális
bünteto-, bosszúálló eszköz.
Az isteni renddel szembeszegülők elleni
Damoklész-kardja?
Ró: Sok van a rovásán. Nem sokat kertel. Kertel= rovással ír
/török/.
Üzenetek hagyására használható. Szakrális bíráskodási jog a család, a
had, nemzetség tagjai felett. 1886-ban a fokos a karikással egyetemben még
rendszeresített hadi fegyver volt a Hunyadi huszárezredben.
A későbbiekben már
csak kiegészítő felszerelésként használták, elsősorban hegyi felkészítésű
csapatoknál.
A fokos története
Az ún. „komoly” történészek bizony több alkalommal
is nagyon felületesen vizsgálták a fegyver létét.
Több utalásban olvashatunk
arról, hogy a fokos csupán paraszti eszköz volt, amit a középkor folyamán a
jobb minőségű páncélok megjelenése után az átütőképesség javítása érdekében
adoptáltak a „valódi fegyverek” közé.
Ezek a kutatók megfeledkeznek arról a
tényről, hogy a honfoglaláskori harcosok mellett éppúgy megtalálható a fokos,
mint a korábbi vonulási útvonal majd minden fontos temetőjében.
A magyar
fegyverek történésze, Kalmár János azt tanítja, hogy a középkor során
mindinkább fejlődő, elnehezedő védőfegyverzettel szemben a támadó fegyverek
hatásosságát is növelni kellett.
A szablya, a kard, majd pedig a buzogány már
nem volt eléggé eredményes fegyver a nyugati sisakfajták ellen.
Megnőtt tehát a
jelentőségük a nehezebb fajtájú ütő- és vágószerszámoknak, amelyek azonban nem
minden esetben sorolhatók a fegyverek közé, mert egyformán alkalmazhatók
fegyverként és szerszámként.
A paraszti fegyverek csoportjába tartoznak a
tagló, a bárd, a szekerce és a balta, valamint ennek kisebb
"testvére": a fokosbalta.
Míg az egyéb fegyverekkel kapcsolatosan
(szablya, íj) már több száz tanulmány készült, addig mind a néprajzosok, mind a
fegyverkutatók részéről nagyon kevés utalást találhatunk a fokossal
kapcsolatosan.
A fokos első fegyver-előzményei minden bizonnyal az egyszerű botok,
fabuzogányok, kőbalták voltak.
Ezt követték a paleolit-korszak mandulaalakú,
lándzsapengéhez hasonló pattintgatott kőeszközei, melyeket a nyélre hosszában
(dárda, gerely) és keresztben (tőrbalta) egyaránt a fegyverre erősítettek.
Azonban bármennyire alkalmasak is úgy védő mint támadó harcra, még mindig
inkább az ipari és a mindennapi élet szükségleteihez megkívántató
szerszámoknak, mint tulajdonképpeni fegyvernek tekintendők.
Ezekből lassankint
kifejlődik ki a balta és fokos.
Ezekhez járul a fémkorszakban a fej anyagának
megváltozása.
Mivel védő technikákra csupán a bronzkor végén s a vaskor elején
találunk támpontokat, így valószínű, hogy a fokos támadó használata mellett
ekkor fejlődik ki másodlagos védekező jellege.
A fokos nagy valószínűséggel a
tőrbaltából fejlődött ki.
A tőrbalta nem kínai találmány, a Föld minden részén
megtalájuk a fejlődés különböző időszakaiban. Első írásos emlékünk azonban
tőlük származik, sőt Huan-Ti kínai császár ennek a fegyvernek köszönhette a
Kína egyesítésére tett kísérletének sikerét.
A hunokat megemlítő kínai források
arról beszélnek, hogy a rettegett északi ellenfelek a tangutoktól vették át a
korai fokos különböző változatait, a fegyver eredetét pedig a legendás
"Szarvasos Kövek Népéhez" kötik.
„A tőrbalta meglehetősen sokféle
használati lehetőséget kínált, éppúgy lehetett vele döfni, hasítani, mint
sújtani.
Alapvetően két részből áll.
A nyél (ping) fából vagy bambuszból
készült.
A bronzfej (tou) két részre osztható, a pengére (jüan) és a belső
részre (nej).
Valamennyi pengének két éle (zsen) van, melyek egy hegyben (feng)
futnak össze.
A penge alsó élének lefutásánál, ahol a belső résszel találkozik,
található a szakáll (hu), amelyen egy vagy több lyuk (csuan) helyezkedik el.
Belső résznek hívják a bronzfej hátsó részét, amelyen legtöbbször szintén
található lyuk. E lyukakon átfűzött zsinór vagy szíj segítségével erősítették
fel a fejet a nyélre, amely a penge és a belső rész között lévő sínhez (lan)
illeszkedett.
A Sang-kor vége felé jelentek meg az olyan tőrbalták, melyeknek
hiányzik a szakáll- és esetleg a sínrésze is.
Ezeken a fegyvereken az addig a
szakállrészen lévő lyuk vagy hiányzik, vagy a penge tövébe kerül.
A szakáll
nélküli tőrbaltáknak kétféle belső része lehet: egyenes belső (cse nej) és
görbített belső (csü nej).
Mindkét fajta belső részt díszíthetik ornamentikával
vagy állatfigurákkal.
A bronzfejek hosszúsága és szélessége is változatos
lehet.
A leghosszabbak 40 cm, a legrövidebbek 20 cm körül lehetnek.
Ritkán
találni olyan darabokat is, amelyeknek csak a belső része készült bronzból, az
ilyeneknek a pengéjét nefritből csiszolták.
A Sang-kor elejéről maradtak fenn
nefritből csiszolt, egyszerű formájú tőrbalták.
A pengét olykor védhette a
legtöbbször fából készült hüvely.
Mind a szakállas, mind a szakáll nélküli
fajták közt akadnak olyanok, amelyeknek a nyélre történő felerősítését a penge
és a belső rész közt található gyűrűkkel vagy furattal segítették elő.
A nyelet
a gyűrűkbe vagy furatba csúsztatva stabilabban rögzíthették a fejet, mint sínre
fektetve.
A nyél tetejére néha bronzból készített, díszes nyélsapka (pingmao)
került.
A nyél végére pedig a nyélsapkához hasonlóan díszített bronzbütyköt
(cun) húzhattak. Lévén, hogy a nyél nem tartós anyagból készült, hosszára
vonatkozóan nem áll pontos adat a rendelkezésünkre.
A bronzedényeken fennmaradt
ábrák tanúsága szerint hosszuk általában egy méter körül lehetett.
A
díszítések, akárcsak a belső részen, a pengén is megjelenhettek.
Egyazon
fegyveren díszíthették a pengét és a belső részt is, de akár díszítetlenül is
maradhatott.
A díszítések közt gyakran szerepel a korban igen közkedvelt a
kuj-sárkány és a taotie-motívum.
Ez utóbbiról a mai napig nem sikerült
tisztázni, hogy pontosan mit is ábrázol.
Egyesek szörnypofát vagy valamilyen
mitológiai alakot vélnek felfedezni benne, mások viszont csupán két egymással
szembefordított kuj-sárkány motívumnak tartják.”
(Forrás: palócbetyár)
Bőrművesség
Bőrművesség, általános értelemben a kész bőr kézműipari
feldolgozása, szorosabb értelemben a bőr megmunkálása díszítés céljából.
Az
iparművészet egyik ága.
A kész bőrt festéssel, pácolással, domborítással, metszéssel,
hímzéssel, égetéssel és intarziával lehet díszíteni.
Ezeket a technikákat a Kelet, (Kína, Perzsia) ismertette meg
Európával.
Legkiválóbb művelői az arabok voltak, ők honosították meg a
középkorban Spanyolországban különböző fajait, innen terjedtek el, Velence
közvetítésével, egész Európában. így fejlődött ki az olasz, francia és német
bőrművesség.
A reneszánsz korában a domborított és festett bőrkárpitokat
kedvelték; a bútorokon metszett és aranyozott díszítéseket alkalmaztak.
Ez
utóbbi technikát mutatják a bőrkötések is.
Tág tér nyílt az ipar számára a
díszes hadi felszerelések terén, (nyergek, lószerszámok, stb.).
A bőrművesség a
modern iparművészeiben is nagy szerephez jutott, mappákat, tárcákat, kötéseket,
stb. készítenek, főleg batikolva, domborítva, égetve.
Népművészet
A bőr a magyar népművészetben is nagy szerepet játszik, lévén a
nép egyik legősibb mestersége.
A magyarság, mint állattenyésztő nép, korán
megismerkedett a bőrkikészítés és feldolgozás módjaival; nyelvkincsünk tanúsága
szerint a bőrmunkát már a "honfoglalást" megelőző időben ismerte.
Maga a pásztor dolgozta fel az elhullott állatok bőrét s alakított belőle,
saját használatára, szerszámfélét és ruhaneműt.
Később parasztszűcsök, kontárok
kezére került ő mesterség s faluhelyen itt-ott ezek űzik még ma is, bár
évszázadokkal ezelőtt már céhes ipar sarjadt belőle, a nagyobb igényű falusi s
főleg a városi lakosság szükségletének kielégítésére.
Leginkább a birka bőre kerül felhasználásra, csak ritkábban a
lóé és marháé.
Utóbbiakból készül a bocskor s a zsákszerű tömlő, fiatal állat
egészben lenyúzott bőréből, amellyel a facsutorát, kulacsot bevonják.
Juhbőrből
készül a pásztor ostora, bugyellárisa, kostökből alakított s gazdagon díszített
dohányzacskója és erszénye; utóbbi rendesen együttjár az acéllal és bőrből való
késtartó hüvellyel, ilyenkor készség a neve.
E szerszámokat az övre akasztva
viselik.
Az öv ma keskeny derékszíj.
Régebben a nyereg és szerszáma is házilag készült.
A bőrruha ma
is maga szabta-varrta gúnyája a hortobágyi pásztornak.
Részei:
a hátibőr vagy kacagány, mely voltaképpen egy egész,
szárazon kitört juhbőr, melyet a juhász szőrével befelé fordítva vet hátára,
úgy, hogy a mellső lábakkal nyakában, a hátsókkal derekán kötöz; össze;
a
mejjbőr (mellbőr) az előbbinek mellen viselt párja; a kettőnek
összepárosításából alakított, jobboldalt később összevarrt ujjatlan bőrlajbi; a
csüves, azaz bokáig érő, bőujjú és szőrével kifelé is, befelé is viselhető
köpeny; a bőrkapca; a bőrnadrág; a sapka; a lábszárra tekert és szíjjal
körülcsavart lábbőr.
A pásztorokon kívül a parasztságnál is kedveltek a
felsoroltaknál bonyolultabb szabású és díszesebb bőrruhák: a bunda és a suba, a
bekecs és a ködmön.
Ködmön
Bőrholmik összevarrásához a pásztor nem fonalat, hanem
magakészítette, vékony szíjszalagot, másnéven hasi-t használ. Díszítésül
ugyancsak a bőrből való pillangókat és sallangokat, a rátéteket, a szironyt és
legfejlettebb fokon, a hímzést alkalmazzák.
Blázsik Pál csongrádi
szűcs rajzai 1822
E díszítőmódok és díszítőelemek
népművészetünk legrégibb megnyilatkozásai.
A kacagány
A bőr ruhaanyagként
hasznosítása régi hagyomány.
A pásztorok is
készítettek szőrmés és gyapjas bőrruhákat, de ez leginkább mesteremberek,
szűcsök feladata volt.
A felsőruhákhoz szőrös
bőrt, övhöz, lábbelihez cserzett bőrt használtak.
A hátibőr, ismertebb
nevén kacagány cserzetlen, szőrös bőr, amin még a fej, nyak, lábak és a farok
bőrét is meghagyták.
Hátra vetve hordták, a
nyak alatt a két mellső lábat összekötve.
Takaróként és
derékaljként is szolgált.
Leginkább a
pásztoroknál maradt meg, de nemesi változata a párducbőrös kacagány.
A nemes prémből való
kacagány a nemesi, katonai öltözet kiegészítője volt.
Hátibőrnek inkább a
juhbőrből, kacagánynak a vadbőrből készült darabokat nevezték.
A nagykun kerület a
18. században betiltotta a kacagányt.
Az Alföld egyes
vidékein előbőrt is viseltek, ami a hátibőrhöz hasonló bőr.
Az elő- és a hátibőr
lábait a nyaknál és a csípőnél összekötötték.
A két bőrt a pásztorok
a 19. század közepéig viselték.
Miska kancsó, arcos edények
Arcos edényeink
Legismertebb arcos edényünk a Miska kancsó. Mezőcsáti Miska kancsónak
is nevezik, egyik jellemző készítési helye után.
Mezőcsát ősi fazekas-múltra
tekinthet vissza, hiszen ott már a rézkorban is készítettek agyagedényeket, de
nem csak mericéket, hanem például arcos edényeket is készítettek Magyarország
területén már az újkőkorban is, és nem is csak Mezőcsáton, hanem szerte az
egész Kárpát-medencében.
Lehetséges, hogy eredetileg az edényekre karcolt arcnak több
értelmet tulajdonítottak, elképzelhető, hogy esetleg az edény tartalmának
védelme volt az arc feladata, de az is lehet, hogy már akkor is csak egyszerű
díszítésként alkalmazták, mint manapság.
Érdekes, hogy az arcokon rendszerint
megjelenik egy „M”-betű alakú jel is.
Kárpát-medencei őseink hozták létre még az újkőkor elején a
vonaldíszes kultúrát.
Agyag edényeik, szobraik felületét rájuk karcolt
mintákkal – vonalakkal – díszítették. (Festett változata ennek a szalagdísz.)
A
rézkorban is megmaradt az arcos edény, és természetesen a vonaldísz is.
Történelmünk során számos népcsoport költözött be a
Kárpát-medencébe.
Velük együtt mindig megjelentek a rájuk jellemző új
dísztárgyak, új díszítő motívumok is, amelyeket megtalálunk a régészeti
leleteken.
Aztán eltelik ötven vagy száz év, és az új motívumok szép lassan
kikopnak a divatból, miközben az őslakosság ősi hagyatéka újra visszanyeri az
őt megillető helyet.
mindennek az eredője, vagyis ahonnan a Forrás vize fakad
Apátfalvi körkulacs
Korondi kulacsok
Kislődi kulacs
Habán kulacs
Kerámia kulacs
Hortobágyi kútgémjelzések - avagy a kútágassal való telegrafálás
A pusztában álló ágasok hangtalanul mondták el üzeneteiket,
amelyet a bandák tagjai teljességgel megértettek, nem így a cseh zsandár, aki a
kalimpáló ágasok láttán azt hitte vizet merítenek.
Így érthető meg az az éveken
át tartó meddő küzdelem, amit a hatóság emberei folytattak a szegénylegények
ellenében.
1. A kútgém fel van eresztve úgy, hogy a vízmerő dézsa a kút
állójára van téve. Jelentése: vigyázz, hivatalos ember érkezett (pusztagazda,
mezőőr, olvasó bizottság, csendőr).
2. A kútgém fel van eresztve, a vízmerő dézsa a kifolyó
csatornán áll. Jelentése: hajtsák a jószágokat az itatóhoz.
3. A kútgém fel van eresztve, a vízmerő dézsa a káva mellett
kívül a földre van letéve. Jelentése: Elkészült az ebéd, jöjjetek ebédelni.
(Ezt a jelzést csak ősszel és tavasszal alkalmazták, amikor egész nap legelt a
nyáj.
4. A kútgém fel van eresztve úgy, hogy a dézsa a magasban
szabadon lóg. Jelentése: Nagy baj, szerencsétlenség történt (jószágkár, emberhalál).
Amikor ezt meglátták azonnal siettek a szomszédos legelőkről segítséget
nyújtani.
5. A kútostor a dézsával a kútágasba vert szögre van akasztva.
Jelentése: a gulyába, vagy a ménesbe befogadott idegen jószágot sürgősen el
kell tüntetni, mert keresik, vagy megérkezett az olvasó bizottság.
6. A vízmerő dézsa teljesen bele van nyomva a kútba. Jelentése:
vigyázz, látogató gazdák érkeztek, ha nem a saját lovadon ülsz, cseréld át a
magadéra. Ezt csak a csikósok ismerik.
7. A dézsa nincs a kútostoron, ez pedig fel van téve az ágasra.
Jelentése: a kút vize nem iható, mert valaki beleölte magát, vagy jószág
fulladt bele.
8. A kútgém felengedetten áll dézsa és kútostor sincs rajta.
Jelentése: a kút rossz, beomlott, vagy vize nem jó. Ne gyere a közelébe sem.
9. A kút koloncára szűr van terítve, a gém vízszintes helyzetben
áll. Jelentése: a számadó nem tartózkodik a legelőn, haza, vagy a csárdába
ment.
10. A vízmerő dézsa a kút állóján van, a kútgém hegyére női
kendőt, vagy kötényt kötöttek. Jelentése: rideg nő tartózkodik a
pásztorszálláson. Elvégezte a pásztorok ruhájának mosását, foltozását és
hajlandó szerelmi szolgáltatásokra is.
11. A vizesdézsa a kútkáva tetején áll, a kútgém hegyére rossz
szűr van akasztva. Jelentése: megérkezett az ócskás. Vette a bőrt, hullott
szőrt, gyapjút és pipaszárat, rámás tükröt, bicskát, bajuszpedrőt árult.
A régi betyárvilágban különösen nagy jelentősége volt ezeknek a
kútgémjelzéseknek, hiszen ezek segítségével tájékozódtak a jobb sorsra érdemes
szegénylegények a pusztákon mozgó hatósági emberek hollétéről.
Ezt a
jelrendszert olyan tökéletességre vitték, hogy segítségével pontosan
behatárolhatták a pandúrok mozgását.
Jelentősége volt annak is, hogy milyen
magasra volt a kútostor húzva.
Ebből az derült ki az értő szem számára, hogy
közel, vagy messze járnak-e a pandúrok, tilalmas, vagy szabad-e az út.
A
kútkoloncot is feljebb, vagy lejjebb kötözték a szerint, hogy melyik irányban
járőröznek a hatóság emberei.
Ebből tudhatta aztán mindenki, aki nem akart
velük találkozni, merre induljon, hogy minél messzebb kerülje őket.
A telegráf
igazító pásztorok a gavallérosabb betyároktól aztán sok ezüstpénzt kaptak
ezért.
Nagy Czirok László azt írja, hogy a Kiskunságban is hasonló
jelzéseket alkalmaztak, „ha közbiztonsági személyek időztek a csárdában”.
Békés
megyében szintén az üres vödörrel felengedett kútgém jelezte a pandúrokat.
A
szomszédok is hasonlóan cselekedtek, így tíz-tizenöt percen belül több
kilométerre szállt a hír.
A kútgémjelzések egészen a közelmúltig használatban voltak.
1963-ban Mag Ferenc nagyiváni juhász a következőket mondta:
„Ha a kútgémet
felengedte az odabennvaló, akkor már tudta a távolabb legeltető juhász, hogy
haza kell menni.
Régen akasztottak a kútgémre szűrt s úgy engedték fel.
Ez
valami megbeszélt jel volt.
Ebből tudta a juhász, hogy haza kell jönni, le kell
vágni egy birkát és meg kell nyúzni.
Így mondta a juhásznak a gazda: Ezt vagy
azt úgy tudja meg, ha a cifraszűrt felakasztom.”
A szintén nagyiváni Labancz
István így emlékezett vissza:
„ A tanyán a kútgémet, ha távol volt a dolgozó
akkor felhúzták, a kútostorra, a gém végére rongyot, kalapot tettek s ezzel
jelezték a delet.
A legelőn is így jelezték a távol legeltető juhásznak a
delet, így hívták ebédelni.
Így jeleztek neki, hogy jöhet már a karámhoz
fejni.”
Az ebédhez hívásnak ezt a módját Ecsedi István is leírta:
„ Ha az
emberek a tanyától távol vannak s a sík területen semmi sem gátolja a kilátást
a kútgém végére ponyvát terítenek, feleresztik és ez jelzi, hogy jöhetnek enni.
Félszázaddal ez előtt a disznóval messze elkóborgott kondást is így hívták
enni.”
Nagy Sándor angyalházi szűzgulyás elmondta, hogy a kétszeri
kalap felnyújtás azt jelentette, hogy a gulya mehet a kúthoz inni.
Máró László
gulyás elmondta, hogy a falkát akkor hajthatták a kútra, ha a bojtár a kútgémet
a dézsával a kifolyócsatornára tette...
(Az Igazmondó Juhász)
ÉJFÉLI KOPOTT
EMLÉK
A pusztának
törvénye van.
Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
A városi ember
szófukarnak, zárkózottnak mondja a magyar paraszti népet, s mégis amikor
bizalmát elnyered, csak árad a föld emberéből a szó, kincses özönével zúdítja
azt a ritkán látott jövevényre.
Ekkor tűnik ki
leginkább, hogy szótlanságuk csupán saját érdekük szerinti óvatosság.
Bújtak ők
tatár, török, német vagy orosz szuronya elől, de megmaradtak olyannak,
amilyennek az Isten őket teremtette.
Ezt főként
akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm
ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt.
Kicsit
hunyorgott, mint, aki napba nézett.
Elmúlott
századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a
számolatlan szó.
Beszélt ez a
szikárarcú, barnult arcú öreg parasztember és én csendben hallgattam…
Tíz esztendő
telt el.
A gyönyörű kis
tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom.
Egyedül ülök
az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom.
Évről-évre
legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy tanuljak tőle és minden
bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és a feledett időnek. Ebben az
esztendőben már későn jöttem.
Pali bácsi
előrement.
Megtért
őseihez az idős lélek, Teremtőjéhez hazatalált.
Szelíd
magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy
letört ág derekán.
Hirtelen egy
hat-hét éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró
kék biciklijén.
Miután
köszönt, megállt tőlem úgy öt-hat méterre és csak nézett a nagy barna szembogaraival.
Előbb én
ismertem meg őt, Pali bácsi legkisebb unokája volt.
-Az a nagypapa
bicskája!- szólalt meg végre és nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.
-Nem, ez a
tiéd!- mondtam és a kezébe nyomtam a bicsakot.
Nagy áhítattal
vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis
tarsolyába.
Csendes
szavúan mondott köszönetet.
Még akkor is
ott állt a legényke a diófa előtt, amikor az autóm már messzire kavarta a port.
A pusztának
törvénye van.
Papírra soha
le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett…
-zcsf-
(Zetényi Csukás Ferenc)
NÉPMŰVÉSZETÜNK VÉDELMEZ MINKET
A népművészetünkben jelenlévő képi információ a Világegyetem élő (és azon túli) szerkezetét jelenítik meg előttünk, bennünk.
Amennyiben ezek a képek a neuron-hálózatunkban is benne vannak (gondolunk rájuk), úgy az Ősi Intelligencia élő nyomait hordozzuk.
Ebben a megközelítésben védelmet is jelentenek!
Úgy védelmez, hogy ismerjük, tudjuk, megértjük, használjuk, beépítjük mindennapjainkba őseink tudását.
Életünk részévé tesszük újra....és rezgésszinten uraljuk is.
Így a formákon, motívumokon, ezek ismeretén, tudásán és azok erőin át védelmet is jelentenek számunkra, hiszen a Forrás erejében élünk.
...és akkor még nem is szóltunk a népmeséinkről, szólásainkról, közmondásainkról, népdalainkról, néptáncunkról, gyógynövényeinkről, gyógyvizeinkről, rovásírásunkról stb. melyek szintén az ősi tudásunk részei.
Mind - mind fontos, és a teljességhez tartozik!
Az összeállítás nem adja vissza hímzéseink, motívumaink és népviseleteink teljes gazdagságát, hiszen ez szinte lehetetlen, olyan nagy a mi gazdagságunk!
