A MAGYAROK TUDÁSA: Eleink hagyománya - A pásztorok művészete

2013. november 1., péntek

Eleink hagyománya - A pásztorok művészete - Eszközeik

Eleink hagyománya

A pásztorok művészete

Eszközeik

A pásztor foglalkozás ősi állattartó mesterség, de életforma is.

A különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak.

Tájtól függően és az életkörülményeknek megfelelően lassan kialakult ezek közt az emberek közt egy sajátságos hierarchia, melyet szokásként vittek tovább íratlan törvényeikben.

Pásztorportrék ünneplőben...

Juhászlány vótam, juhászné vótam, még az uramnak is az összes ivadéka juhász vót mind, mind… Az én szüleimnek az eleje úgy, hogy a dédöregapjának a dédöregapja is mind juhász vót…

(Tóth Józsefné Papp Julianna Szül.: 1916. Juhász-feleség; Ókígyós.)

Az én elődöm mind pásztordinasztia vót. Az ükapámtul visszamenőlegesen is. Én az vótam, az apámék is azok vótak, a bátyám is az vót, pásztorember vót… Hát így éltünk tovább!

(Deák Antal Szül.: 1923. Kanász számadó; Orosi-puszta.)

Gyűjtötte és lejegyezte: Harangozó Imre

Megleltem: Papp Zsolt oldalán

A Pásztormunka

A pásztortársadalomban fönnáll egy belső tagozódás.

Ez koronként és térségenként eltérő módon és többféle rendezőelv szerint alakult ki.

Ezek egyike a foglalkozási, mondhatnánk "szakmák" közötti rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől, - ennek következtében attól is, hogy az adott "szakma" hány fővel képviseltette magát azon a vidéken.

Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort, melyek itt fontossági sorrendbe vannak szedve:

- csikós – „lópásztor”, a ménes legeltetője, őrzője

- gulyás - azaz marhapásztor, a gulya őrzője

- juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője

- kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat azaz ,,ridegen tartotta"

- csordás és a csürhés – az istállóban tartott,

csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője.

- A szárnyasok őrzésével többnyire gyermekek lettek megbízva,

így mindenütt a rangsor végére kerültek,

ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg itt.

A fontossági elsőbbségért mindig nagy "verseny" folyt a csikós és a gulyás között.

Egyes tájakon (Nagykunság, Hortobágy) a csikós vezette a pásztorrangsor elejét, másutt (Nyírség, Bodrogköz), ahol kevesebb volt a csikós, a gulyás állt az élen.

Érdekes kivétel, hogy a Bakonyban és Somogyban - és általában a Dunántúlon - a rangsort a kanász, később (20. század) a juhász vezette.

A másik féle sorrend már a tapasztaltságtól, rátermettségtől (és így többnyire a kortól) is függött, ezek:

- számadó – a legelőre hajtott állatokért a legeltetési időszakban anyagilag is felelős személy, - az uradalom, majd a falu vagy a gazdaság fogadta föl egy-egy szezonra.

Majd ő jelölte ki, fogadta föl segítőit,a bojtárokat, így tulajdonképpen ő alá tartozott az összes felfogadott pásztor.

Távollétében az öregbojtár, vagyis az első bojtár helyettesítette.

Az öregbojtár után következett a többi bojtár, és a sor végén a ,,tanuló" - a kisbojtár.

- bojtár – az állatok őrzésével közvetlenül megbízott ember.

Becsei kisbojtár

További elnevezések, névváltozatok, szokások

- birkás - a nyugat-európai juhfajták pásztora, míg a régi magyar fajták őrzőjét juhásznak hívták továbbra is

- bács, bacsó - a számadó juhász neve a magyar nyelvterület északi részén

- monyator - fiatal pásztor, pásztorfiú (fehér fordított bundája van és bundasapkája)

A juhász kifejezés a magyar nyelvben eredetileg ihász formában élt, mai alakját a nyelvi illeszkedés során nyerte el.

Egyébként a borjas tehenek bikával együtt járó csoportját anyagulyának,

- a bika nélkül tartott 1–3 éves üszők csapatát szűrgulyának,

a tinókból állókat tinó - ,

a csak bikákból állót bikagulyának nevezték.

A pásztorok munkáját a terelőkutyák segítették,

a Kárpát-medencébe így a magyarok által hajtott nyájakat kísérték a puli, a pumi, a komondor és a kuvasz.

Józsa Judit alkotása

A nyájat vezető szarvasmarha nyakába kolompot kötöttek, ez volt a ,,vezérürü" vagy ahogy ma jobban ismerik: a főkolompos, akiknek gyakran nevet is adtak

(pl. Szárcsa, Rigó, Szilaj, Pillangó, Fecske, Hattyú)

A kolomp minden időben vaslemezből volt kikovácsolva, ennek az öblösen messzezengő hangját jobban hallották s így tudták követni a társai,

míg a juhok nyakába csengőt, csengettyűt akasztottak mely többnyire rézből öntöttek.

A nap legfontosabb szakasza volt az ,,itatás", amikor is a gémeskút vagy csordakút körül összegyülekeztek az állatok.

"Egyik iszik a Meggyesbe,

A másik a Cserepesbe,

A harmadik a Morgóba,

Gulyaménes csavargóba"

Birkanyáj itatása 1930 as évek - Hortobágy

Cserepes

Először mindig a lovak ittak a vályúból, mert ők nem isznak más állat után - ,,a ló a legtisztább állat" tartja a mondás is, - ahol pedig hosszú kifolyó vályú készült ott is a lovak soroltak be a legközelebb a vödörhöz.

Itatás után következett a ,,delelés", - a rekkenő melegben tilos volt hajtani meg egyébként is az állatokra ráfért ilyenkor egy nagyobb pihenés.

Aba-Novák Vilmos - Itatás a gémeskútnál (1927.)

A tehenek kérődztek, a vályú végénél lévő pocsolyákban vagy saras helyeken pedig a disznók ,,dagonyáztak".

Itatás a Hortobágyon

Csallóközi pásztorkodás

Csallóközben már 1717-ben létezett a juhászok céhe.

A 19. század végére, szinte kuriózumként, még mindig kétféle pásztorkodásról beszélhetünk a csallóközben.

Az egyik az Öreg-Duna szigetein és az ártéri területeken művelt külterjes, szilaj, a 20. században már csak félszilaj állattartás, a másik pedig az állatokat naponta kihajtó községi pásztorkodás.

A csallóközi szarvasmarhatartás a 20. század elejéig csak az őshonos fajtát ismerte.

A juhokat nem hajtották a külső legelőkre, hanem a Csallóközben művelt kétforgós mezőgazdaságban keletkezett ugarokon tartották őket.

A csallóközi pásztorkodás a termelőszövetkezetek megalakulása idején, a közbirtok-rendszer széthullásával és az új technológiák bevezetésével szűnt meg.

Ez a folyamat lassan zajlott, a kisalmási állami gazdaságnak még volt három juhásza 1955-ben.

Marhakolomp

Palóc pásztorhagyomány

Tudós pásztor – pásztorélet

A tudós pásztor a magyar népi hitvilág természetfeletti erejű személye,

akinek hatalmában áll az (elsődlegesen az általa gondozott) állatokat tetszőlegesen irányítani, vagy más boszorkányos tetteket végrehajtani.

A tudós pásztor lehet gulyás, kondás vagy csikós, de juhászok „tudományát” nem becsülte sokra a pásztortársadalom.

Az utolsó tudós pásztort a 20. század első felében tartották számon.

Nem a cirkuszosoktól lett ellesve, hanem kései utódja ennek és ma már csak turisztikai attrakció pl. a Hortobágyon az intésre vagy érintésre ,,leroskadó" és ott mozdulatlanná dermedő paripa...

Ide kívánkozik azonban azt is megjegyezni, hogy minden pásztorcsoport körében ismert és híres volt az állatgyógyításhoz értő ember, aki ha kellett törést, harapást, pata vagy belső betegségeket egyaránt gyógyított, illetve fogakat műtött ki vagy reszelt le és a kergekóros birkáknál koponyalékelést is végzett.

A juhok körmölése és nyírása általános tudásnak számított, ma ünnepi bemutatókon, falunapokon látható.

A kis állatok világrajövetelénél is segédkeztek.

A vemhes kanca és a tehén megellett, a disznó megfialt.

Ha pedig szükség volt rá heréltek, - a fiatal bikát tinóvá, a kan malacot meg ártánnyá.

A szegődéskor ki lett kötve, nem csak a fizetség, hanem hogy hány fiatal állatot vághattak le időnként a saját élelmezésükre.

Fizetséggel a tarsolyukban szívesen ittak és csárdást táncoltak a csárdákban, a kanászok a kanásztáncot ropták.

Kötekedni velük, sértegetni őket nem volt tanácsos, mert volt olyan erejű például, aki mérgében az öklével rácsapott az arasznyi vastag tölgyfaasztalra és az végigrepedt.

Az elszámolni nem tudó, és így szélnek eresztett pásztorok váltak betyárokká,

országúti rablókká, de a legtöbb ilyen ember nem a kegyetlenségéről, hanem a nőkkel szembeni gavalléros viselkedéséről, és a szegények megsegítéséről volt híres.

A vadállatok és a nyájrabló betyárok ellen nem csak késsel, hanem a középkor óta viselt vas fokossal, másutt kanászbaltával védekeztek, a csikósok pedig a szíjak végén ólmozott ostoraikkal.

Az elhullott vagy levágott állatokat is feldolgozták, a félig tartósított szőrökkel-bőrökkel elszámoltak, vagy ha lehetett az ezekből készült használati vagy dísztárgyakat eladták a vásárokon.

Ilyen volt például a suba, a vizestömlő, a kulacs, a dohányzacskó vagy akár a bikacsök.

Sótartó

Az ügyes kezű pásztoremberek hogy az idő jobban teljen díszített fafaragványokat készítettek

a bizsók (faragókés) vagy egy törött és benyelezett borotvapenge segítségével: a sótartó, a titkos-záras borotvatartó, a fakanál, a furulya vagy a (néha ólommal berakott) ostornyél mellé sorolhatjuk a szaruból faragott-karcolozott rühzsírtartót és az ivó vagy jelző tülköt is.

Mivel a szebb darabokat a mátkáiknak ajándékozták vagy a vásárokon a gazdák elkunyerálták, megvették, a pásztor kénytelen volt mindig újabbat csinálni és ez később egyfajta mellékfoglalkozássá nőtte ki magát.

Egy-egy szűknyakú üvegbe apránként beleillesztgetett, majd a keresztre feszített Jézussá és virágokká összeragasztgatott fadarabakáknak, - az úgynevezett ,,türelemüveg" eladásával pedig már komolyabb jövedelemre is szert lehetett tenni!

A faragásokat évszámmal, szignóval és néha ajánlással is ellátták.

A 18. században élt legszorgalmasabb és legügyesebb kezű faragó pásztorok messze földön híressé váltak, az Ő pásztorfaragásaik ma már roppant árakon cserélnek gazdát árveréseken és múzeumokban gazdagítják a magyarság kultúrkincsét.

Épp ezért kell odafigyelni pl. egy-egy múzeum költözésekor, hogy ezek az állampolgári javak csak úgy ne ,,vesszenek" el...

Kobak - ital tartására

Tudós pásztorok, ördöngős dudások

A furulyát és a dudát a pásztoroktól eredeztetik a mondák,

azonban míg a furulya Isten, addig a duda az ördög teremtménye.

Furulyán és dudán egyaránt lehet jól játszani, "ördöngősen" azonban csak dudán lehet.

Koós József, a híres furulyás-dudás pásztor is ilyen ördöngös tudományra vágyott, legalábbis ezt mondta Pál Istvánnak:

„Tudod, fiam, én milyen dudás szeretnék lenni? Olyan, mint amilyet a régi öregek emlegetnek, hogy földobta a vállára, vagy bedobta az ágy alá, vagy ő mulatott, a duda meg a szögön szólt.

De ezt csak mondták, de én még nem hallottam, de hát mondják, én is mondom”

Az ördöngös dudás, akinek hangszere akkor is szól, ha nem fújja, szinte minden dudás történet főszereplője.

Ahogyan Pál István édesapja, idősebb Pál István is, tudós pásztorként főként a jószág gyarapítására, gyógyításra, a rossz idő elhárítására, idegen ártó erőktől való védelemre használták.

A tudományt legtöbbször az ördögtől eredeztették.

Számtalan példa van rá, hogy a táltosnak kiválasztott emberek az öreg táltosokkal folytatott viadal - bika és farkas képében - során váltak beavatottá.

Tudásukkal mindig a falut szolgálták, de fizetséget ezért soha nem fogadtak el. A tudósok a haláluk előtt a tudomány átadását kötelezőnek tartották, mert ha nem sikerült átadni, akkor az ördög elvitte őket a pokolba.

Pál István pásztor - dudás

A duda nem feltétlen jár együtt a táltossággal, de az ördöngös dudást „tudományos” embernek tartották.

Pásztorként természetfeletti erővel rendelkeztek az állatok felett- például a pásztorbotjára akasztott cifraszűr körül ottmaradnak az állatok akkor is, ha ő maga messze jár.

Azonban ezt a tudományt csak addig lehet használni, míg el nem mondják másnak. A tudós pásztor tehát kettős szorításban él: ha élni akar tudományával, hallgatnia kell, de ha időben nem talál olyat, aki át meri venni tőle, akkor elkárhozik.

Pontosan így tudta ezt a szigetközi Sós Antal is.

Ugyanakkor az ördöngös dudálás és a tudós pásztorség nem feltétlenül jár együtt.

Pál István, apjához hasonlóan rendelkezett „tudománnyal”, azonban nem tudott sosem ördöngösen dudálni.

A tudós pásztorok rítusai általában a falu javát szolgálták.

A falusi pásztorok fokhagymakereszttel védték az állatokat Luca napján, vesszőgúzzsal varázsoltak termékenységet Ádám-Évakor,

gyertyával hárították a rontást csapásakról nagypénteken,

gyógyítottak embert, állatot, hárítottak el rontást a ház körül.

Ezekért a szolgálatokért éppúgy nem fogadtak el fizetséget, ahogy a zeneszolgáltatásért sem.

A pásztor a közelében található anyagokból, fa, szaru, tülök...

ivótülök

...változatos formájú és díszítésű tárgyakat készíthet: ivóedény...

ivócsanak

...kanál, tölcsér, kürt, kaszatokmány, rühzsírtartó, fésűk, csattok.

Használták a szarut intarzia gyanánt fatárgyakra, botokra, juhászkampókra...

juhászkampó

...bicska és késnyelekre.

Az állattenyésztés virágkorában nem volt gond egy-egy tülök kiválasztása, pl. elhullás esetén.

A magyar fehér fajta hosszú, nemesen ívelt vonalú szarvát használták, legalkalmasabb az ökör szarva, ha szép fehéres.

Az ebből készült kanásztülök elérte a 80 cm-t is.

A szaru könnyen formálható, erős, rugalmas anyag.

Ezt később már egy iparos, a fésűs vette meg, a kanász is készen vásárolta a kürtöt.

A képen látható ivótülök Zemplén vármegyéből való, geometrikus és virágmintával díszített.

A szarv hegyes végét átfúrták, hogy az akasztásra szolgáló szíjat áthúzzák rajta.

A pásztorművészet az Alföldön, ott is a peremvidéken és a Dunántúlon volt a legfejlettebb, főképpen a fafaragás.

A Tiszántúl északi részén növényi és geometrikus elemeket látunk, központi közös díszítményből kiágazó indákkal és virágokkal.

Megfelelőit a szlovákoknál és ruszinoknál is megtaláljuk.

Az Ung vidékén tipikus a tulipán motívum.

Tájegységenként változatosak a motívumok, de egymást sosem utánozzák, és egy művész sem ismétli a saját faragását.

Előfordul a galamb csőrében virág, de gyakoribb a szív motívum.

Szív alakból nő ki a virágbokor, levél szív alakú, a keményfából készült széktámla nyílásait szív alakúra fűrészelik.

Az 1820-as évektől az emberábrázolás és virágdíszítmény vált általánossá.

Középpontjában maga a pásztor áll, másik gyakori a betyár, nyalkán, büszkén, cifra kalapban, szűrrel vagy zsinóros dolmányban, puskával, fokossal ábrázolva.

A pásztor társa a juh vagy a kutyája, a betyárt szeretőjével vagy az általa legyőzött pandúrral ábrázolják.

A díszítéstechnikában legrégibb és nevezetes eljárás a spanyolozás, ahol is a rajzolt mintába öntik a felolvasztott spanyolviaszt, majd ledörzsölik.

Azután a vésés, a karcolás, végül a domború faragás.

Magyar Néprajzi Lexikonban:

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-522.html

Kisfilm:

http://www.youtube.com/watch?v=pE2i-73f4Ic&sns=fb

És:

http://www.youtube.com/watch?v=2Uqgi2ygVJE

Pásztorművészet - Hortobágy

video:
http://www.youtube.com/watch?v=pE2i-73f4Ic

Ivótülök

Kapcsolódó:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=436503819745802&set=a.315424478520404.75620.100001585639962&type=3&theater

Gulyás

(marhapásztor)

A gulya pásztora.

A paraszti szóhasználatban mindig jól megkülönböztetik a naponta hazajáró csorda pásztorától.

A község vagy a gulyatartó gazdaság kihajtástól beszorulásig fogadja;

1945 előtt az uradalmakban a növendékállatokat gondozó gulyás éves konvenciós cseléd volt.

A pásztorszervezet élén gulyásszámadó állott,
ő fogadta a bojtárokat, akik állattartás, élelmezés és készpénzbér fejében az őrzést, legeltetést és itatást ellátták.

Terelőeszköze a bunkós bot

és a gulyás karikás,

az állatok kifogására pányvás vagy rudas kötelet használ.

A Dunántúlon az uradalmak legelőre járó fejősteheneinek őrzőjét csirásnak nevezték.

A Kiskunságban a tehetősebb gazdák külön legeltetett nagyobb csapat marhájának őrzője a kurta gulyás.

Csikósok

(lópásztor)

A csikósok egykor igen megbecsült tagjai voltak a magyar társadalomnak.

Jellegzetes lószerszámot használnak ma is, ez az úgynevezett patrac, a heveder nélküli nyeregféleség.

Terelőeszközük a saját maguk készítette, díszes karikás ostor,

mellyel a ménest terelik.

A KARIKÁS OSTOR

A "karikás" jelző onnan származik, hogy e típusú ostort gyakran – bár korántsem általánosan – forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyeléhez.

A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségük jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák.

A karikás faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal, pillangókkal díszített.

A karikás sok részből tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése.

Általánosnak mondható a nyélhez erősítő szíjkötés neve: a telek.

A karikás derekát kötél köré 6, 8 vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor.

Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja.

A karikás ostorral való bánni tudás ma már a hagyományőrzés része is.

(Forrás: wiki alapján)

A csikósok legfontosabb társa a hátaslovuk, melyet sok mindenre megtanítanak.

Régen hasznos módszer volt a ló-fektetés, így az éles szél és a támadók elől is megmenekülhetett ló és lovasa.

Ma a csikós bemutató ügyességi gyakorlatai között ló-fektetés, ló-ültetés és kendőlopás is szerepel.

Egy történet szerint ...

...réges-régen egy német úr fogadást kötött egy alföldi csikóssal, hogy az ő kutyája okosabb a lónál.

A német úr azt állította, hogy a kutya azért okosabb, mert utasításra leül, lefekszik - erre a csikós bebizonyította neki, hogy az ő lova is képes ugyanerre.

Azóta ez a mutatvány a csikósok körében hagyománnyá vált.

A csikósoknak nem volt más eszközük, amivel megvédjék a méneseiket a rablóktól és a vadállatoktól, ezért megtanultak mesterien bánni az ostorral, ami nem csak fegyver lett, hanem játékaikban is szívesen használták.

Külön attrakciónak számít a puszta-ötös.

Puszta ötös - Koncz Csaba festménye

Maga a produkció abból áll, hogy a csikóslegény a két hátulsó ló hátán állva hajtja a magyaros stílusban összefogott lovakat.

Koch-ötösnek is nevezik, mert sokáig úgy tartották, hogy a bravúros mutatványt Ludwig Koch osztrák festő álmodta vászonra 1923-ban.

A kiváló magyar lovas, Lénárd Béla keltette életre a képet.

OMÉK 1958 (Első magyar Puszta ötösfogat Lénárd Béla hajtásában ):

video: http://www.youtube.com/watch?v=_tVKhy7OXVE

Régi metszetek között kutatva nemrég egy cirkuszi plakátra bukkantak, mely 1845-ből származott.

A képen magyaros kantározású, összefogott együttes két hátulsó lován állva a magyar csikós összesen kilenc lovat hajtott.

Ma már a csikósok egymás rekordjait döntik meg, már 16 lovat is hajtottak egyszerre.

Igen jól betanított, rendkívül ügyes lovasemberekre van ezekhez a bemutatókhoz szükség, hiszen az erős iramban hajtott lovakon bemutatott puszta-ötös valóban igazi lovas bravúr.

Nincs asztalom, sem székem… Csikósélet a Hortobágyon:

video: http://www.youtube.com/watch?v=BqJ9_sE1_U8

Csikósok

video: http://www.youtube.com/watch?v=gCp6AzMSZLQ

Beszélgetés egy öreg csikóssal Balmazújvároson

Nagy Lajos beszél pár szóban a régi dolgokról, csikóséletről, karikás készítésről.

video: http://www.youtube.com/watch?v=3y2dKq2QePs

Lófektetés:

A pusztai élet során gyakran előfordult, hogy a betyároknak rejtőzködniük kellett lovaikkal együtt a pandúrok elől.

A lovaknak csendben és nyugodtan kellett feküdni a lovasok mellett.

A karikás ostor csattogtatásával demonstrálják, hogy semmilyen zaj nem zavarta meg a lovakat, és így nem árulták el hol rejtőzött a betyár.

A ló hátán állás:

Ez segítette a betyárokat abban, hogy a magas fűben, a nádas mögül, minél messzebbre láthassanak el a pusztában.

A képen: a lóültetés,ez az úgynevezett kutyaülés, ami igen nehéz és természtellenes pozíció a ló számára.

(Forrás: "lovasblog")

Ezt a filmet ajánlom.

hortobágy (1936)

http://www.youtube.com/watch?v=YxCael_i5EY

Beszélgetés Petrovics Mihály juhásszal (juhász = juhpásztor)

video: http://www.youtube.com/watch?v=xkpxY0K5fRQ

Kanásztülök használata. Balmazújváros (kanász = disznópásztor)

video: http://www.youtube.com/watch?v=0_lCGORSccM

A juhász

a juhokat őrző pásztor általános elnevezése.

Juhász (Sólyom László) jellegzetes kalapviseletben és bajusszal (Vésztő, Békés m.)

A tájanként változó neve egyúttal a pásztorszervezeten belüli helyzetét is meghatározza.

Az Alföldön és Erdélyben általános a bács, bacsa vagy → bacsó (oláh eredetű szó, de a szláv nyelvekben is ismert) elnevezésű juhpásztor, az urasági vagy közös nyájak ivar és kor szerint elkülönített csoportjait őrző → bojtárok → számadója, gazdája.

Juhász kampóval

juhászkampó

A nyájjuhász a Tiszántúlon több gazda tulajdonát képező közös (anya-, kos-, ürü-) nyáj pásztora.

Juhász a Hortobágyon

A Duna–Tisza közén a nem fejős (pl. meddő) nyájakat őrzi, függetlenül attól, hogy annak egy vagy két gazdája van.

Juhász szűrkabátban (Sárvár, Vas m.)

Juhász csuklyás szűrben, hátulról

Erdélyben a csobán és a pakulár (román eredetű szó) a közös nyájak számadóit vagy bojtárjait jelenti.

Juhász Erdélyben

A magatarti juhász (Alföld) (újabban maszek juhász) kevés földű vagy föld nélküli juhos gazda, falkáját bérelt legelőn tartja.

Juhász - Pálnagy Zsigmond festménye

Székelyföldön a fejős juhász segítségét (az Alföldön → esztrengahajtó) román eredetű szóval monyatornak nevezik.

Csillagszemű juhász - Páll Domokos kerámia alkotása

A juhász terelőeszköze a → karikás. (→ még: birkás, → magatarti juhászat)

(a Magyar Néprajzi Lexikonból idéztem. Tudom én, hogy hűséges társa a puli, és a csikósok használják inkább a karikást. ;-) Úgy látom, hogy át kell írjam a Lexikont ;-) Köszönet Papp Zsoltnak a segítségéért!)

Papp Zsolt - juhász

É-hevesi ünneplő juhászviselet (Mikófalva, Heves m.)

A hátibőr vagy kacagány,

mely voltaképpen egy egész, szárazon kitört juhbőr, melyet a juhász szőrével befelé fordítva vet hátára, úgy, hogy a mellső lábakkal nyakában, a hátsókkal derekán kötöz össze.

Juhász maga készítette elej- és hátibőrben (20. sz. eleje, Hajdúszoboszló)

(Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp, 1914); Földes László: Esztena und Esztena Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).

Beszélgetés Petrovics Mihály juhásszal (juhász = juhpásztor)

video:

http://www.youtube.com/watch?v=xkpxY0K5fRQ

Bojtár

Az állatok őrzéséért felelős számadó segítőtársa.

Általában fiatal, nőtlen ember, akit a számadó egy-egy legeltetési idényre fogadott némi készpénzbér és természetbeni (jószágtartás, ruha és élelmezés) fizetés ellenében.

A pusztai állattartásban a nagy létszámú állatcsapat mellett több bojtár van; a számadó helyettesét, a legöregebbet vagy legügyesebbet számadó vagy öregbojtárnak, a legfiatalabbat kisbojtárnak nevezték.

A szó bujt-bojt = ’hajt’ ige -ár képzős alakja; több szomszéd nyelv is ismeri./ Nos, nem igazán...A szerk./

(Forrás: Néprajzi lexikon)

Szóbonctana:

BOJT – Csomóba fogott szálakból, rojtokból való lecsüngő dísz. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] A meghatározásban benne rejlik a szó lényege. Csomó, BOg, mely sok szálból átkötött, búJTatott, rOJTos és rOJTszerűen eJTve csüng – BOJT.

BOJTÁR – Pásztor munkáját segítő legényke. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] A BOJTÁRok inkább fiatal fiúk soraiból kerültek ki, bár akadt, aki abban öregedett meg. A J kulcshang, a JT páros tengelyhangzó e szóban. A fiatal növény: haJTás. A BO is utalhat esetenként kicsire (BOcs), innen az angol BOY, mely még ősmag(yar)-nyelvi örökségük. Amint sok más szónál is előfordul, több értelme is van a HAJT szónak, de az alapértelem az előreHAladás. HaJT, növekszik a növény, haJT, valamire, egy eredmény elérésére, haJTja az állatokat. Ez volt a BOJTÁR dolga. A fiú (BO), aki haJT, az ÁR képzőnek mondatik, de azt is jelenti, hogy sokat jÁR, és talán azt is, hogy ezért bÉR jÁR neki. Egyébként lehetne bojtos is, főleg, mert bojtos ostorral hajtotta a gulyát. A JT páros a JáTék, TáJ gyökalkotója. A BOJTÁR JáTékos gyerek,aki bejÁRja a környező TáJat.

(Kolumbán Sándor)

Kulacs

Alföld, 1867, mázas cserép, "Ezkulacsot kérdezd kié Loss József uramé" felirattal — lacimajor

Mi a betyárbútor?

Sokak számára ismerős lehet ez a kifejezés, de talán nem mindenki van tisztában a szó pontos jelentésével: a betyárbútor a betyár öltözetét, ruháját, némely esetben a betyárnál lévő, állandóan magával hordozott használati tárgyakat jelenti.

Ez a következőkből áll:

A viselet

A betyárok viselete földrajzilag eltérő, rendszerint az adott országrészre jellemző népi viselet, nemegyszer polgáriasabb ruhadarabokkal kiegészítve.

Általánosságban elmondható, hogy a betyárok cifrán öltözködtek, sokat adtak megjelenésükre.

Vizsgáljuk hát meg, hogy milyen ruhákban jártak betyárjaink egykoron:

Alsóruházat: ing és gatya

Ez két igen hosszú múltra visszatekintő ruhadarab.

Anyaguk eleinte házivászon, amit otthon az asszonyok len-, vagy pamutfonálból házi szövőszéken készítettek.

Később a gyáripar elterjedésével a gyári készítésű szövetek (főként a gyolcs) terjedtek el, mint gatya- és ing alapanyag.

A házivászon színe rendszerint törtfehér volt, a gyári gyolcsé fehér, amit a kékfestőipar fellendülésével egyre gyakrabban kékre festettek.

Felsőruhák: mellény, mejjbőr-hátibőr, szűr, suba

A fentebb felsorolt ruhadarabok, csakúgy mint az ing és a gatya a pásztorok ruhatárából származnak.

Ez érthető, hiszen a betyárok élete sok mindenben hasonlított a pásztorok életéhez, már ami a körülményeket illeti.

Ők is ugyanúgy ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, így a pásztoroknál bevált ruhadarabok náluk is jó szolgálatot tettek.

Az ing felett viselték a mellényt (amit hívtak lajbinak vagy kismándlinak is), aminek anyaga posztó, vagy vászon volt.

Szabására jellemző, hogy derékig ért és testhezálló volt.

A mellényt elől az ólomból, rézből vagy ezüstből készült fémpitykékkel gombolták össze. A pitykék száma változó, de legalább öt pityke mindegyik mellényen volt.

Némelyik mellényen több, egymással párhuzamosan, függőlegesen elhelyezett pitykesor is volt, ez a cifra mellény kifejezetten a betyárokra volt jellemző.

A hátibőr és a mejjbőr (vagy ahogy régente mondták: hátibűr és mejjbűr) a mellény elődjének is tekinthető, ez nem volt más, mint kisebb termetű juh vagy nagyobb bárány lenyúzott és durván kikészített bőre, amit az eredetileg az állat lábain lévő bőrfelület segítségével magukra erősítettek (tehát a jobb és a baloldali alsó lábak bőreit valamint a baloldali felső lábaik bőreit összecsomózták, majd az így összeerősített bőrökbe belebújtak és végül a jobboldali alsó lábak bőreit is összecsomózták).

A hátibőrt és mejjbőrt inkább csak a szegényebbek viselték, azok is csak hidegebb időben.

Hátibőrbe-mejjbőrbe öltözött betyárt lehet látni a Jancsó Miklós által rendezett "Szegénylegények" című filmben.

A betyárok és a pásztorok talán legjellemzőbb ruhadarabja
a szűr (cifraszűr) volt.

"KITETTÉK A SZŰRÉT"

A Hortobágy környéki pásztor addig nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe volt a szűrnek.

Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta.

Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony reggelre "kitették a szűrét.”

A cifraszűr egész életén át elkísérte a pásztorembert.

Abban esküdött, s ha meghalt, koporsójára terítve vele temették el.

A cifraszűr szabása ősi mintákra nyúlik vissza.

A szűr minden kiszabott része téglalap alakú.

Anyaga gyapjúból készült, ún. "ványolt" posztó.

A ványolás során a gyapjút olyan mértékben tömörítik, hogy aztán az abból készült szűr zuhogó esőben sem ázik át.

A szűr egy eredeti magyar ruhaféle, viszont országszerte területenként különféle formában fordul elő.

A legismertebb változatok a bakonyi, a debreceni és a bihari szűrök, ennek megfelelően a legfontosabb szűrkészítő központok Veszprém, Debrecen és Nagyvárad voltak.

A bakonyi szűrök rövidebbek, díszítései nagyobbak, az ujja rövid és egy kerek posztódarabbal befenekelt volt.

Milfajt Ferkót rendszerint bakonyi stílusú szűrben ábrázolták.

A debreceni szűrök fő jellezője a hímzett díszítés és a szűr saját anyagából visszahajtással létrehozott, díszített elej.

A bihari szűrök

kezdetben hímzettek voltak, a hímzést később (a varrógép elterjedésével) felváltotta a nemezrátétes díszítés.

A rátétdíszítés a régi hímzett mintákat vitte tovább, azonban itt a színek helyen a díszítések formavilágán volt a hangsúly.

A bihari szűrök jellemzője ezen kívül az álló nyak (ami később más vidékeken is elterjedt) és a külön anyagból a szűrre varrt elej.

A szűröket annak ellenére, hogy végül is kabátként használták, soha nem viselték felöltve, hanem rendszerint féllvállra vetve hordták.

A bakonyi szűrök ujját befenekelték, a többi szűr ujját rendszerint bevarrták és kidíszítették.

Az utolsó bakonyi szűrkészítő mester Zalai Károly

A befenekelt vagy bevarrt szűrujjban, kisebb használati tárgyakat, pénzt vagy ennnivalót is tartottak.

A betyárok igazi nagykabátja a suba, vagy ahogy egyes helyeken mondják, a nagybunda volt.

A jó subát a hosszú és durva szőrű magyar rackajuh szőréből lehetett készíteni.

A legkisebb subához is kellett nyolc darab bőr, de az igazán szép subához 12-16 db bőrt is felhasználtak.

Maradt fenn leírás olyan subáról is, amelyhez 24 darab bőrt használtak fel.

A leghíresebb subakészítő központ az Alföldön Jászberény és környéke volt.

A fejrevalók: kalap és süveg

A fejfedőket tekintve sem lehet nagy különbséget tenni pásztor- és betyárviselet között.

Rendszerint nemezkalapokat, mégpedig a nagykalapnak is nevezett csikóskalapot vagy kisebb karimájú, pörge kalapot viseltek.

Érdekesség, hogy volt ún. "zsiványkalap" is, amelynek a szokásostól jóval nagyobb karimája az arc eltakarását szolgálta.

A városi tanácsok a kalapok méreteit pont emiatt rendeletekkel szabályozták, meghatározva a legnagyobb karima nagyságát.

Ezt a rendeletet szigorúan betartatták (a "Talpuk alatt fütyül a szél" című filmben látható is egy jelenet, amikor Mérges Balázs csendbiztos késsel körülvágja Jeles Matyi kalapjának karimáját...).

Persze az ország egyes részein a kalap formája is eltért, Milfajt Ferkó rendszerint cilinder formájú kalappal van ábrázolva.

A kalap gyapjúból készült, forró vízben kézzel gyúrták keményre, majd alakra formázták és festették.

A jó kalapnak nem volt szabad átengednie a vizet.

Ezt úgy ellenőrizték, hogy kalapvásárláskor a kalapba egy pohár bort öntöttek és abból itták meg az áldomást.

A másik, igen gyakran használt fejfedő a báránybőrből

vagy nemezből készült süveg.

A süveg elegáns viseletnek ugyan nem nevezhető; viszont rendkívül hasznos, mert hideg időben nagyon kellemes viselet és a természetes báránybőrön az eső is lecsorog anélkül, hogy a süveg átázna.

Amit a lábukon viseltek: a csizma

Külön a betyárokra jellemző csizma nem volt, hordták azt, amit a többi ember is.

Már akinek tellett csizmára, de a betyároknak tellett, mert ha nem, hát megszerezték más úton-módon.

A csizmát csizmadiák készítették, kiváló minőségű bőrből.

A csizma fejét a talpra faszeggel erősítették fel.

Ez a megoldás olyan kapcsolatot biztosított a különböző részeknek, hogy a csizma hosszú ideig elviselte a nagy igénybevételt, nem vált el a talp a fejtől.

A csizmát rendszerint avas szalonnabőrrel dörzsölték be, ami biztosította a bőr vízhatlanságát.

A csizmát kapcával viselték, előfordult hogy télen a csizma talpába nyúlprémet tettek.

Derékszíj és tüsző (széles öv)

A derékszíj elengedhetelen része volt a pásztorok és a betyárok öltözékének.

A derékszíj vastag marhabőrből készült míves rézcsattal, nemritkán rézveretes díszítéssel.

A szíjra akasztva hordták a pásztorkészséget (erről még lesz szó).

A tüsző vagy széles öv hasonló célokat szolgált, mint a derékszíj, de felépítésében attól különbözött.

A tüsző 12-15 cm szélességű, rendszerint kétrét hajtott bőrből készült öv, ami két vagy három, egymás felett elhelyezett rézcsattal záródott.

Előfordult egyrétegű kivitelben készült tüsző is, ekkor a felhasznált bőr vastagabb volt. A tüsző díszítése országrészenként eltérő.

Volt, ahol pávatollból kivett szálakkal hímezték ki, másutt szironyozással (vékony bőrszalagokkal történő hímzéssel) díszítették.

Előfordult dúcnyomott díszítésű vagy díszítetlen tüsző is.

A tüsző általános jellemzője a zseb, amiben a pásztorok a "marhapasszus"-t a betyárok a "gyüttpíz"-t (a rabláskor szerzett pénzt) tartották. A széles öv viselője egészségét is óvta, mert nagy hidegben megvédte a derekat a hidegtől.

A "készség" (pásztorkészség, kíssíg)

A készség a pásztorok által használt kisebb eszközök gyűjteménye volt, amit a pásztor (és a betyár is) a derékszíjon vagy a tüszőn viselt.

A készség rendszerint a következő tárgyakból állt: bőrből készült, díszített bicskatartó bicskával, tűzszerszám, szironyozott bőrerszény a kovakő és a tapló tárolására, valamint az ehhez tartozó, bőrszíjra kötött csiholó acél.

Ez gyakran kiegészült pipaszurkálóval és (inkább csak pásztorember esetén) az ún. nyüvelőfával is.

Pipa és dohány

A férfiak a betyárok korában csaknem mind dohányoztak, a betyárok sem voltak kivételek.

A pipák sokfélék voltak. Volt amelyik cserépből készült, ezek voltak a legelterjedtebbek. A cseréppipák készítésének központja Debrecen és Selmecbánya voltak. A cseréppipa nem képviselt nagy értéket, a módosabbak tajtékkőből faragott drága pipákból eregették a füstöt.

Ügyesebb kezű pásztorok gyakran faragtak fából pipát, kihasználva a fa természetes növekedése során kialakult formákat. A pipák egy különleges fajtája a "betyárpipa".

A betyárpipa szára a megszokottnál jóval hosszabb, ugyanis az volt az igazi betyár, aki a pipát a fogai között tudta tartani úgy, hogy a kezével nem fogta a pipa fejét. Ez annál nehezebben sikerült, minél hosszabb volt a pipa szára. A hosszú szárú betyárpipa tehát alkalmat adott a virtuskodásra is.

Betyárokkal kapcsolatos egy másik szép pipafajta, a makrapipa története is.

A makrapipa hosszú szárú, kifejezetten nagy fejű pipa, de a pipafej csaknem teljesen tömör, a belső ürege nem nagyobb, mint egy kisfejű pipáé. Állítólag egy Makra nevű betyár találta ki, akinek fontos volt, hogy a külső szemlélő számára úgy tűnjön: ő megteheti, hogy annyi dohányt szívhat a pipájában, mint a gazdag emberek.

A dohányt hímzett díszítésű sallangos kostökzacskóban tartották.

A hímzett dohányzacskók készítésének központja Jászberény volt. Itt sok olyan szűcs dolgozott, aki csak dohányzacskót készített. A zacskóban az akkor általánosan elterjedt, esetenként tiltottan termelt, durvára vágott kapadohányt tartották. Finomabb dohányokhoz csak a jómódúak jutottak hozzá.

A fokos

A magyarság egyik leginkább misztikus fegyvere a fokos.

Kultikus jelentőségű.

Egyes tanulmányok szerint a Magyarság és Isten által kötött szövetség jelképe.

A szkíták, kelták, hunok esetében is jól megfigyelhetjük a „harci-fogadalmi” bárdok, „fokosok” jelentőségét.

A sumér elmélet hívei szerint az ALANOK /jászok/ népneve a fokossal bánás mesterségére utal (égi fokos népe).

Történelmünk teljes hosszában megfigyelhető, hogy a fokos mindig fontos szerepet tölt be a harci alkalmazásban, az avatási rítusokban, a kultikus jelentőségű párbajokban és a mindennapi életben.

A valamikori duális világképben is fontos szerepet töltenek be a bárdok és a fokosok.

A gonosz (a sötétség) elleni küzdelem legfontosabb eszköze.

A legnagyobb népi hősöket buzogánnyal, bárddal, fokossal ruházták fel.

Az íjjal sebezhetetlen kunt (sötétség) egy bárddal, fokossal már harcképtelenné lehetett tenni a Szt. László mondakör szerint.

Egyes feltételezések szerint Szent László királyunk közkedvelt fegyvere a valóságban nem harci bárd, hanem egy különleges nagyságú és formájú fokos volt.

Ezt a véleményt támasztja alá az a történeti tény, hogy a szent király az eszközt egy kézzel használta és forgatás közben a lóról a földig tudott vele csapni. László király különleges testi adottságai mellett is elgondolkodtató egy hosszú nyélre szerelt nehéz kétkezes harci bárd /csatabárd/ használata.

Bárhogy is legyen az bizonyos, hogy az eszközt „fokos módjára” használta a legnagyobb magyar király.

A Horka segítői /barantázók/ is minden bizonnyal ezzel az eszközzel jelképezték hovatartozásukat.

A Somogyváron és környékén élő hagyományok szerint a törzsszövetség mindenkori bírájának, a Horkának az ún. barantázók és kopjás /arany/ táltosok voltak segítségére. A régi törvények fölött őrködő Horka minden ügy intézése során a táltosok tanácsaira, a harci képességekkel rendelkező táltosok segítségére, valamint a saját hadereje mellett a különlegesen kiképzett barantázókra számíthatott.

A törvénynek érvényt szerezni nem volt könnyű feladat.

Egyes nyugaton élő kutatók szerint azon temetkezéseknél, ahol fokost, fokosbaltát találtak a harcosok mellett, ott ilyen törvényi „segítőkkel” van dolgunk.

A férfivá avatás, a felnőtté válás, a nemzetséghez /hadhoz/ csatlakozás mindenkori legfontosabb rituális eszköze.

Ezt az üzenetet tartalmazza az a „szokásmaradvány”, amikor az iskolából távozó (a felnőtt életbe belépő) tanulókat felszalagozott fokossal engedik útjukra.

Fontos szerepe lehetett a párvalásztás hagyományában is, mivel minden korszakban a valamire való vőfélyek /mulatságszervezők/ fokossal és a rajta lévő szalagokkal igazolták eddigi tevékenységüket.

Az igazságszolgáltatásban betöltött szerepét jól jelöli, hogy a valamikori bírói rovásokat általában nem késsel, hanem fokossal vitték fel a „rovásokat” tartalmazó botra, valamint egészen a közelmúltig az egyes településeken a bírói hivatal jelvénye is volt, s a szervezett „rend-őrséget” első alkalommal szintén fokossal szerelték fel.

A XIX. században állították fel az első mezei rendőrséget, másrészt pedig az addig erre a célra alkalmazott 12- 24 lándzsásra bízták egy-egy község belrendőri feladatainak betöltését. 1878-ban végleg beszüntették a lándzsások intézményét s az első mai értelemben vett rendőrséget állították fel.

Ez egy szakképzett rendbiztos vezetése alatt két lovas és 14 gyalogos rendőrből állott. Kimondták, hogy ezek lehetőleg kiszolgált katonákból, erkölcsileg megbízható egyénekből válogatandók össze.

A teendőikre nézve pontos szabályrendeletet készítettek.

A gyalogosok fegyverzete fokos, a lovasoké fokos és revolver, a biztosé szintén revolver volt.

A betyároknál a népi bíráskodás eszköze.

(betyár = a bujdosó rablók neve)

Magának a betyárságnak a léte is egyfajta bíráskodási közszerep átvételét jelenti, ami szembehelyezkedve az igazságtalannak tartott hatalommal a mindenkori „nép” igazságát közvetítette a magukról megfeledkezett hatalmasok felé.

Csupán az a valódi betyár, aki ezeknek az erkölcsi követelményeinek megfelel.

A többi esetben téves szóhasználatról van szó.

A fokos jelentőségét jól foglalja össze az ie. III. évzredbol származó szkíta baltatok felirata a következo: " Egeset es, üt es, ró es..." Ékesít is, üt is, ró is.

Ékesít: A férfi /harcos/ dísze, büszkeségének tárgya / férfivá avatás emléke? kiválasztott csoport tagja? kiválasztott néphez való tartozás tárgyi jelzoje?/

Üt: Az egyik legkiválóbb harci fegyver, szakrális bünteto-, bosszúálló eszköz.

Az isteni renddel szembeszegülők elleni Damoklész-kardja?

Ró: Sok van a rovásán. Nem sokat kertel. Kertel= rovással ír /török/.

Üzenetek hagyására használható. Szakrális bíráskodási jog a család, a had, nemzetség tagjai felett. 1886-ban a fokos a karikással egyetemben még rendszeresített hadi fegyver volt a Hunyadi huszárezredben.

A későbbiekben már csak kiegészítő felszerelésként használták, elsősorban hegyi felkészítésű csapatoknál.

A fokos története

Az ún. „komoly” történészek bizony több alkalommal is nagyon felületesen vizsgálták a fegyver létét.

Több utalásban olvashatunk arról, hogy a fokos csupán paraszti eszköz volt, amit a középkor folyamán a jobb minőségű páncélok megjelenése után az átütőképesség javítása érdekében adoptáltak a „valódi fegyverek” közé.

Ezek a kutatók megfeledkeznek arról a tényről, hogy a honfoglaláskori harcosok mellett éppúgy megtalálható a fokos, mint a korábbi vonulási útvonal majd minden fontos temetőjében.

A magyar fegyverek történésze, Kalmár János azt tanítja, hogy a középkor során mindinkább fejlődő, elnehezedő védőfegyverzettel szemben a támadó fegyverek hatásosságát is növelni kellett.

A szablya, a kard, majd pedig a buzogány már nem volt eléggé eredményes fegyver a nyugati sisakfajták ellen.

Megnőtt tehát a jelentőségük a nehezebb fajtájú ütő- és vágószerszámoknak, amelyek azonban nem minden esetben sorolhatók a fegyverek közé, mert egyformán alkalmazhatók fegyverként és szerszámként.

A paraszti fegyverek csoportjába tartoznak a tagló, a bárd, a szekerce és a balta, valamint ennek kisebb "testvére": a fokosbalta.

Míg az egyéb fegyverekkel kapcsolatosan (szablya, íj) már több száz tanulmány készült, addig mind a néprajzosok, mind a fegyverkutatók részéről nagyon kevés utalást találhatunk a fokossal kapcsolatosan.

A fokos első fegyver-előzményei minden bizonnyal az egyszerű botok, fabuzogányok, kőbalták voltak.

Ezt követték a paleolit-korszak mandulaalakú, lándzsapengéhez hasonló pattintgatott kőeszközei, melyeket a nyélre hosszában (dárda, gerely) és keresztben (tőrbalta) egyaránt a fegyverre erősítettek.

Azonban bármennyire alkalmasak is úgy védő mint támadó harcra, még mindig inkább az ipari és a mindennapi élet szükségleteihez megkívántató szerszámoknak, mint tulajdonképpeni fegyvernek tekintendők.

Ezekből lassankint kifejlődik ki a balta és fokos.

Ezekhez járul a fémkorszakban a fej anyagának megváltozása.

Mivel védő technikákra csupán a bronzkor végén s a vaskor elején találunk támpontokat, így valószínű, hogy a fokos támadó használata mellett ekkor fejlődik ki másodlagos védekező jellege.

A fokos nagy valószínűséggel a tőrbaltából fejlődött ki.

A tőrbalta nem kínai találmány, a Föld minden részén megtalájuk a fejlődés különböző időszakaiban. Első írásos emlékünk azonban tőlük származik, sőt Huan-Ti kínai császár ennek a fegyvernek köszönhette a Kína egyesítésére tett kísérletének sikerét.

A hunokat megemlítő kínai források arról beszélnek, hogy a rettegett északi ellenfelek a tangutoktól vették át a korai fokos különböző változatait, a fegyver eredetét pedig a legendás "Szarvasos Kövek Népéhez" kötik.

„A tőrbalta meglehetősen sokféle használati lehetőséget kínált, éppúgy lehetett vele döfni, hasítani, mint sújtani.

Alapvetően két részből áll.

A nyél (ping) fából vagy bambuszból készült.

A bronzfej (tou) két részre osztható, a pengére (jüan) és a belső részre (nej).

Valamennyi pengének két éle (zsen) van, melyek egy hegyben (feng) futnak össze.

A penge alsó élének lefutásánál, ahol a belső résszel találkozik, található a szakáll (hu), amelyen egy vagy több lyuk (csuan) helyezkedik el.

Belső résznek hívják a bronzfej hátsó részét, amelyen legtöbbször szintén található lyuk. E lyukakon átfűzött zsinór vagy szíj segítségével erősítették fel a fejet a nyélre, amely a penge és a belső rész között lévő sínhez (lan) illeszkedett.

A Sang-kor vége felé jelentek meg az olyan tőrbalták, melyeknek hiányzik a szakáll- és esetleg a sínrésze is.

Ezeken a fegyvereken az addig a szakállrészen lévő lyuk vagy hiányzik, vagy a penge tövébe kerül.

A szakáll nélküli tőrbaltáknak kétféle belső része lehet: egyenes belső (cse nej) és görbített belső (csü nej).

Mindkét fajta belső részt díszíthetik ornamentikával vagy állatfigurákkal.

A bronzfejek hosszúsága és szélessége is változatos lehet.

A leghosszabbak 40 cm, a legrövidebbek 20 cm körül lehetnek.

Ritkán találni olyan darabokat is, amelyeknek csak a belső része készült bronzból, az ilyeneknek a pengéjét nefritből csiszolták.

A Sang-kor elejéről maradtak fenn nefritből csiszolt, egyszerű formájú tőrbalták.

A pengét olykor védhette a legtöbbször fából készült hüvely.

Mind a szakállas, mind a szakáll nélküli fajták közt akadnak olyanok, amelyeknek a nyélre történő felerősítését a penge és a belső rész közt található gyűrűkkel vagy furattal segítették elő.

A nyelet a gyűrűkbe vagy furatba csúsztatva stabilabban rögzíthették a fejet, mint sínre fektetve.

A nyél tetejére néha bronzból készített, díszes nyélsapka (pingmao) került.

A nyél végére pedig a nyélsapkához hasonlóan díszített bronzbütyköt (cun) húzhattak. Lévén, hogy a nyél nem tartós anyagból készült, hosszára vonatkozóan nem áll pontos adat a rendelkezésünkre.

A bronzedényeken fennmaradt ábrák tanúsága szerint hosszuk általában egy méter körül lehetett.

A díszítések, akárcsak a belső részen, a pengén is megjelenhettek.

Egyazon fegyveren díszíthették a pengét és a belső részt is, de akár díszítetlenül is maradhatott.

A díszítések közt gyakran szerepel a korban igen közkedvelt a kuj-sárkány és a taotie-motívum.

Ez utóbbiról a mai napig nem sikerült tisztázni, hogy pontosan mit is ábrázol.

Egyesek szörnypofát vagy valamilyen mitológiai alakot vélnek felfedezni benne, mások viszont csupán két egymással szembefordított kuj-sárkány motívumnak tartják.”

(Forrás: palócbetyár)

Bőrművesség

Bőrművesség, általános értelemben a kész bőr kézműipari feldolgozása, szorosabb értelemben a bőr megmunkálása díszítés céljából.

Az iparművészet egyik ága.

A kész bőrt festéssel, pácolással, domborítással, metszéssel, hímzéssel, égetéssel és intarziával lehet díszíteni.

Ezeket a technikákat a Kelet, (Kína, Perzsia) ismertette meg Európával.

Legkiválóbb művelői az arabok voltak, ők honosították meg a középkorban Spanyolországban különböző fajait, innen terjedtek el, Velence közvetítésével, egész Európában. így fejlődött ki az olasz, francia és német bőrművesség.

A reneszánsz korában a domborított és festett bőrkárpitokat kedvelték; a bútorokon metszett és aranyozott díszítéseket alkalmaztak.

Ez utóbbi technikát mutatják a bőrkötések is.

Tág tér nyílt az ipar számára a díszes hadi felszerelések terén, (nyergek, lószerszámok, stb.).

A bőrművesség a modern iparművészeiben is nagy szerephez jutott, mappákat, tárcákat, kötéseket, stb. készítenek, főleg batikolva, domborítva, égetve.

Népművészet

A bőr a magyar népművészetben is nagy szerepet játszik, lévén a nép egyik legősibb mestersége.

A magyarság, mint állattenyésztő nép, korán megismerkedett a bőrkikészítés és feldolgozás módjaival; nyelvkincsünk tanúsága szerint a bőrmunkát már a "honfoglalást" megelőző időben ismerte.

Maga a pásztor dolgozta fel az elhullott állatok bőrét s alakított belőle, saját használatára, szerszámfélét és ruhaneműt.

Később parasztszűcsök, kontárok kezére került ő mesterség s faluhelyen itt-ott ezek űzik még ma is, bár évszázadokkal ezelőtt már céhes ipar sarjadt belőle, a nagyobb igényű falusi s főleg a városi lakosság szükségletének kielégítésére.

Leginkább a birka bőre kerül felhasználásra, csak ritkábban a lóé és marháé.

Utóbbiakból készül a bocskor s a zsákszerű tömlő, fiatal állat egészben lenyúzott bőréből, amellyel a facsutorát, kulacsot bevonják.

Juhbőrből készül a pásztor ostora, bugyellárisa, kostökből alakított s gazdagon díszített dohányzacskója és erszénye; utóbbi rendesen együttjár az acéllal és bőrből való késtartó hüvellyel, ilyenkor készség a neve.

E szerszámokat az övre akasztva viselik.

Az öv ma keskeny derékszíj.

Régebben a nyereg és szerszáma is házilag készült.

A bőrruha ma is maga szabta-varrta gúnyája a hortobágyi pásztornak.

Részei:

a hátibőr vagy kacagány, mely voltaképpen egy egész, szárazon kitört juhbőr, melyet a juhász szőrével befelé fordítva vet hátára, úgy, hogy a mellső lábakkal nyakában, a hátsókkal derekán kötöz; össze;

a mejjbőr (mellbőr) az előbbinek mellen viselt párja;
a kettőnek összepárosításából alakított, jobboldalt később összevarrt ujjatlan bőrlajbi;
a csüves, azaz bokáig érő, bőujjú és szőrével kifelé is, befelé is viselhető köpeny;
a bőrkapca;
a bőrnadrág;
a sapka;
a lábszárra tekert és szíjjal körülcsavart lábbőr.

A pásztorokon kívül a parasztságnál is kedveltek a felsoroltaknál bonyolultabb szabású és díszesebb bőrruhák: a bunda és a suba, a bekecs és a ködmön.

Ködmön

Bőrholmik összevarrásához a pásztor nem fonalat, hanem magakészítette, vékony szíjszalagot, másnéven hasi-t használ. Díszítésül ugyancsak a bőrből való pillangókat és sallangokat, a rátéteket, a szironyt és legfejlettebb fokon, a hímzést alkalmazzák.

Blázsik Pál csongrádi szűcs rajzai 1822

E díszítőmódok és díszítőelemek népművészetünk legrégibb megnyilatkozásai.

A kacagány

A bőr ruhaanyagként hasznosítása régi hagyomány.

A pásztorok is készítettek szőrmés és gyapjas bőrruhákat, de ez leginkább mesteremberek, szűcsök feladata volt.

A felsőruhákhoz szőrös bőrt, övhöz, lábbelihez cserzett bőrt használtak.

A hátibőr, ismertebb nevén kacagány cserzetlen, szőrös bőr, amin még a fej, nyak, lábak és a farok bőrét is meghagyták.

Hátra vetve hordták, a nyak alatt a két mellső lábat összekötve.

Takaróként és derékaljként is szolgált.

Leginkább a pásztoroknál maradt meg, de nemesi változata a párducbőrös kacagány.

A nemes prémből való kacagány a nemesi, katonai öltözet kiegészítője volt.

Hátibőrnek inkább a juhbőrből, kacagánynak a vadbőrből készült darabokat nevezték.

A nagykun kerület a 18. században betiltotta a kacagányt.

Az Alföld egyes vidékein előbőrt is viseltek, ami a hátibőrhöz hasonló bőr.

Az elő- és a hátibőr lábait a nyaknál és a csípőnél összekötötték.

A két bőrt a pásztorok a 19. század közepéig viselték.

Miska kancsó, arcos edények

Arcos edényeink

Legismertebb arcos edényünk a Miska kancsó. Mezőcsáti Miska kancsónak is nevezik, egyik jellemző készítési helye után.

Mezőcsát ősi fazekas-múltra tekinthet vissza, hiszen ott már a rézkorban is készítettek agyagedényeket, de nem csak mericéket, hanem például arcos edényeket is készítettek Magyarország területén már az újkőkorban is, és nem is csak Mezőcsáton, hanem szerte az egész Kárpát-medencében.

Lehetséges, hogy eredetileg az edényekre karcolt arcnak több értelmet tulajdonítottak, elképzelhető, hogy esetleg az edény tartalmának védelme volt az arc feladata, de az is lehet, hogy már akkor is csak egyszerű díszítésként alkalmazták, mint manapság.

Érdekes, hogy az arcokon rendszerint megjelenik egy „M”-betű alakú jel is.

Kárpát-medencei őseink hozták létre még az újkőkor elején a vonaldíszes kultúrát.

Agyag edényeik, szobraik felületét rájuk karcolt mintákkal – vonalakkal – díszítették. (Festett változata ennek a szalagdísz.)

A rézkorban is megmaradt az arcos edény, és természetesen a vonaldísz is.

Történelmünk során számos népcsoport költözött be a Kárpát-medencébe.

Velük együtt mindig megjelentek a rájuk jellemző új dísztárgyak, új díszítő motívumok is, amelyeket megtalálunk a régészeti leleteken.

Aztán eltelik ötven vagy száz év, és az új motívumok szép lassan kikopnak a divatból, miközben az őslakosság ősi hagyatéka újra visszanyeri az őt megillető helyet.

Élő bizonysága ennek a Miska kancsó.

Miska kancsó gyűjtemény:

http://vilagbiztonsag.hu/keptar/thumbnails.php?album=668

A kör töve....

mindennek az eredője, vagyis ahonnan a Forrás vize fakad

Apátfalvi körkulacs

Korondi kulacsok

Kislődi kulacs

Habán kulacs

Kerámia kulacs

Hortobágyi kútgémjelzések - avagy a kútágassal való telegrafálás

A pusztában álló ágasok hangtalanul mondták el üzeneteiket, amelyet a bandák tagjai teljességgel megértettek, nem így a cseh zsandár, aki a kalimpáló ágasok láttán azt hitte vizet merítenek.

Így érthető meg az az éveken át tartó meddő küzdelem, amit a hatóság emberei folytattak a szegénylegények ellenében.

1. A kútgém fel van eresztve úgy, hogy a vízmerő dézsa a kút állójára van téve. Jelentése: vigyázz, hivatalos ember érkezett (pusztagazda, mezőőr, olvasó bizottság, csendőr).

2. A kútgém fel van eresztve, a vízmerő dézsa a kifolyó csatornán áll. Jelentése: hajtsák a jószágokat az itatóhoz.

3. A kútgém fel van eresztve, a vízmerő dézsa a káva mellett kívül a földre van letéve. Jelentése: Elkészült az ebéd, jöjjetek ebédelni. (Ezt a jelzést csak ősszel és tavasszal alkalmazták, amikor egész nap legelt a nyáj.

4. A kútgém fel van eresztve úgy, hogy a dézsa a magasban szabadon lóg. Jelentése: Nagy baj, szerencsétlenség történt (jószágkár, emberhalál). Amikor ezt meglátták azonnal siettek a szomszédos legelőkről segítséget nyújtani.

5. A kútostor a dézsával a kútágasba vert szögre van akasztva. Jelentése: a gulyába, vagy a ménesbe befogadott idegen jószágot sürgősen el kell tüntetni, mert keresik, vagy megérkezett az olvasó bizottság.

6. A vízmerő dézsa teljesen bele van nyomva a kútba. Jelentése: vigyázz, látogató gazdák érkeztek, ha nem a saját lovadon ülsz, cseréld át a magadéra. Ezt csak a csikósok ismerik.

7. A dézsa nincs a kútostoron, ez pedig fel van téve az ágasra. Jelentése: a kút vize nem iható, mert valaki beleölte magát, vagy jószág fulladt bele.

8. A kútgém felengedetten áll dézsa és kútostor sincs rajta. Jelentése: a kút rossz, beomlott, vagy vize nem jó. Ne gyere a közelébe sem.

9. A kút koloncára szűr van terítve, a gém vízszintes helyzetben áll. Jelentése: a számadó nem tartózkodik a legelőn, haza, vagy a csárdába ment.

10. A vízmerő dézsa a kút állóján van, a kútgém hegyére női kendőt, vagy kötényt kötöttek. Jelentése: rideg nő tartózkodik a pásztorszálláson. Elvégezte a pásztorok ruhájának mosását, foltozását és hajlandó szerelmi szolgáltatásokra is.

11. A vizesdézsa a kútkáva tetején áll, a kútgém hegyére rossz szűr van akasztva. Jelentése: megérkezett az ócskás. Vette a bőrt, hullott szőrt, gyapjút és pipaszárat, rámás tükröt, bicskát, bajuszpedrőt árult.

A régi betyárvilágban különösen nagy jelentősége volt ezeknek a kútgémjelzéseknek, hiszen ezek segítségével tájékozódtak a jobb sorsra érdemes szegénylegények a pusztákon mozgó hatósági emberek hollétéről.

Ezt a jelrendszert olyan tökéletességre vitték, hogy segítségével pontosan behatárolhatták a pandúrok mozgását.

Jelentősége volt annak is, hogy milyen magasra volt a kútostor húzva.

Ebből az derült ki az értő szem számára, hogy közel, vagy messze járnak-e a pandúrok, tilalmas, vagy szabad-e az út.

A kútkoloncot is feljebb, vagy lejjebb kötözték a szerint, hogy melyik irányban járőröznek a hatóság emberei.

Ebből tudhatta aztán mindenki, aki nem akart velük találkozni, merre induljon, hogy minél messzebb kerülje őket.

A telegráf igazító pásztorok a gavallérosabb betyároktól aztán sok ezüstpénzt kaptak ezért.

Nagy Czirok László azt írja, hogy a Kiskunságban is hasonló jelzéseket alkalmaztak, „ha közbiztonsági személyek időztek a csárdában”.

Békés megyében szintén az üres vödörrel felengedett kútgém jelezte a pandúrokat.

A szomszédok is hasonlóan cselekedtek, így tíz-tizenöt percen belül több kilométerre szállt a hír.

A kútgémjelzések egészen a közelmúltig használatban voltak. 1963-ban Mag Ferenc nagyiváni juhász a következőket mondta:

„Ha a kútgémet felengedte az odabennvaló, akkor már tudta a távolabb legeltető juhász, hogy haza kell menni.

Régen akasztottak a kútgémre szűrt s úgy engedték fel.

Ez valami megbeszélt jel volt.

Ebből tudta a juhász, hogy haza kell jönni, le kell vágni egy birkát és meg kell nyúzni.

Így mondta a juhásznak a gazda: Ezt vagy azt úgy tudja meg, ha a cifraszűrt felakasztom.”

A szintén nagyiváni Labancz István így emlékezett vissza:

„ A tanyán a kútgémet, ha távol volt a dolgozó akkor felhúzták, a kútostorra, a gém végére rongyot, kalapot tettek s ezzel jelezték a delet.

A legelőn is így jelezték a távol legeltető juhásznak a delet, így hívták ebédelni.

Így jeleztek neki, hogy jöhet már a karámhoz fejni.”

Az ebédhez hívásnak ezt a módját Ecsedi István is leírta:

„ Ha az emberek a tanyától távol vannak s a sík területen semmi sem gátolja a kilátást a kútgém végére ponyvát terítenek, feleresztik és ez jelzi, hogy jöhetnek enni. Félszázaddal ez előtt a disznóval messze elkóborgott kondást is így hívták enni.”

Nagy Sándor angyalházi szűzgulyás elmondta, hogy a kétszeri kalap felnyújtás azt jelentette, hogy a gulya mehet a kúthoz inni.

Máró László gulyás elmondta, hogy a falkát akkor hajthatták a kútra, ha a bojtár a kútgémet a dézsával a kifolyócsatornára tette...

(Az Igazmondó Juhász)

ÉJFÉLI KOPOTT EMLÉK

A pusztának törvénye van.

Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.

A városi ember szófukarnak, zárkózottnak mondja a magyar paraszti népet, s mégis amikor bizalmát elnyered, csak árad a föld emberéből a szó, kincses özönével zúdítja azt a ritkán látott jövevényre.

Ekkor tűnik ki leginkább, hogy szótlanságuk csupán saját érdekük szerinti óvatosság.

Bújtak ők tatár, török, német vagy orosz szuronya elől, de megmaradtak olyannak, amilyennek az Isten őket teremtette.

Ezt főként akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt.

Kicsit hunyorgott, mint, aki napba nézett.

Elmúlott századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a számolatlan szó.

Beszélt ez a szikárarcú, barnult arcú öreg parasztember és én csendben hallgattam…

Tíz esztendő telt el.

A gyönyörű kis tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom.

Egyedül ülök az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom.

Évről-évre legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy tanuljak tőle és minden bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és a feledett időnek. Ebben az esztendőben már későn jöttem.

Pali bácsi előrement.

Megtért őseihez az idős lélek, Teremtőjéhez hazatalált.

Szelíd magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy letört ág derekán.

Hirtelen egy hat-hét éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró kék biciklijén.

Miután köszönt, megállt tőlem úgy öt-hat méterre és csak nézett a nagy barna szembogaraival.

Előbb én ismertem meg őt, Pali bácsi legkisebb unokája volt.

-Az a nagypapa bicskája!- szólalt meg végre és nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.

-Nem, ez a tiéd!- mondtam és a kezébe nyomtam a bicsakot.

Nagy áhítattal vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis tarsolyába.

Csendes szavúan mondott köszönetet.

Még akkor is ott állt a legényke a diófa előtt, amikor az autóm már messzire kavarta a port.

A pusztának törvénye van.

Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett…

-zcsf- (Zetényi Csukás Ferenc)

NÉPMŰVÉSZETÜNK VÉDELMEZ MINKET

A népművészetünkben jelenlévő képi információ a Világegyetem élő (és azon túli) szerkezetét jelenítik meg előttünk, bennünk.

Amennyiben ezek a képek a neuron-hálózatunkban is benne vannak (gondolunk rájuk), úgy az Ősi Intelligencia élő nyomait hordozzuk.

Ebben a megközelítésben védelmet is jelentenek!

Úgy védelmez, hogy ismerjük, tudjuk, megértjük, használjuk, beépítjük mindennapjainkba őseink tudását.

Életünk részévé tesszük újra....és rezgésszinten uraljuk is.

Így a formákon, motívumokon, ezek ismeretén, tudásán és azok erőin át védelmet is jelentenek számunkra, hiszen a Forrás erejében élünk.

...és akkor még nem is szóltunk a népmeséinkről, szólásainkról, közmondásainkról, népdalainkról, néptáncunkról, gyógynövényeinkről, gyógyvizeinkről, rovásírásunkról stb. melyek szintén az ősi tudásunk részei.

Mind - mind fontos, és a teljességhez tartozik!

Az összeállítás nem adja vissza hímzéseink, motívumaink és népviseleteink teljes gazdagságát, hiszen ez szinte lehetetlen, olyan nagy a mi gazdagságunk!